Ma Sándor, Ede, Cirill névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Hontalanul (7)
Fogyatkozó ország nagykövetsége
Bódis Gábor
Valószínű, hogy a kiszemelt áldozat a Vajdaság egykori főszerkesztője, a Rettenthetetlen Radomán (Radoman Božović, Milošević szabadkai, majd vajdasági helytartója, a Napló által Vajdaság Főszerkesztőjének kinevezett a mai napig dúsgazdag szélhámos) lesz. Mondjuk, azzal az ürüggyel, hogy nem visel kalapot. Ami azt illeti, a végső összeomlás előtt ez a hecc egy kis gyógyír lenne a vajdaságiak számára. Bódis Gábor:
Két utca (az egyiket egy parasztvezérről, Dózsáról, a másikat egy államférfiról, Andrássyról nevezték el) kereszteződésénél áll az a budapesti épület, amely nemcsak egy volt ország nagykövetségének a székhelye (még mindig), hanem jelentős történelmi szerepet is játszott. Jelen pillanatban nem arra gondoltam, hogy egy jeles mecénás, aki mellesleg hölgy volt, miként ajándékozta a palotát egy szerb (horvát?) írónak. Utóbb sokan kifejtették, hogy ez csak egy jól csengő legenda. Mármint hogy egy magyar grófnő ajándékozta volna az épületet Jovan Dučić szerb költőnek, aki a harmincas években szerb királyi követ volt a magyar fővárosban és nagy szoknyapecér hírében állt. Később, már a hetvenes éveiben elcsábította költőtársa, Aleksa Šantić mennyasszonyát is. Ezt mind Csorba Zoli barátomtól tudom.
Sokkal inkább az 1956-os forradalomban vált híressé az épület. Egyrészt azért, mert a november elején, másodszor Budapestre tóduló szovjet tankok közül az egyik belőtt az egyik franciaablakon, másrészt viszont itt talált menedéket azokban a novemberi napokban Nagy Imre miniszterelnök, legközelebbi munkatársai és a családtagok. És innen indult el utolsó útjára, ami fogságba, majd a halálba vezetett. Útját a belgrádi vezetés is egyengette. Ezt állítja váltig a magyar történésztársadalom, a volt jugoszláv viszont tagadja. A kétezres évek közepén (2006) a zágrábi Gradska kavana teraszán kérdeztem Ivo Goldštajn történészt, aki kerek-perec visszautasította azt a magyar állítást, hogy Titoék tudták: tőrbe csalják Nagy Imrééket Kádár és az oroszok. Tekintettel a nemzetközi körülményekre, hogy 1955-ben 7 szűk esztendő után enyhültek a szovjet-jugoszláv viszonyok és ezt veszélyeztették volna Titoék, ha sokáig védelmet nyújtanak Nagy Imrééknek, talán lehet benne igazság, hogy Belgrád, a legenyhébben szólva félrenézett, amikor a KGB emberei levadászták a nagykövetség épületéből kilépő Nagy Imrét és társait.
Engedtessék meg, hogy két személyes élményemet is felelevenítsem a Hősök terével szemező épülettel kapcsolatban. Az egyik 1989-ből, Nagy Imréék újratemetésének időpontjából származik. Akkor tévésként forgattam a magyar fővárosban mindenhol, kivéve a jugoszláv nagykövetség épületét, ahol ezt megtiltották – biztonsági okokból!? Azóta is töröm a fejem, milyen veszedelmet jelenthetett a kamera. A jugoszláv kémelhárítás ottani emberei ezt biztos jobban tudták. A másik, személyesebb élmény már tíz-egynéhány évvel ezelőtt rádöbbentett arra, hogy a volt délszláv államban a kisebbségi ember születésénél fogva kémgyanús. Úgy hozta ugyanis a sors, hogy 1980-ban fiam, Gabika Szegeden, Lali bácsi kórházában született. Születési bizonyítványát kiváltandó, kénytelen voltam bekopogtatni a már sokszor emlegetett épület egyik barátságtalan ajtaján, amely mögött egy még barátságtalanabb marcona diplomata (ne szakadj rám, mennyezet!) fogadott. No nem „Isten hozottal” fogadott, hanem egy jókora letolással, amelynek az volt a lényege, hogy honnan veszem a bátorságot elherdálni a nemes állam egészségügyre szánt pénzét holmi „csacskaságokra”. Mert a kórházi költségeket a jugoszláv államnak (biztosítónak) kell fedezni. Hiába erőlködtem, hogy a nagybácsim, aki kórházigazgató, nőgyógyász főorvos volt azt mondta: sürgősségi beavatkozásról lévén szó, ingyenes az ellátás. Ez nem hatotta meg a bürokratát és simán hazugnak nevezte a Lali bácsit. Kellett azonban a születési bizonyítvány, így hát farkamat behúzva elsomfordáltam Dučić úr szerelmi jussából.
Ilyen szubjektív előzmények után kezdtem el baktatni 1992. júnuisában a Dózsa György úton, jobbomon a jobb napokat és sugárzó arcú ünneplőket látott Felvonulási térrel. Lógott az eső lába, mintegy jelezve az égiek intelmét. Tüntetésre indultunk, ezúttal nem a belgrádi Köztársaság térre, ahol ez ildomos lenne, hanem „épületünk” elé. Valamivel 13 óra előtt még csak néhány tucat ember gyülekezett. Belefásultunk volna a délszláv öldöklésbe? Végül mégiscsak összeverődtünk egy-két százan. Megjelentek a transzparensek is. A legtalálóbb kétségkívül a következő volt: „A Balkánon nincs olaj, csak emberek vannak, ugye?”. Utána jöttek a városnevek: Kórógy, Vukovar, Mostar, Dubrovnik, Szarajevó – mind megannyi fájó szimbólum. A „nagykövetség” rácsos ablakai a felvonulás néma szemlélői maradtak – szintén jelképként. Egy megvalósíthatatlan, gyilkos álmokat vakon kergető rezsim börtönablakai, amelyek mögül a több tízezer áldozat perzselő tekintete Iesi a „börtönőrök” végzetét.
A legfőbb porkoláb napjai, úgy hírlik, most már tényleg meg vannak számlálva. Elhagyta őt (a pravoszláv egyház) Istene, és elhagyni igyekszik (szocialista) pártja is. Jól értesült belgrádi hírforrásaim azt jelentették, hogy Zimmermann amerikai nagykövet, akit „konzultációra” visszahívtak Washingtonba, visszatért Belgrádba, és minden szerbek egyesítőjének búcsúztatóját készíti elő. Úgy tűnik, a gyászszertartásról semmiképpen sem akar lemaradni az ifjú és bohó montenegrói vezetés sem, amelynek legeminensebb tagja ismét „elszólta” magát, ezúttal a franciák előtt. Azt találta mondani, hogy esetleg – neadjisten! hogyhogy? nem talán?! – újra megfontolandó a Szerbiával való egyesülés. Momir, a csábító már másnap sietett ezt megcáfolni, mert ez a hintapolitika egyik alappillére. A Főnököt azonban ez nyilván mellbe vágta, mert rakoncátlan kisinasa (Đukanović) már másodszor próbál kiugrani a szakadékba rohanó szerelvényből.
A szerelvény közben a végállomásra ért. Nemcsak azért, mert elfogyott az üzemanyag. A Biztonsági Tanács szankciói lassan kezdik éreztetni hatásukat, és ezen már azzal az újabb manőverrel sem lehet segíteni, amit a szerbiai hivatalos propaganda (miért, van másmilyen is?) a napokban kürtöl. Nevezetesen, hogy a „becsületes egyiptomi pravoszláv” Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár olyan jelentést terjesztett be, amely Belgrád mellett Zágrábot is elmarasztalja a boszniai események miatt. A világ gonosz erői (Amerika, Németország és Monaco) azonban szándékosan visszatartották a jelentést, hogy ez ne befolyásolja a famózus 757-es határozat meghozatalát.
Mindenesetre a Iegszórakoztatóbb a dedinjei Visszarionovics egy brit tévéállomásnak adott nyilatkozata volt, amelyben kijelentette, hogy akár lemondani is kész, ha erre mindenképpen szükség van. Igen, mindenképpen szükség lenne, de sajnos, a lemondásból nem lesz semmi. Történelmi szempontból egyedülálló fejlemény lenne ugyanis, ha egy despota önszántából lemondana. Nem, egy diktatórikus rezsimet csak megdönteni lehet.
Félő, hogy a haláltusáját vívó rendszer beveti az utolsó fegyvereket is. Ezek közé tartozik az általános mozgósítás és a statárium. És az elmaradhatatlan káderváltozás. A Főnök még mindig azt hiszi, hogy kozmetikai szépítgetéssel megúszhatja a dolgot, annak ellenére, hogy a nyakán érezheti a választási kampányban nem valami fényesen álló, és emiatt erélyes lépésekre törekvő Bush forró leheletét. Valószínű, hogy a kiszemelt áldozat a Vajdaság egykori főszerkesztője, a Rettenthetetlen Radomán (Radoman Božović, Milošević szabadkai, majd vajdasági helytartója, a Napló által Vajdaság Főszerkesztőjének kinevezett a mai napig dúsgazdag szélhámos) lesz. Mondjuk, azzal az ürüggyel, hogy nem visel kalapot. Ami azt illeti, a végső összeomlás előtt ez a hecc egy kis gyógyír lenne a vajdaságiak számára.
Apropó, Vajdaság. Jól értesült újvidéki körök szerint alakulóban van egy új összjugoszláv párt. A neve Polgárok Hedonista Pártja, stratégiai célja pedig a délszláv konyhaművészeti térség újbóli felállítása. Mielőtt megmosolyognák a dolgot, azonnal hozzáteszem, hogy az elképzelés szerint a hasukon keresztül lehet a leghatékonyabban egyesíteni az embereket. Innen a jelszavak is: „Az élelemnek nincs határa”, „Borban az igazság, nem a Szerb Képviselőházban”, „Mit sem ér a szalonna scampi nélkül!”.
Más lapra tartozik, hogy forgalomba került egy röpirat Vajdasági Memorandum címmel, amelyet állítólag egy magát a Szuverén Vajdaság Ligájának nevező, eleddig ismeretlen szervezet dolgozott ki. Célja: a Vajdaság teljes függetlenségének a kivívása. Ha nem átejtésről, vagy ami még rosszabb, politikai provokációról lenne szó, érdemes lenne odafigyelni.
1992. június 10.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >
Mi veszélyezteti a vajdasági magyarok megmaradását?
A vajdasági magyar közösségnek joga van tudni, hogy mit is mondod Fremond Árpád, az MNT VMSZ >
A nagyhatalmak újra kezdik az érdekövezetek felosztását
A tömegek a válságos helyzetben olyan Vezért keresnek, akiben feltétlenül megbíznak. Az autokrata rendszerek tehát kimondottan >
Így fogadjuk el az autokratákat: kiskanállal
Még arra is bátorkodott utalni, hogy a parlament csak a demokratikus rendszer egyik eleme és nem >
A VMSZ SZÉGYENPÁRT
A junior pártelnök nem a magyar közösség, hanem csak a saját és pártja szűk elitjének az >
Barbárság vagy demokrácia?
„Donald Trump – írta Fukuyama - legutóbbi lépései Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban letaglózóak voltak. A nyugati >
A VMSZ is engedelmesen tűrte, hogy a „puccsisták” közé sorolják
Ebben a zűrzavaros helyzetben külön figyelmet érdemel David Atlagić kormánypárti képviselő felszólalása. Kitért az 2000 október >
Egy országot elveszejteni
A megszabadulás tőle régóta elsőrendű erkölcsi és nemzeti egzisztenciális kérdés volt, a friss fejlemények fényében pedig >
ÚJVIDÉK: „A DEMOKRÁCIA HALÁLA”
Az újvidéki polgármester (Miloš Vučević bukott kormányfő meghosszabbított keze) antidemokratikus módon való megválasztásával a SZHP és >
Remek, nagyon remek fiúk a fogyatkozó magyarok
Szerbiának többé nincs oka aggódni. A vajdasági magyarok lélekszáma 2011 és 2022 között 70 ezerrel csökkent, >
Az egyetemisták a jelenlegi „apolitikus” programmal elmentek a falig
Az egyetemisták mindeddig nem foglalkoztak a civilszervezetek elleni hajszával, továbbra is távol tartják magukat a „pártpolitikától” >