Ma Emese, Sarolta, Antal névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Kik vagyunk, mit akarunk
Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >
1956 - másodszor?
Bódis Gábor
Régen hallgattam olyan rendszeresen, sőt naphosszat a Kossuth Rádiót, mint az elmúlt napokban. Tettem ezt annak a veszélynek a teljes tudatában, hogy egyes ügyhű új szolgák szeparatizmussal vádolhatnak, pedig tulajdonképpen ők az igazi szeparatisták, hiszen egyre inkább szeparálódnak a józan észtől.
De hagyjuk el néhány sor erejéig a szűkebb pátriát, és vessük vigyázó tekintetünket a viharverte anyaországra. Mi is történik a demokrácia óvodáskorát élő Magyarországon? 1956-os foszlányemlékeimet idézik a magyar rádió drámai hangú riportjai. A taxisok megbénították az országot, napokig akadozik az élelemellátás és az életmentő gyógyszerek is késnek rendeltetési helyükről. Egy „vékony réteg” kisajátította volna a közrend fenntartásának jogát? Csupán önös érdekből ezreket, tíz-, sőt százezreket tett tehetetlenné és mozgásképtelenné? És mindez csak a benzin árának jugoszláv méretű emelése miatt? Vagy ennél sokkal többről van szó? Arról, hogy maguk a többpárti, demokratikus választások még nem szavatolják a tényleges rendszerváltást. Ehhez olyan többségi bizalmat élvező szakavatott kormány szükséges, amely jóval többre képes, mint a nyugat-európai kormányok. A mindennapi teendők mellett meg kell adniuk a kegyelemdöfést a bolsevik rendszer maradványainak és kártékony túlélőinek. Ezt pedig nem lehet úgy megtenni, hogy a proletár internacionalizmust felváltjuk honpolgári nacionalizmusra. A nemzet imádata, bármennyire is tömegmozgató, még nem helyettesítheti a kormányzás szakavatottságát. Ez utóbbinak a hiánya, ha az előző rendszer titkolózó, mindig felsőbb érdekekre hivatkozó módszereivel párosul, a tömeghisztéria másik végletes formáját váltja ki: örömujjongásból romboló vágy keletkezik. A magyarországi kórképen még az az ügyetlen belügyminiszteri bejelentés is rontott, amely erélyes intézkedéseket helyezett kilátásba. Holott 1956 érzékenysége még igen eleven – Gerő elvtárs akkor csőcseléknek nevezte a tiltakozó budapestieket. Harmincnégy évvel ezelőtt a dicső szovjet hadsereg végzett a csőcselékkel. Reméljük, november első napjai másmilyen békét hoznak Magyarhonnak.
A magyar példa nemcsak amiatt fontos nekünk, mert kisebbségi szemeinket mindig is félve, féltve meresztettük sorsunkat is befolyásoló Északunkra, hanem azért is, mert a közép-kelet-európai reformálódó országok vezető államáról van szó. Ilyképpen a jövőbe látás izgalmas, de nem rettegésmentes érzését is tapasztalhatjuk. És ilyen esetben van mit összehasonlítani. Az első párhuzam a leglesújtóbb: ha ott, a civilizáltabb északon ennyire üveglábakon áll a demokrácia, akkor jaj nekünk, hiszen errefelé még választások sem voltak, sőt lehet, hogy nem is lesznek. Ott a liberális ellenzék a második legerősebb párt, itt viszont a jobboldal vetélkedik a jobboldallal: a nemzeti szocialisták a nemzeti demokratákkal. Kire adjuk egyetlen árva szavazatunkat? Az utóbbiakra? És akkor rezervátumban fogunk élni? Vagy az előbbiekre, akik még arra se méltatnak bennünket, hogy a „magyarság” szégyenfoltjait rázzák vörös posztóként szemünk előtt, és nem akárhogyan, hanem mint kisebbségünk „díszpéldányait”. Vagy – szintén az előbbiek – hagyják (vagy esetleg buzdítják is) a hepciáskodó vajdasági kormányfőt, hogy a szó szoros értelmében lefejezze a tartományi (nemcsak) magyar sajtószerveket, ezzel is kimutatván teljes érzéketlenségét (nemcsak) a nemzetiségi kérdés iránt.
Hol van a liberális szerbiai ellenzék? Még mindig hallgat, vagy csak suttogva beszél és retteg, nehogy e nagy nemzet szocialista eufóriában rásüssék a „nemzetáruló” bélyeget. Ezért nem lehet megkülönböztetni állampártot és oppozíciót, ha a nemzeti kérdésekről van szó, ezért nehéz eligazodni a sírok és a határok között. Még akkor is szégyenlős az ellenzék, amikor a „szocialisták” kapkodó ügyetlenségükben állandóan öngólt lőnek. A legutóbbi eset annyira nyilvánvaló, hogy minden nagyobb kockázat nélkül közröhej tárgyává lehet tenni a radmilovići fajtörvényeket: szerb embernek szerb árut! Mert ha nemzeti lihegéssel ezt a bohózatot is túl lehet harsogni, akkor meneküljön, ki merre lát, hiszen (idézet egy kocsmai klasszikustól:) ne félj, komám, jó nem lesz.
*
Talán mégis csírázik a szabadelvűség Belgrádban? Az igenlő válaszra az ad reményt, hogy megszületett a Vreme, az első magánkézben levő szerb hetilap, amelyet nem holmi amatőrök, hanem a hivatás legkiválóbb művelői szerkesztenek. A valamikor NIN (a mostani már rég kivetkőzött önmagából), a Borba és még néhány lap újságírói elhatározták, hogy hiteles információkkal látják el az erre igencsak éhes olvasótábort. A nevek hangzatosak: Zorán Jeličić, Hari Štajner, Dragoljub Žarković, Jug Grizelj, Jurij Gustinčić, Dimitrije Boarov és mások. Az első szám tegnapelőtt jelent meg. Az ezt megelőző vasárnapi fogadásra meghívták a Napló két alapítóját is. Jóleső érzéssel vettük tudomásul, hogy a számos kolléga, akik közül sokakat személyesen is ismerünk, nemcsak hogy hallott a Naplóról, hanem érdeklődött a „konyhatitkok” iránt is. Hiszen mi már a 26. számnál tartunk. Ennek a többszörösét kívánjuk az új idők lapjának, a Vremenek. Meg magunknak is.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést”
A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és >
Egy lovasszobor története
Ne pazaroljátok rájuk, mármint (az albánokra) a lőszert, karókkal verjétek őket agyon, adta ki a parancsot >
A széplelkek apokalipszise
Kezdek félni a “bátraktól,” azoktól a farizeus írástudóktól, akik a páholyban ülve másokat küldenek harcba, miközben >
Mennyire „történelmi” a VMSZ választási sikere?
Egy szabadnak és tisztességesnek távolról sem mondható, bojkott által övezett választáson sikerült a VMSZ-nek hatalmi pozícióból, >
Amikor a kakas korán kukorékol
Mindez megerősíti, hogy a háború utáni legnagyobb választási csalásnak/hamisításnak vagyunk tanúi. Már előre lehetett látni, hogy >
Európai hatalmi vákuum
Gyáni Gábor a Nagy Háború utáni amnéziáról beszél, holott a XX. század akkor nyerte el a >
Nevidljivi neprijatelj u Kriznom štabu
Sada još više, jer je i broj zaraženih svakim danom sve veći… I dok se zaraza >
A hágai matt
Így múlik el a világ dicsősége: Szerbiának és Koszovónak egyedülálló, történelmi esélye adódott volna, hogy ha >
Itt minden a párté
Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, >
Churchill, a rasszista
Pár – általában művészileg értéktelen – szobor lerombolásával (vagy megtartásával) semmi sincs elintézve. És akinek mindenekelőtt >
A szavazás vesztese a demokrácia
Most már csak abban lehet reménykedni, hogy a „tél” nem fog négy évig tartani… Ehhez azonban >
A szabadkai kudarc után
A Napló észak-bácskai tudósítója, jól értesült forrásokra hivatkozva, azt jelentette, hogy Pásztor István a szabadkai fiaskó >