2022. november 28. hétfő
Ma Stefánia, Jakab névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Az első félidő (5)

A tudósító

Bódis Gábor
Bódis Gábor

Később letiltattam a hitelkártyámat, majd elmentünk a jugoszláv nagykövetségre, ahol éppen egy vajdasági volt a nagykövet (Živan Berisavljević), akivel évtizedekkel később többször is felléptem vitaesteken az újvidéki Médiaközpontban. Pillanatok alatt kaptam egy fényképes A4-es formátumú, útlevélpapír-szerű dokumentumot, amellyel simán haza lehetett utazni.

Még napokig Londonban voltunk és többször ültünk taxiban. Nem mulasztottam bámészkodni az ablakon, lázasan fürkészve a többi fekete taxit, hátha felismerem a „sofőrömet”. Az egyik taxis rám is kérdezett:

-      Mire kíváncsi ennyire, uram?

Elmondtam.

-      Uram, 15 ezer ilyen taxi van Londonban.

Nem lelkesített.

Megviselhetett az eset, mert visszatérve a szállodaszobámba végig akartam izgulni a választási éjszakát, de csak reggel riadtam fel, arra, hogy Margaret Thatcher már nagyban győzelmi nyilatkozgat. Bódis Gábor:

Visszatértem a tévébe (a Jugoszláv Néphadseregben töltött 11 hónapos önkéntes száműzetésem után).

Első külföldi utazásom Budapestre vezetett. Dragoslav Marković, a Milošević előtti korszak menő szerb politikusa, aki a liberálisok „kinyírás”-ában is szerepet játszott, akkor éppen a Jugoszláv Képviselőház elnöke volt, és mint ilyet a magyar fővárosba hívták Kádárék. Életemben először és utoljára utaztam a Kék vonaton, Tito kedvenc vasúti szerelvényén.

A Keleti pályaudvarra futottunk be, ahol Kádár János, az MSZMP főtitkára és a házigazda, Apró Antal, az Országgyűlés elnöke fogadta a jugoszláv vendégeket. Még egyszer „összefutottunk” Kádárékkal, méghozzá a Munkácsy utcai pártszálloda előcsarnokában. Ennyi emlékem maradt az esetről. Meg hogy a belügyeseknek jó whiskyjük volt a vonaton, és nem voltak vele fukarok.

„Eljutottunk odáig — s ezt a jugoszláv és a magyar tárgyalófél egyaránt aláhúzta —, hogy történelmileg új szerepet játszanak a két országban élő nemzeti kisebbségek: nem a súrlódás gócai, hanem a baráti együttműködés jelentős tényezői” – írta 1978 novemberében a Magyar Szó különtudósítója a budapesti látogatás talán egyetlen érdemi megállapítását. Ami vagy igaz volt, vagy nem.

 

XXX

 

A legkedveltebb feladataim közé tartozott, hogy eljártam briefingekre (sajtóbeszélgetésre) a belgrádi külügyminisztériumba (az épületet Ybl Miklós tervezte), ahol nagyobb események, látogatások előtt/után háttérinformációkkal látták el a külügyesek az újságírókat. Az egyik legjobb „briefelő” Balla László nagykövet volt, aki Teheránban és Ghánában is szolgált.

Már szertartássá vált, hogy a sajtóbeszélgetés után elmentem, vagy néhány kollegával elmentünk a közelben levő étterembe, ahol rendszerint pileći ajmokacot (csirkehús fehér szószban?) ettem.

A másik kedvenc belgrádi helyszínem a Központi Bizottság (Minek a KB-ja? Hát a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek.) 16 emeletes újbelgrádi épülete volt, ahol a nemzetközi kapcsolatok bizottságának nyitott üléseire jártam. Ott kezdtem el kapiskálni valamit a Moszkva–Belgrád-viszonyról. Hallatlanul izgalmas, tulajdonképpen a titói korszak legheroikusabb szakasza volt, leszámítva a Goli otokot. A kis Dávid harca a „Góliát”-tal.

A 16. emeleten állt az étterem, ahol szintén kitűnően főztek. Talán csak a Skupštinában volt jobb és olcsóbb a kaja.

A gaz baloldaliak azt is kitalálták, hogy szeptemberben az idény vége felé, de még gyönyörű időben a dél-dalmáciai Cavtatban Socijalizam u svetu (Szocializmus a világban) fedőnéven utónyaralásra gyűljenek össze. Számos menő nyugati és kevés keleti gondolkodó tartott itt előadást, amit a felületesség szinonimájává vált televíziós újságíró úgy egyszerűsített le, hogy a kamerák előtt megszólaltatta a tudósokat. Esténként az egyik étterem teraszán kötelező volt a megjelenés, és néhány pohárka után filozófusok és gyarló újságírók közösen szinte menetrendszerűen elénekelték a Bandera rossát.

 

X

 

1979. május 2-án választották meg az Egyesült Királyság miniszterelnökének Margaret Thatchert, a későbbi Vasladyt. Duško Bogdanović kollegámmal kirepültünk Londonba. Akkor még a Heathrow volt a repülőtér, nem pedig mint manapság, a fapadosok kedvelt Lutonja. A választások napja előtt el kellett mennünk a BBC-be, hogy műszakilag tájékozódjunk, hogyan bonyolódik le egy unilaterális bejelentkezés. Mai szemmel nézve az eljárás kőkorszakinak számít, arról nem is beszélve, hogy méregdrága volt. Tehát otthonról meg kellett rendelni egy (általában 10 perces) terminust valamilyen műholdon. Ebben az időpontban a tudósító beült a külföldi stúdióba (ebben az esetben: BBC), és a megvett terminusban beolvasta a beszámolóját. A jobbak már akkor súgógépről olvastak, a még jobbak pedig nem ültek be a stúdióba, hanem valahol egy kinti helyszínen felvették a tudósítást, megvágták (vágóképekkel, avagy a slike za pokrivanje tükörfordításából eredő újvidéki tévés nyelven takaróképekkel), és a kész riportot küldték át a műholdon. De ez még drágább megoldás volt, mert ez esetben stábot kellett vinni, vagy a helyszínen bérelni. Nekünk tehát maradt a beülés a stúdióba, otthon pedig megvágták a tudósítást az Eurovíziótól kapott képekkel.

Az igazi dráma azonban a BBC előtt történt. Soha nem hordtam táskát, de ezúttal vittem magammal egyet. Taxiba ültünk Duškóval. Mellettem a táska, benne az útlevelem, hitelkártyám (1979!), egy kis pénz, jogosítvány (ugyan minek?) stb. Megérkeztünk a BBC elé (ez nem a Bush House, ahonnan a magyar rádióadást is sugározták évtizedeken keresztül), ahol egy külső kapun mentünk be az épületbe. Kifizettük a taxist, és feladatunk fontosságának tudatában elindultunk a főbejárat felé. Abban a pillanatban, amikor a kilincsre tettem a kezem, belém nyilallt: a táska! Ottmaradt a hátsó ülésen. Megfordultam a remény utolsó sugarába csimpaszkodva: láttam, ahogy lassan gurul a fekete londoni taxi a külső bejárat/kijárat felé. Mint az őrült, ki elvesztette táskáját, karlengetve, kiabálva eredtem a mind jobban távolodó cab nyomába. De az megállíthatatlan maradt: mint akinek semmi köze a drámához, komótosan kihajtott a kapun. Minden elveszett. A szó szoros értelmében.

A BBC-beli műszaki tájékoztatás után Duško barátommal együtt egy (sajnos) másik taxival elmentünk a Lost Property Office (Elveszett Tárgyak Hivatala) legközelebbi irodájába. A kellemes modorú hivatalnok türelmesen végighallgatott, felvette az adataimat. A remény könyörgéssé mutáló hangján megkérdeztem:

-      Mekkora esélyem van?

-      Uram, én 15 éve dolgozom itt, de még soha nem hoztak vissza semmit sem.

Később letiltattam a hitelkártyámat, majd elmentünk a jugoszláv nagykövetségre, ahol éppen egy vajdasági volt a nagykövet (Živan Berisavljević), akivel évtizedekkel később többször is felléptem vitaesteken az újvidéki Médiaközpontban. Pillanatok alatt kaptam egy fényképes A4-es formátumú, útlevélpapír-szerű dokumentumot, amellyel simán haza lehetett utazni.

Még napokig Londonban voltunk és többször ültünk taxiban. Nem mulasztottam bámészkodni az ablakon, lázasan fürkészve a többi fekete taxit, hátha felismerem a „sofőrömet”. Az egyik taxis rám is kérdezett:

-      Mire kíváncsi ennyire, uram?

Elmondtam.

-      Uram, 15 ezer ilyen taxi van Londonban.

Nem lelkesített.

Megviselhetett az eset, mert visszatérve a szállodaszobámba végig akartam izgulni a választási éjszakát, de csak reggel riadtam fel, arra, hogy Margaret Thatcher már nagyban győzelmi nyilatkozgat.

 

xxx

 

Elég jól működhetett a jugoszláv bürokrácia, mert egy hónappal később már vadonatúj útlevéllel Rómába utaztunk Duškóval – ott is választásokat tartottak.

Egy súlyos előzménye volt ennek az erőpróbának a választások bajnokának számító Itáliában:

„Aldo Morónak, a Kereszténydemokrata Párt elnökének holttestét 13.30-kor egy piros színű Renault 4 személygépkocsiban találták meg. Az autót az II Gesu téren, a Kereszténydemokrata Pártnak a Caetani utcában és az Olasz KP-nek Botteghe Oscure utcában levő székhelye között vesztegelt. A Vörös Brigád tagjai, akik 55 nappal ezelőtt Rómában, a Mario Fani utcából hurcolták el Aldo Morót, és megölték öt testőrét, véres akciójukat ugyanúgy fejezték be, ahogyan elkezdték — gyilkossággal.”

(1978. május 9.)

Annak idején Nyugat-Európában, az NSZK-tól Itáliáig, a szélsőbal terrorizmus tombolt. Az Enrico Berlinguer vezette olasz kommunisták éppen Aldo Moróval akartak egy nemzeti megbékélést példázó nagykoalíciót létrehozni, de törekvésüket a Vörös Brigádok vérbe fojtották. Ez az egyik tény. A másik pedig az, hogy a nyugat-európai kommunista pártok (olasz, francia, spanyol) a prágai tavasz és a sztálinizmus rémtetteinek kiszivárgása (például Szolzsenyicin nyugatra juttatott könyvei) hatására kezdtek elszakadni a Szovjetuniótól. Aminek anyagi vetülete is volt, mert addig jött a pénz Moszkvából.

Megszületett az eurokommunizmus. Az elnevezést Frane Barbieri ötlötte ki. Barbieri, az egyébként olasz nemzetiségű publicista, aki a NIN belgrádi hetilap fénykorában volt az újság főszerkesztője, a szerb liberálisokkal együtt bukott, és emiatt kiköltözött az anyaországba, és a La Stampa munkatársa lett. Sokkal később, a nyolcvanas évek közepén Firenzében, az Olasz Kommunista Párt kongresszusán sikerült interjút készítenem Barbierivel, aki szerint akkor halt meg az eurokommunizmus. Vissza Moszkvához!

Berlinguer az egyik legnépszerűbb olasz politikus volt, 1984-es temetésén több mint egymillió ember vett részt.

Tehát az 1979-es választások tétje az volt, hogy az olasz kommunisták történelmi vereséget szenvednek-e a szélsőbalos terrorizmus miatt. Hát nem, mert a kereszténydemokraták győztek, de Berlinguerék 30 százalék feletti eredményükkel nyeregben maradtak.

Erről tudósítottunk, még jólétben. A Róma központjában levő Madrid Szállodában laktunk, nagyon közel a Stampa Esterához, a külföldi tudósítók klubjához, mely valójában egy patinás épület egyik emelete volt, sok telefonnal.

A választás éjszakáján a PCI székházának erkélyére álltak ki Berlinguerék, és onnan beszéltek a tömeghez. Június eleji nyáréjszaka volt az örök városban.

Néhány évvel később, a Tito halála utáni általános gazdasági zűrzavar idején (mindenből hiány volt, páros-páratlan benzinjegyek) stábbal mentünk Firenzébe. Nem repülővel, hanem autóval. Rómában nem a központban, hanem a régi városfalakon kívül szálltunk meg, négyen laktunk egy szobában. Onnan utaztunk Firenzébe az Olasz Kommunista Párt kongresszusára, ahol – mint már említettem volt – Frane Barbierivel is találkoztunk.

 

xxx

 

Ha már a „nemzetközi munkásmozgalom”-nál tartunk: a nyolcvanas évek elején Párizsba is eljutottam. Természetesen a Francia Kommunista Párt kongresszusára. George Marchais volt a főtitkár, nem sokáig, mindössze 22 évig. Ottjártamkor még csak az első félidejét koptatta. A három nagy eurokommunista vezető (Berlinguer, Santiago Carillo) közül, habár 1976-ban „letértek” a marxista-leninista útról, továbbra is Marchais-t tartották a Moszkvához legközelebb állónak. Nem is történt semmi érdemleges a pártbulin.

A jugoszláv gazdasági válság viszont erre az utamra is rányomta a bélyegét. Olyannyira, hogy a tévénknek még devizája sem volt. Ezért minden utazást, ahogy most mondani szokás, okosban kellett megoldani. Ebben a szabadkai Kompas segített. De nemcsak nekem. A Borovo utcájában levő Kompas nemcsak rendkívül sikeres utazási iroda volt annak idején, hanem a szabadkaiak kedvenc találkozóhelye is. Mernyák Feri, az unokabátyám volt az igazgató, Pénzes Endre a helyettese, de ott dolgozott Futó Misa és a volt belgrádi lakótársam, Kusulja Lajčo is. Vidám társaság. Nos, a Kompastól kaptam devizában napidíjat (ne tessék a szívükhöz kapni: tíz dollár körül mozgott, de nem nagyon élénken), és foglaltak nekem szállást. Nem is rossz helyen: a Pigalle környékén. Moulin Rouge meg satöbbi. Szerény szállónak bizonyult. Viszont pezsgő volt az élet, és nemcsak körülötte. Éles látásomat nem kerülte el, hogy fiatal és kevésbé fiatal hölgyek várakoztak türelmesen a környéken. Pedig buszmegállót nem vettem észre a közelben. Eleinte szóba akartak elegyedni velem, de mereven visszautasítottam őket, mondván, George Marchais gondolatainak elemzése közben nincs nekem csevegésre időm.

Nem derült ki, de azt észrevettem, hogy ők is bejáratosak a szállodába. Szerettek ki-be járkálni.

Egy reggel, természetesen a Francia KP jövőjének elemzésébe feledkezve, elmentem egy kis bisztróba reggeli kávéra. Egy hosszú asztal végén ültem. Kisvártatva egy idősebb, jól öltözött úr és egy túlöltözött fiatalabb nő lépett be. Leültek az asztalomhoz, néhány székkel odébb. A férfi illedelmes meg is kérdezte, hogy megengedem-e. Vagy ilyesvalamit. Könnyedén odavetettem:

-      Oui!

Megértették. Messzebb, de tőlem még hallótávolságra, foglaltak helyet. Semleges dolgokról fecseghettek – franciául. Után hirtelen magyarra váltottak. Egyértelműen azért, hogy én ne értsem meg.

Egy valóságos családi dráma zajlott le előttem, amiben egy gyűrű is nagy szerepet játszott. Elő is került a férfi zsebéből, de a nő, szinte undorral, visszautasította. Kiderült, hogy egy apa és a lánya több év után találkoztak. Ennek az lehetett az oka, hogy a lány rossz útra tért az emigrációban. Nem nevezték meg a férfi által rosszallott tevékenységet, de nem volt nehéz arra következtetni, hogy a közeli szállóm körül napszámban sétálgató hölgyek szakmáját választotta. Bár egy kicsit előkelőbb kiadásban. Óriási veszekedés alakult ki az asztalnál. Legnagyobb sajnálatomra a legszaftosabb részletek ismertetése során sokszor spontánul franciára váltottak, ami nem segített a tisztánlátásomban. Először a nő viharzott ki az ajtón, utána meg a férfi is kisomfordált, közben a visszautasított gyűrűt gondosan a kisujjára húzta.

Párizs kellős közepén, majdnem az Eiffel-torony árnyékában belefutottam egy ekkora ziccerbe. És nem volt kismagnóm, hogy rögzítsem a beszélgetést!

 

 

 

2022. május 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egyház közösségteremtő esélye

Ahhoz azonban, hogy az egyház hatékony lehessen, új dimenziókkal kell gazdagodnia, ezt újabban éppen Ferenc pápa >

Tovább

Az EP üzenete Szerbiának: „Szankciók Oroszországnak, csak aztán az európai pénzek”

Deli és Kovács nem azt mondják, hogy Szerbiának teljesíteni kell az Európai Unióba való tagfelvételi követelményeket >

Tovább

Novemberi tézisek

A magyar állam egészét, intézményeit és szabályrendszerét behálózzák a hatalmon lévők magánérdekei és érdekeltségei. Mivel az >

Tovább

Öreg Anna közleményben nyilvános televíziós vitára hívta Pásztor Bálintot ·

„Sorolhatnám még, mindazokat a szégyenteljes technikákat, amelyekkel próbálja félrevezetni a nyilvánosságot. Látom, úgy gondolja, hogy senkinek >

Tovább

Az EU nem akarja látni, hogy egyfolytában a bolondját járatják velük

Szóval, ha az EU látni akarná, hogy ezek a törvények még alig születtek meg és máris >

Tovább

Ez nem az a Magyar Nemzeti Tanács!

Nem fogadható el az egypárti, demokráciaellenes szavazáson létrehozott nemzeti tanács, mivel Pásztor István önkényuralmának lesz alárendelve. >

Tovább

A listára fel sem kerülhettek volna!

A választási gyakorlat szerint az lista 1. számú jelöltje Fremond Árpád lehet az MNT új elnöke. >

Tovább

A „győztes” Pásztor/Lovas-lista (2.)

Akármilyen határozatot is hoz a Köztársasági Választási Bizottság, a 2022. évi Magyar Nemzeti Tanácsi választásokat az >

Tovább

„Győzött” a Pásztor/Lovas-lista

Ami a nemzeti tanácsi választással történik az most egy időre meghatározhatja a közösség helyzetének alakulásét, fejlődését, >

Tovább

Kompromisszumok egyszeri használatra

Az idei parlamenti választásokon a szélsőjobb pártok hirtelen megerősödtek és a jussukat követelik, viszont Vučić pártja, >

Tovább

Pásztor Bálint: „A VMSZ nem kért magának túl sokat”

A VMSZ, tehát, „nem kért magának túl sokat”, a közösségnek pedig éppen semmit. A Szerb Haladó >

Tovább

Ljubomir Simonović: „Az államot mindenható dilettánsok irányítják”!

Mit tettek Vajdaság AT szervei „a nemzeti kisebbségek – nemzeti közösségek hivatalos nyelv és íráshasználatának törvénnyel >

Tovább