2020. szeptember 27. vasárnap
Ma Adalbert, Vince névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Baloldalak

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Baloldalak
Fekete lyuk (mike1851 illusztrációja)

„Kivéve az egyetlen Magyarországot, amely maga a reakciós fekete lyuk a baloldal világtérképén.” Tamás Gáspár Miklós blogja (hvg.hu):

Más is fölfigyelt már rá, hogy a balliberális ellenzék és az ettől még inkább jobbra álló balliberális publicisztika annak örvén, hogy Orbánt és a Fidesz-KDNP-t bírálja, a képzelt baloldalt támadja. A Magyar Nemzet tárcaírói és a szélsőjobboldali kommentelők (lásd majd itt lejjebb) arról képzelődnek, hogy a balközép sajtó „fasisztázik”, pedig a balközép sajtó „kommunistázik”. Legutóbb maga Bokros Lajos nevezte a rezsicsökkentést „újkommunistának”. A balközép magyarázatnak véli a hasonlatot: azt állítja, hogy az Orbán-rezsim olyan, mint a Kádár-rendszer (nem olyan). Ez még abban az esetben is, ha igaz lenne (nem igaz), nem adna választ arra a kérdésre, hogy a csudába’ lehetséges a mai körülmények között (nem lehetséges) visszatérni az államosított tervgazdaságba (aminek semmi nyoma). Amúgy a Horthy-rendszer analógiája is hamis, a mai rendszer nem korporatista és nem fasisztoid. Egészen újszerű – de erről már írtam máskor, nem akarom az elkerülhetetlen mértéken fölül ismételni magam.

Szanyi Tibor országgyűlési képviselő, az MSZP egyik vezető egyénisége bajba keverte magát avval, hogy – ami teljesen mindennapos a mai szociáldemokráciában – elejtett néhány dicsérő szót néhány radikális baloldali lapról és internetes portálról. Evvel aztán beigazolta a balliberális sajtó régi jóslatát, hogy a szocialisták előbb-utóbb mint büdös komcsik fogják leleplezni magukat. A büntetés nem is maradt el. A hvg.hu glosszistája a szövegösszefüggésből kiszakított idézet régi és jól bevált technikájával néhány vérforraló mondatot hajított az ideológiai körtáncba beleszédült és belefásult liberális olvasóknak, akik most aztán szörnyülködhetnek, s mindezt valamiféle Mao-ünnepségről készült ijesztő és nevetséges fotóval illusztrálta, ahogy illik.

Erre azonban sajnos válaszolt Szanyi, aki – értelmes ember létére – pár éve belelovalta magát ebbe a tűrhetetlenül goromba és alpári Naturbursch modorba, és ezúttal is csak rikoltozik; írása mindent összekever, és nekem végtelenül ellenszenves. (Különösen az a beállítottság, hogy vitapartnerünk vagy ellenfelünk csak azért lehet az, ami, mert lefizették – különben persze velünk tartana. Ez gyalázat és butaság egyszerre.) Így aztán végképp csak árt azoknak, akiket elismeréssel említett, hiszen a tájékozatlan olvasók összekeverhetik a radikális baloldalt 1. az MSZP-vel vagy valamelyik részével, vagy 2. az 1989 előtti rendszer vagy bármelyik létező államosító-tervező-központosító (harmadik világbeli) kísérlettel, amitől az isten őrizzen meg mindenkit, különösen a kritikai társadalomtudományt és az antikapitalista politikai irodalmat. (Úgy tudom, a közvetlenül érintett radikális baloldali lapszerkesztők – bár, gondolom, nem bánják a reklámot – kissé feszengenek ettől a balul sikerült pártfogó gesztustól.)

A nosztalgiák és szimpátiák eltérő listájától meg a jó modortól függetlenül, a polgári politika változatai – Szanyi Tibortól a hvg.hu szerkesztőjéig vagy Orbán Viktorig és Angela Merkelig – megegyeznek abban, hogy adottnak tekintik az értéktöbblet fölhalmozásából származó tőkét, az árutermelést, a bérmunkát, a társadalmi munkamegosztást, az államot és az osztálykülönbségeket. Eltérő lehet a véleményük a piac és az állami beavatkozás arányait vagy a társadalmi igazságosság érvényesülésének fontosságát vagy éppen a feminizmust illetően – és ezek az eltérések a fönnálló társadalmi renden belül lényegesek –, ámde a radikális baloldal mindezt nem tekinti adottnak, és szembenáll mind a piaci, mind az államkapitalizmussal. (A radikális baloldal persze híve az egyenlőségnek, de kétli, hogy a kapitalizmus bármelyik változata képes lehetne megteremteni: hiszen az egyenlőtlenség nem ok, hanem következmény. Az egyenlőséget – mindhiába – célul kitűző tervgazdasági diktatúrák sorsa világosan mutatja, hogy érdemes a polgári demokráciához ragaszkodni, ameddig a kapitalizmus fönnáll; a tervező-újraelosztó parancsuralom gyökeresebben számolta föl a munkásmozgalmat és a kritikai kultúrát, mint liberális ellenfele. Ettől azonban még nem leszünk liberálisok: ez csak a valódi szabadságharcok lehetőségének szempontját döntőnek tekintő stratégiai – nem elvi – mérlegelés.)

Én mind a hvg.hu-nak, mind a szóba került radikális baloldali lapoknak és portáloknak a szerzője vagyok (köszönöm az összes érintett szerkesztőnek a hozzám való jóságát). Ezért talán nem árt, ha megállok itt egy polgári szóra.

Magyarország kivételével – ahol az ilyesmi csak halovány nyomokban észlelhető, vagy úgy se – mindenütt föltámadt a szélső- és ultrabaloldal. (A kettő nem azonos, bár itt-ott vannak átfedések és átmenetek. Az előbbi a négy internacionálé hagyományát követi – egyébiránt óriási változásokkal és revíziókkal –, az utóbbi a különféle eretnek csoportok, mindenekelőtt az anarchista, anarchokommunista, szituacionista és az újbaloldali áramlatok és a kritikai elmélet változatait. Minden virág virágzik – másutt. Nálunk csak a gyom.)

Marx él.

Nem az a Marx, akiről a magyarországi sajtó vél tudni (s aki soha nem létezett), s nem az a Marx, akit a szovjet rendszerek a maguk teológiai és legitimációs szükségleteire szoktak volt egyszerűsíteni és hamisítani, hanem a modern társadalom mindmáig legnagyobb teoretikusa és kritikusa. A marxizmus nem a kis híján kétszáz esztendős Karl Marx műveinek korpusza, hanem önálló elméleti műfaj vagy műnem, amely most is alakul, rengetegen dolgoznak rajta, többek között Kelet-Európában is – kivéve az egyetlen Magyarországot, amely maga a reakciós fekete lyuk a baloldal világtérképén.

A szovjet rendszerek tragikus, ám megérdemelt bukása – és itt ellentétben állok a magyar ifjúságnak avval a relatív többségével, amely többre tartja a Kádár-rendszert az 1989 utáni demokratikus és antidemokratikus társadalomnál; ezek a fiatalok nagyrészt 1989 után születtek… – levette a napirendről az iparosító-államosító-tervező-szekularizáló, diktatúrás kaszárnyaszocializmusnak azt a projektjét, amellyel bennünket, szüleinket és nagyszüleinket gyötörtek (ám amely annak a nyavalyás modernségnek az egyetlen, s ezért megkerülhetetlen alapja, amely Kelet-Európában létrejöhetett).

A radikális baloldal – bár a harmadik világban még nem egészen, meg eltekintve az olyan maradványoktól délen, mint a portugál vagy görög „kommunista” párt – teljesen idegen az effélétől, idegen az utópiáktól is, tevékenysége mindenekelőtt kritikai. A radikálisan kritikai és emancipatorikus antikapitalizmus – amely idegen a „pénzzel” meg az „anyagiassággal” meg a „profithajhászással” meg a „kapzsisággal” hadakozó fölületes moralizálástól és a különféle, mélyen kapitalista, de a tőkével retorikailag fölényeskedő etatizmusoktól és egyéb hasonló demagógiáktól – maga is aspektusa a modernségnek, amelyből kiiktathatatlan. A modern kapitalizmus megteremti a maga „másvilágát”, a maga radikális ellenzékét, ellenkultúráját és kritikai elméletét (szemben a kapitalizmus előtti viszonyokkal, amikor az ellenállás maga is az uralkodó ideológiából, elsősorban a vallásból származott, amelynek a hatalomellenes aspektusait használni tudta). Azt képzelni, hogy a kapitalizmus kultúrája maga is kapitalista, súlyos tévedés. A kapitalizmus kultúrája – a kommersz vacaktól eltekintve – zömében antikapitalista, függetlenül az alkotók explicit politikai nézeteitől.

Meglepődni azon, hogy létezik radikális baloldal: ez mintha a honi kultúra furcsaságai közé tartoznék. E furcsaságok közül a legfurcsábbik a modern kultúra specifikumainak nem ismerete. Tehát az önismeret hiánya. Az antikommunista közírók (az antikommunizmusról lásd: It’s All Over Now, Baby Blue Antikommunizmus ma) egyik mondatukkal a globális piacot védik – többnyire a képzelt jobboldali támadásokkal szemben, amelyeket kénytelenek „baloldalinak” beállítani, hogy cikkeiknek valami értelmük legyen –, a másikkal pedig azt a katasztrofális világállapotot vádolják, siratják, nyüstölik, amely nem független a kapitalizmustól, amelynek az állapota. Ezt az önellentmondást én a liberálisok helyett nem tudom megoldani (akkor se tudtam, amikor magam is – meglehetősen konzervatív – liberális voltam).

Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos. Vélekedjék akárki akárhogyan a radikális baloldalról, jelenléte kiküszöbölhetetlen, akkor se – sőt: akkor különösen –, ha egyetlen szavazatot se kér senkitől, és egyetlen szavazatot se kínál föl senkinek.

2013. szeptember 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is

Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. >

Tovább

Szerbia egyetlen csatlakozási fejezetet sem nyitott az idén

A dokumentum hangoztatja, hogy „a nemzeti kisebbségek védelmét Vajdaság AT-on kívül fejleszteni kell”. Mintha a Vajdaságban >

Tovább

Azt hallom, csoda történt Washingtonban

Ez történik most is, és így marad időtlen-időkig, ha időközben nem tör ki egy regionális háború. >

Tovább

Osztozkodás a lőporos hordón

A Nyugat-Balkán – leánykori nevén Jugoszlávia plusz Albánia – befolyásolásáért többen vetekednek: az EU, az USA, >

Tovább

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább