2020. október 29. csütörtök
Ma Nárcisz, Melinda, őzike névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

A megpróbáltatások éve

Guelminó Sándor
Guelminó Sándor
A megpróbáltatások éve

Eljött a nap, amikor nem tudtunk kö­szönni. Eljött az idő, amikor a jókíván­ságoknak hirtelen tényleges súlyuk lett, amikor éreztük, képtelenség megkopott és kiüresedett frázisokat ledarálni.

Újév első napjai voltak a legnehezebbek, üdvözlés mellé első találkozásokkor köszöntés is du­kál. Most egyszerűen dadogtunk, kétségbe­esve keresgéltük a szavakat, hogy kitöltsük velük az illem szabta formákat. Hagyomá­nyos jókívánságainkat idén butaságoknak, sekélyeseknek véltük. Pedig szokás szerint barátoknak, ismerősöknek kívánni kellett volna valami szépet, emberit, de a szívtől a-szájig ezúttal olyan hosszú volt az út, főleg, hogy az értelmünk is azonnal tiltakozni kez­dett. A régen jól bevált három kurta szó, hogy: boldog új évet – napjainkban üresen kongott volna, talán ilyen formában ki sem bújik belőlünk, hiszen annyira semmitmon­dó, hogy már-már féltünk is elmotyogni, mert csak lelki szegénységünkről árulkodott volna, s egyáltalán, merünk mi efféle hitelte­len jókívánságokkal előhozakodni? 1992 haj­nalán boldog új évet köszönteni valakinek, ez a badarság egyenlő a cinizmussal, jobbik esetben a tökkelütöttségről szóló bizonyla­ton ékeskedő elmegyógyintézeti bélyegzőt jelenti.

Ettől függetlenül akadt olyan, aki ragasz­kodott hozzá, de mivel óhatatlanul érzékelte köszöntésének sterilségét, mentegetőzve ha­tárolta el magát, miszerint nem ő tehet róla, hogy e jókívánság elvesztette lényegét, eltor­zult, használhatatlan lett. Kétségtelenül igaza volt. De az ember manapság még a sóhivatalba se mehet a maga igazával, hiszen a sóhivatalok is megszűntek.

Úgy tapasztaltam, mindenki igyekezett valamelyest módosított, címzetthez alkalma­zott, idomított újévi köszöntést kitalálni. Az egyház rábukkant az „áldásos” jelzőre; a betegeknek egészséget, mihamarabbi fel­gyógyulást kívántunk, a gyengélkedőknek, reményvesztetteknek testi és lelki erőt, a nyomorgatottaknak szebb és jobb új évet, a katonazubbonyba öltözötteknek békét, bé­kességet, hazatérést.

Szerkesztőségünkben sok-sok variáció után alakult ki az a közösségi, egész itt élő közösségünkre vonatkozó köszöntési képlet, amely talán híven tükrözi a jelen pillanatot, napjaink hangulatát, bizonytalansággal fe­nyegető s még mindig csak komornak lát­szó jövendőt „Erőt, egészséget, kitartást a túléléshez!”

Hát igen. Ha valamire most szükségünk van, az az erő, az egészség és a kitartás. Meg az összetartás. Véletlenül se a közszájon forgó politikai szólamok szintjén. A sorskö­zösség vállalásában, az egymás vállalásában, az egymás megismerésében, értékeinek vagy törekvéseinek elismerésében, megbe­csülésében. Miért épp most? Mert most vagyunk legkevesebben, most a legnehezeb­bek a terhek, most érezzük magunkat legin­kább politikai játékszemek, most épül le folyamatosan, ámde radikálisan kisebbségi létünket őrző, kialakult struktúránk, most a legnagyobb a vérveszteség, most kényszerü­lünk arra, hogy az eltávozottak helyére áll­junk. Most tépődik fel a múlt, zilálódik szét a jelen, szakadozik rongyokká a jövő.

Erő, egészség mellett nagy és szent aka­ratra, mindennapos szívósságra van szüksé­günk ezekben a tragédiás időkben. Márpedig csak azok tartanak ki mindenáron a végsőkig, a Jó vagy Rossz eljöveteléig, akik tudatában vannak cselekvésük, helytállásuk értelmességének, erkölcsösségének, egye­düli lehetséges választásuk emberi, nemzeti­ségi fennmaradása, megmaradása zálogá­nak. Ez a zálog, ez a biztosíték pedig sok­-sok apró szelvényre osztva önmagunkban van, mindegyikünkben egy kicsi, s az egész közösséget lopja meg az, gyengíti és bizonytalanítja el, aki a nemzeti felelősség rábízott darabkáját feladja vagy eltékozolja.

Újévi jókívánságunk utolsó szava a túlé­lésre, a megmaradásra, a minden poklokon átvergődésre apellált. S nem a boldogságra. Mert sejtjük, hogy megpróbáltatások egész sora vár ránk. Túlélni az őrületet, a hisztéri­át, az igazságtalan támadásokat, a lehetsé­ges újabb gyalázkodásokat, a további megtizedeléseket, a küszöbünkön dühöngő hábo­rút, a legkülönbözőbb fenyegetéseket, a po­litikai erőszakot és megszégyenítéseket, az elvonásokkal, intézmények megszüntetésével kezdődő, s ki tudja, mivel végződő nyomás­gyakorlást. Mindehhez csak azért nem emlí­tem várható gazdasági leromlásunkat, mert ilyen tekintetben vélhetően osztozni fogunk e szerencsétlen térség összes nyomorultjá­val.

Kérdezték tőlem, hol szilvesztereztem? Mondtam, otthon. Nem tudtam volna elvi­selni a mulatozó, vidám, duhaj embereket körülöttem. Egyáltalán, kinek volt kedve uj­jongani? Éjfél előtt bekapcsoltam a tévét, néztem, amint az elektromos órán másod­percenként lepereg az óesztendő. Koccintot­tam valami értelmesebbre, szebbre, a vak indulatok helyett a józanságra. S ekkor a tévéképernyőn, mintegy megcsúfolva rövid­ke reménykedésemet, exkluzív vendégként megjelent a sima képű csetnikvajda. Hívatla­nul bejött a szobámba az új esztendő első percekben. Most még sikerült egy gombnyo­mással kitessékelnem. De holnap?...

Olvasgatom Bibót. Váratlanul ismét időszerű lett történelmi fejtegetése a népek önrendelkezési jogáról. Hihetetlen, hogy akárhányszor felvetődik a probléma, Nyugat-Európa nem érti a végeláthatatlan határvitá­kat, a történeti és nyelvi határok stabilitásve­szélyeztető átcsúsztatásáit, az önrendelkezési joggal kapcsolatban csak az elszakadási, önállósulási akciókat méltányolja. Vitás kér­désekre már régen kitalálták a népszavazást, de azok gyakran csak a zavarkeltésre voltak jók. Embertelen, félelmetes megoldás a népcsere, a kitelepítés. Ennek is gonoszab­bik válfaja, mikor távoli vidékekről a nyelvte­rület peremére telepítenek áradatot, kimoz­dítva helyükből az ottaniakat, elhintve a ször­nyű ellenségeskedés magvát így aztán meg­szűnik a határok stabilitásának utolsó tám­pontja is, a lakosság állandósága. „A nem­zetek többé nem arra várnának, hogy bizo­nyos területeket megkapjanak, hanem olyan kedvező történeti alkalmakra várnának, ami­kor lehetséges lesz számukra bármekkora általuk igényelt területről az egész idegen nyelvű lakosságot kitelepíteni.” Bibó már ötven évvel ezelőtt látta, hogy az erőszakos népcserékkel Európát a hontalan tömegek országútjává tehetik, s hogy ez a kétélű fegyver teljességgel szerzői ellen fordulhat, a konszolidáció pedig a legvadabb anarchiába torkollhat.

A keletről nyugatra, nyugatról keletre, délről északra kényszerülő menekültek, elza­vartak tízezrei, százezrei örök keserűséggel és gyűlölettel szívükben ismét itt fagyoskod­nak az országutakon, a befogadó táborok­ban, ismeretlen városok pályaudvarain, szer­te a kontinensen. És a készülődő megoldá­sok nem az ő megoldásaik. A menekültek hada egy ketyegő robbanószerkezet, mely­nek detonációja számos államalkotói illúziót romba dönthet még.

Potenciális földönfutók az Úrban, vigyáz­zunk egymásra – megmaradásig.

1992. január 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A történelem kapuja előtt

Eltávolodva a helyszíntől visszapillantottam: a lánykák még mindig az ablak előtt ácsorogtak. Azt hiszem, így álldogál >

Tovább

A közgáz és a színiakadémia

A hivatalos Magyarország még színfalhasogatásra se képes, meg se leli a színfalat, a nem hivatalos Magyarország >

Tovább

Szerbiában hanyatlik a demokrácia

A Pásztor István irányította Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ezt a hanyatló szerbiai demokráciát – ami egyre >

Tovább

Restitúció: „az adatok tényleg lesújtóak”

A délvidéki magyarok hogyan is jártak, kerültek ki ebből a folyamatból? Kárpótolva lettek-e vagy sem? Voltak-e >

Tovább

Elvesztettem egy országot, de maradt egy város

Szóba került a kisebbségi állapot is. Emiatt nem siránkozok, elfogadtam, vállalom, ezzel élek és nem azonosulok >

Tovább

Akinek Gorbacsov volt a riportere

Zolcer Jánossal valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Münchenben, amikor egy ideig ott éltünk Évával >

Tovább

Minden befejezetlen, még a rendszerváltás is

Az ellenzéki pártok nem alkalmazkodnak az új helyzethez, nehezen veszik tudomásul, hogy többé nem Milošević izolációs >

Tovább

Száz napos türelmi idő

Az új vezetőség egyik első intézkedése éppen az MNT-ből való kivonulás lehetne, ami új helyzetet teremtene >

Tovább

A doktori diplomák feketepiaci ára zuhan, az arany ára emelkedik

Minden relatív lett. A hazugság meggyőzőbb, mint az igazság, minden eladó és minden megvásárolható. A doktori >

Tovább

Orbán Viktor! Hátrább az agarakkal!

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, >

Tovább

A kapitalizmus veszélyes bohóca

Természetesen Trump nem Lindbergh, de félő, hogy győzelme esetén nemcsak Amerikában, hanem az egész Európában is >

Tovább

Egy kurta után most egy hosszabb közleménnyel rukkolt elő a Magyar Mozgalom

Öt küzdelmes év után őrségváltásra került sor a szervezet élén. Az eddigi elnökségből ketten, Garai Zsolt >

Tovább