Ma Emőke, Botond, Ottó, Kartal névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
A megpróbáltatások éve
Guelminó Sándor
Eljött a nap, amikor nem tudtunk köszönni. Eljött az idő, amikor a jókívánságoknak hirtelen tényleges súlyuk lett, amikor éreztük, képtelenség megkopott és kiüresedett frázisokat ledarálni.
Újév első napjai voltak a legnehezebbek, üdvözlés mellé első találkozásokkor köszöntés is dukál. Most egyszerűen dadogtunk, kétségbeesve keresgéltük a szavakat, hogy kitöltsük velük az illem szabta formákat. Hagyományos jókívánságainkat idén butaságoknak, sekélyeseknek véltük. Pedig szokás szerint barátoknak, ismerősöknek kívánni kellett volna valami szépet, emberit, de a szívtől a-szájig ezúttal olyan hosszú volt az út, főleg, hogy az értelmünk is azonnal tiltakozni kezdett. A régen jól bevált három kurta szó, hogy: boldog új évet – napjainkban üresen kongott volna, talán ilyen formában ki sem bújik belőlünk, hiszen annyira semmitmondó, hogy már-már féltünk is elmotyogni, mert csak lelki szegénységünkről árulkodott volna, s egyáltalán, merünk mi efféle hiteltelen jókívánságokkal előhozakodni? 1992 hajnalán boldog új évet köszönteni valakinek, ez a badarság egyenlő a cinizmussal, jobbik esetben a tökkelütöttségről szóló bizonylaton ékeskedő elmegyógyintézeti bélyegzőt jelenti.
Ettől függetlenül akadt olyan, aki ragaszkodott hozzá, de mivel óhatatlanul érzékelte köszöntésének sterilségét, mentegetőzve határolta el magát, miszerint nem ő tehet róla, hogy e jókívánság elvesztette lényegét, eltorzult, használhatatlan lett. Kétségtelenül igaza volt. De az ember manapság még a sóhivatalba se mehet a maga igazával, hiszen a sóhivatalok is megszűntek.
Úgy tapasztaltam, mindenki igyekezett valamelyest módosított, címzetthez alkalmazott, idomított újévi köszöntést kitalálni. Az egyház rábukkant az „áldásos” jelzőre; a betegeknek egészséget, mihamarabbi felgyógyulást kívántunk, a gyengélkedőknek, reményvesztetteknek testi és lelki erőt, a nyomorgatottaknak szebb és jobb új évet, a katonazubbonyba öltözötteknek békét, békességet, hazatérést.
Szerkesztőségünkben sok-sok variáció után alakult ki az a közösségi, egész itt élő közösségünkre vonatkozó köszöntési képlet, amely talán híven tükrözi a jelen pillanatot, napjaink hangulatát, bizonytalansággal fenyegető s még mindig csak komornak látszó jövendőt „Erőt, egészséget, kitartást a túléléshez!”
Hát igen. Ha valamire most szükségünk van, az az erő, az egészség és a kitartás. Meg az összetartás. Véletlenül se a közszájon forgó politikai szólamok szintjén. A sorsközösség vállalásában, az egymás vállalásában, az egymás megismerésében, értékeinek vagy törekvéseinek elismerésében, megbecsülésében. Miért épp most? Mert most vagyunk legkevesebben, most a legnehezebbek a terhek, most érezzük magunkat leginkább politikai játékszemek, most épül le folyamatosan, ámde radikálisan kisebbségi létünket őrző, kialakult struktúránk, most a legnagyobb a vérveszteség, most kényszerülünk arra, hogy az eltávozottak helyére álljunk. Most tépődik fel a múlt, zilálódik szét a jelen, szakadozik rongyokká a jövő.
Erő, egészség mellett nagy és szent akaratra, mindennapos szívósságra van szükségünk ezekben a tragédiás időkben. Márpedig csak azok tartanak ki mindenáron a végsőkig, a Jó vagy Rossz eljöveteléig, akik tudatában vannak cselekvésük, helytállásuk értelmességének, erkölcsösségének, egyedüli lehetséges választásuk emberi, nemzetiségi fennmaradása, megmaradása zálogának. Ez a zálog, ez a biztosíték pedig sok-sok apró szelvényre osztva önmagunkban van, mindegyikünkben egy kicsi, s az egész közösséget lopja meg az, gyengíti és bizonytalanítja el, aki a nemzeti felelősség rábízott darabkáját feladja vagy eltékozolja.
Újévi jókívánságunk utolsó szava a túlélésre, a megmaradásra, a minden poklokon átvergődésre apellált. S nem a boldogságra. Mert sejtjük, hogy megpróbáltatások egész sora vár ránk. Túlélni az őrületet, a hisztériát, az igazságtalan támadásokat, a lehetséges újabb gyalázkodásokat, a további megtizedeléseket, a küszöbünkön dühöngő háborút, a legkülönbözőbb fenyegetéseket, a politikai erőszakot és megszégyenítéseket, az elvonásokkal, intézmények megszüntetésével kezdődő, s ki tudja, mivel végződő nyomásgyakorlást. Mindehhez csak azért nem említem várható gazdasági leromlásunkat, mert ilyen tekintetben vélhetően osztozni fogunk e szerencsétlen térség összes nyomorultjával.
Kérdezték tőlem, hol szilvesztereztem? Mondtam, otthon. Nem tudtam volna elviselni a mulatozó, vidám, duhaj embereket körülöttem. Egyáltalán, kinek volt kedve ujjongani? Éjfél előtt bekapcsoltam a tévét, néztem, amint az elektromos órán másodpercenként lepereg az óesztendő. Koccintottam valami értelmesebbre, szebbre, a vak indulatok helyett a józanságra. S ekkor a tévéképernyőn, mintegy megcsúfolva rövidke reménykedésemet, exkluzív vendégként megjelent a sima képű csetnikvajda. Hívatlanul bejött a szobámba az új esztendő első percekben. Most még sikerült egy gombnyomással kitessékelnem. De holnap?...
Olvasgatom Bibót. Váratlanul ismét időszerű lett történelmi fejtegetése a népek önrendelkezési jogáról. Hihetetlen, hogy akárhányszor felvetődik a probléma, Nyugat-Európa nem érti a végeláthatatlan határvitákat, a történeti és nyelvi határok stabilitásveszélyeztető átcsúsztatásáit, az önrendelkezési joggal kapcsolatban csak az elszakadási, önállósulási akciókat méltányolja. Vitás kérdésekre már régen kitalálták a népszavazást, de azok gyakran csak a zavarkeltésre voltak jók. Embertelen, félelmetes megoldás a népcsere, a kitelepítés. Ennek is gonoszabbik válfaja, mikor távoli vidékekről a nyelvterület peremére telepítenek áradatot, kimozdítva helyükből az ottaniakat, elhintve a szörnyű ellenségeskedés magvát így aztán megszűnik a határok stabilitásának utolsó támpontja is, a lakosság állandósága. „A nemzetek többé nem arra várnának, hogy bizonyos területeket megkapjanak, hanem olyan kedvező történeti alkalmakra várnának, amikor lehetséges lesz számukra bármekkora általuk igényelt területről az egész idegen nyelvű lakosságot kitelepíteni.” Bibó már ötven évvel ezelőtt látta, hogy az erőszakos népcserékkel Európát a hontalan tömegek országútjává tehetik, s hogy ez a kétélű fegyver teljességgel szerzői ellen fordulhat, a konszolidáció pedig a legvadabb anarchiába torkollhat.
A keletről nyugatra, nyugatról keletre, délről északra kényszerülő menekültek, elzavartak tízezrei, százezrei örök keserűséggel és gyűlölettel szívükben ismét itt fagyoskodnak az országutakon, a befogadó táborokban, ismeretlen városok pályaudvarain, szerte a kontinensen. És a készülődő megoldások nem az ő megoldásaik. A menekültek hada egy ketyegő robbanószerkezet, melynek detonációja számos államalkotói illúziót romba dönthet még.
Potenciális földönfutók az Úrban, vigyázzunk egymásra – megmaradásig.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Megalázott nemzeti ünnep
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó >
- Micsoda nap van ma?
A költőt és csapatát nem állította meg a nyomda portása (mai szóhasználatban: az őrző-védő kft. alkalmazottja), >
Szerbia – „részben szabad ország”
Az biztos, hogy a jelenlegi állami vezetés hozzáállása a délvidéki magyarsághoz jobb, mint Trianon óta bármikor >
Mi történik a magyarokkal?
Ott várom be Anikót, aki lehangoltan meséli, hogy alig voltak egy tucatnyian a misén. Előzőleg a >
A Zoran
Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő >
„A jogok érvényesítésében vannak még gondok” (?)
Kovács beszédéből akaratlanul is kiviláglik a VMSZ politikájának a csődje – a nemzeti közösségi oktatás, a >
Ilyenek vagyunk!
Mindennapos olvasmányaim közé tartoznak Teofil Pančić, Dejan Ilić, Saša Ilić, Ljubomir Stojadinović és még számos bátor >
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) csődje
Olyan értékelések is vannak, miszerint „ijesztő a vajdasági (és nem csak vajdasági) magyar közvélemény uniformizálódása, a >
Leszegett fejjel bandukolunk a féligazság-autokráciába
Ahogy hallom, a mai gyerekeknek nincs ilyesféle gondjuk, mert a csukamájolajat ízesítik, édesítik. Hasonlóképpen vagyunk az >
„Nem lehet az, hogy egy politikai párt alakítsa a kultúrát”!
A számadatok, az események és az értékelések is arra utalnak, hogy spirális lejtőre került a vajdasági >
„Vannak igazi újságírók – minden nyomás ellenére”!
A szerepeket kiosztották. A médiák sötétséget árasztanak, a halom félelmet. Slobodan Simić A Gyurkovics Virág által vállalt feladat >
Ódzkodva dicsérik a kisisteneket, a végén beállnak a sorba
Nekem is a torkomon akad a szó, amikor a politikusok a fiatalokat dicsérik. Bizonyára van rá >