2019. december 11. Szerda
Ma Árpád, Árpádina, Damazusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Vörös jelek a Sajtó útján

Magyar és szerb csend a válasz

Keszég Károly
Keszég Károly
Vörös jelek a Sajtó útján

Halottak napja. Szépek voltak a temetők. Virágba borultak, nem fogott rajtuk az októberi fagy.

Felengedett az emlékezés fagya is, mondhatni, a halottak demokráciáját éltük át. Csak az évtizedes, évszázados meggyőzések és meggyőződések csontporlasztó szele emlékeztetett e vidék örök huzatosságára. Itt, ahol, úgy tűnik, az előbb jövőnek is csont jut. Meg kereszt, melyet egész életén át hordozhat. Talán csak művelésre, de halálra nem könnyű a föld itt; talán nem is mondhatjuk halottainknak a végső búcsúnak e sorait.

Magyar és szerb csend a válasz, meg német szlovák, román, ruszin és zsidó – s a holnap foglyaiként itt vagyunk mi, akiknek még van hangjuk, alakjuk, arcuk, s akik vívják harcukat.
Melyet a költő szerint, békévé old az emlékezés.

Az emlékezés igen, de a ma nem.

Halott szavak napjai. Lám, ko­mor gondolataimon nem tud áthatolni a cinizmus, amely ugyan az életben maradás egyik leghatékonyabb fegy­vere, a felszínen maradásé, a tisztessé­ges helytállásé, de élét eltompítja a csak pillanatokra gondolvasztó neve­tés.

Márpedig egyre komolyabban kell vennünk, hogy a harc a szó becsületé­ért, egyáltalán életben maradásáért most már a végsőkig fokozódott – s a szélcsend ellenére most válik állóhábo­rúból valódi csatává.

Nem is nyílt, nem is titok, hogy Vlaovics József, a Nagy Güzü gyűjtö­geti az anyagokat a Magyar Szó ellen, s az sem, hogy a hétnaposok felett sem felhőtlen az ég, még ha az egyik csatából győztesen kerültek is ki. S hogy nekünk, a tévé újságíróinak is megvannak a Fekete napjaink a még sötétebb jövő ígéretével együtt. Szóval: kinek a Vlaovics, kinek a Vlaovicsné.

Miért beszélünk állandóan a szó be­csületéről, ne adj isten, tisztaságáról? Mert nekünk ez a munkaeszközünk, vagy ha úgy tetszik, evőeszközünk. S mert senki sem szeret szutykos kézzel, kanállal, késsel és villával ebédhez fog­ni, így mi sem állhatunk oda piszkos igékkel az olvasó, a hallgató vagy a tévénéző elé. „Az igazságot, a kímélet­len igazságot!” – ahogy Danton hirdet­te egykoron – sokáig, túl sokáig kerülgettették velünk ahhoz, hogy a piszokkal további cinkosságot vállal­junk.

Vannak, akik az újságírást rabszol­gamunkának tartják. Állítólag soha ezen a földön – ebben a körömpiszoknyi Vajdaságban sem –, soha nem volt szabad újságírás, mindig valakit vagy valamit kiszolgáltunk. Akkor nyilván csak azt tagadtuk meg, amiért ezt a feladatot vállaltuk: a gondolat szabad­ságát. Mert itt alapvetően erről van szó.

A vélemény és a szólás, a tájékozás és a tájékoztatás szabadságáról, amely minden egyes ember ügye, tehát az olvasóé, a hallgatóé és a nézőé is. A politikusé is. A gondolkodás emberi, erkölcsi és társadalmi jogától fosztatik meg minden polgár, akit ebben meg­gátolnak. S hogy a mindenkori hata­lomnak pontosan ez is a célja, világos. Neki, ugyanis, nincs szüksége önálló­an gondolkodó egyedekre.

Se parasztra, se munkásra, se értel­miségire, se jogászra – se újságíróra. Az újságíró nem közvetítő hatalom és polgár között, hanem a tények önálló feldolgozója. Véleménye van. Nem tud például egyetérteni azzal, hogy a nézőnek nem kell mindenről tudnia, mert csak újabb gond szakad a nyaká­ba. Nem kell például arról tudnia, hogy a halottak napján „forradalmunk” ártatlan áldozatairól is megemléke­zünk, s arról sem, hogy a főszerkesztő szerint a Bezdánban kivégzettek igenis fasiszták voltak (azért mégiscsak fel­tűnő, hogy ezért a minősítésért a de­mokrácia örve alatt újabban senkit sem vonnak felelősségre); nem kell foglalkoznunk sokat a szerbek nemzeti megbékélésével, mert az a legnagyobb ellenzéki párt felfogását tükrözi; nem kell különösebben sokat törődnünk Jugoszláviával sem, mert ki tudja ki és mi tartozik bele;— egyszóval: kell vagy nem kell kérdésére degradálni a meg­történt eseményeket, s vállalni azt is, hogy egykori – nem kimondottan a politikai életből való – szereplőink is sorra mondják le a vendégszerepléseiket, s még szakmai kérdésekről sem hajlandóak nyilatkozni.

A polgár kiskorúsításának, az értelem kiárusításának vagyunk tanúi – s ebben nem különbözünk a véleményét megfogalmazó, tehát gondolkodó em­bertől. A hatalom a régi jó hagyomá­nyokat követve a gondolkodást óhajtja kisajátítani, felhígítani, csakhogy saját túlélését biztosítsa. Fenyeget, bujtogat és besúg. Szeparatistának bélyegez meg, cenzúráz, a sajtót, a televíziót és a rádiót fordítószolgálattá akarja deg­radálni. Új embereket toboroz a „szoc-szürrealizmus” műsorainak kivitelezé­sére. Amelyben, igaz, sokkal több lesz a szórakozás, ám annál kevesebb az információ. A nép pedig boldog lesz. Csak szenvedélyeit nyomják e. Hogy vitára, értelmes, emberi párbeszédre ne kerülhessen sor. Hogy a Polgár soha ne higgye, hogy egyenrangú a Hatalommal.

S mi lesz velünk? Az utcaseprői pálya már foglalt. A lehullott őszi kis halálokat, a leveleket, a szavakat tehát lesz aki begyűjtse.

Aurora. Jelképes lehet, hogy la­punk éppen a szocialistának nevezett októberi forradalom évfordulóján jele­nik meg. Az első vörös jel az Aurora cirkáló ágyújából hasított az égbe – s csak most látjuk, milyen sötét éjszaká­ba vezetett a Hajnal ébresztője. Lenin jelszavából: „Tanulni, tanulni, és me­gint csak tanulni” – az utódok a gon­dolat módszeres kiirtásának elméleti és gyakorlati megvalósítását vélték/vé­lik kiolvasni. „A forradalom felfalja sa­ját gyermekeit.” Ez igaz, de úgy tűnik, előbb tesz róla, hogy a mások gyer­mekei se állhassanak a kereszt tövébe a halottak napján.

1990. november 7.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább