2022. június 30. csütörtök
Ma Pál névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Az első félidő (4)

Tanjug-huszár vígan diktál

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Tanjug-huszár vígan diktál
Kántor Lajos, az egykori Dominó tulajdonosa (fotó: Magyar Szó)

Az igazi Dominó tulajdonosának a képe ugyanott lóg, ahol eredetileg is lógott, a söntés felett, de a többi részlet nem árul el semmit a jogelőd dicső múltjáról. Ennek részleteire az egykori törzsvendégek nem is igazán emlékezhetnek, a sör és a bor jótékony, gyógyító hatása miatt. Másnaponként felidéződtek ugyan némely emlékfoszlányok, de hamarosan ismét homályba merültek. Hacsak Ácó bácsi, a mindenes, akinek a funkcióját senki sem fejtette meg (egyesek szerint jelentett, de könyörgök, kinek és ugyan mit?), nem intézett a gyanútlan, már lábadozó vendéghez néhány keresetlen szót. Előző napi viselkedésével kapcsolatban. Amit az szégyellt is volna, ha ebben nem gátolja meg kifejlett immunrendszere, ami már az aznapi csatára készítette fel. Bódis Gábor:

Kovács Laci kollegám, aki bevezetett a Tanjug-huszárság végtelenül „bonyolult” fortélyaiba, politikai vonalon már nagyon jól mozoghatott, mert a napi teendőket rendre rám bízta. Ezek pedig abból álltak, hogy a telexgépeken érkező hírhalmazból ki kellett válogatni, ami fontosabb és amihez van kép. Ezekért a papírsárkányokért el kellett menni a telexszobába, ahol a különböző szerkesztőségek számára félrerakták őket egy-egy külön dossziéba. A miénket úgy hívták, hogy IPP na mađarskom (Informativno-politički program). A külpolitikai képeket a Nemzetközi csereosztálytól kaptuk, ahol az Újvidéki Tévé két legendája trónolt: Csillik Péter és Bodrits István, a haverjainak csak Bogyó. Az Eurovízió (ami csak a leggyengébbek számára jelenti kizárólag az évente megrendezendő giccsfesztivált) akkortájt naponta háromszor küldött ajánlásokat a világtörténésekről szóló filmes beszámolókról. Ebből kellett válogatni. Bogyó és a többiek pedig pontosan délben, délután öt órakor és este nyolckor levonultak a VTR-be (videotape-recorder), ami a mi szóhasználatunkban egy nagy hűtött termet jelentett, ahol nem tudom hány inches, hatalmas szalagok forogtak. Ilyen mágneses szalagokra vették fel az általunk megrendelt sztorikat. Ezeket illesztettük össze a hírügynökségek híreivel. Így készültek a külpolitikai blokkok a híradókba.

Akkoriban még gépírónők (Pirike, Aranka, Grácz Mari) írták a szöveget, az újságírók pedig diktáltak. Még a jegyzeteiket is. Pláne a kapásból fordított Tanjug-híreket. Ha mindennap csinálja az ember, belerázódik.

Akárcsak maga a szerkesztőség is, amely a szerbhorvát szerkesztőséggel együtt a legnagyobbak között volt. Sugároztunk délutáni híradót, fél nyolcas estit, számtalan magazinműsort, főleg hétfőre csoportosítva őket, mert a Magyar Televízió aznap szünnapot tartott. Röhejes. Volt már akkor is.

Közben a szerkesztőségi élet nem rekedt meg annak a néhány szobának a falai között az épület első emeletén, hanem még pezsgőbbé vált a lenti ebédlőben, ahol az első hajadon években jócskán mértek vodkát, pelinkovácot, vinjakot. Később ezt a jövedelmező gyakorlatot egészségügyi és adásbiztonsági okból sajnálatos módon megszüntették. Sör azért volt.

Abban az időben még egy nagyobb felvételi hullám jött, és már kezdett kialakulni a gárda. A külpolitikán négyen voltunk: Mendrei Ernő, Jakobsz Pista, Kovács Laci meg én. Aztán történt egy kis képszakadás:

1977 második felében és 1978 első hat hónapjában ugyanis a Jugoszláv Néphadsereg vendéglátását élveztem. Miután kudarcba fulladt az utolsó kísérletem, hogy elkerüljem az olajzöld színű, szúrós egyenruha viseletét. Az újvidéki katonakórházban, melynek igazgatója dr. Máriás ezredes volt (igen, drMáriás apja), arra hivatkozva kértem kivizsgálást, hogy 18 éves koromban patkóbélfekélyt állapítottak meg nálam. Csakhogy ennek a nyomát sem találták.

Pszichológusként szanitécnek küldtek Belgrádba, a tartalékos tiszteket képző kaszárnyába, ahol abban az évben túljelentkezés volt (jelentkezett a fene!), így hát onnan is kirostáltak. Mivel egyetemi végzettségem volt, nem akartak „lefokozni” és Bilećába akartak küldeni. Az volt maga a pokol: hét hónapos gyalogostiszti kiképzés. Unokabátyám, Nikica, aki rábeszélt a pszichológiára, ekkor már kezdő orvosként a VMA-n (Katonai Orvosi Akadémia) dolgozott, és hogy szóljon az érdekemben, elment a legfelsőbb főnökéhez, magához az akadémia egyik legendás igazgatójához, Isidor Papo egyetemi tanárhoz, szívsebészhez, nem mellesleg vezérőrnagyhoz. Így aztán a legnagyobb örömömre „lefokoztak”, és elküldtek szanitéc altiszti kiképzőbe. Újvidékre!

A kaszárnyától néhány lépésnyire volt a Domino, ahol az akkori vajdmagyar értelmiség váltotta meg a világot Lajos bácsi bablevese és néhány bánáti rizlingből készült spriccer megnyugtató társaságában. A Domino azóta már rég megszűnt, ezen a néven azonban egy másik helyszínen, az újvidéki Vásárcsarnok közelében nyitottak kocsmát, melyet a kétezres években a lányommal, Mimivel meg is látogattunk:

/A taxis tudta, hol van, Mađari ga drže (azaz magyarok üzemeltetik). Ez utóbbi nem derült ki, igaz, nem is folytattunk ez ügyben oknyomozást. Mármint a lányom, Tímea és én, hiszen ahogy egy gondoskodó, jó apához illik, gondoltam megmutatom neki azt az ikonikus helyet (na jó, annak a mását), ahol a bátyja olyannyira unatkozott, hogy több százszor is megszámolta a teraszt övező fal tégláit. Mivel ő már nem részesülhetett ebben a páratlan pedagógiai fogásban, ezt pótolandó, megmutattam neki, hogy annak idején mit úszott meg (a kora miatt, nem pedig atyai jóindulatból).

Az igazi Dominó tulajdonosának a képe ugyanott lóg, ahol eredetileg is lógott, a söntés felett, de a többi részlet nem árul el semmit a jogelőd dicső múltjáról. Ennek részleteire az egykori törzsvendégek nem is igazán emlékezhetnek, a sör és a bor jótékony, gyógyító hatása miatt. Másnaponként felidéződtek ugyan némely emlékfoszlányok, de hamarosan ismét homályba merültek. Hacsak Ácó bácsi, a mindenes, akinek a funkcióját senki sem fejtette meg (egyesek szerint jelentett, de könyörgök, kinek és ugyan mit?), nem intézett a gyanútlan, már lábadozó vendéghez néhány keresetlen szót. Előző napi viselkedésével kapcsolatban. Amit az szégyellt is volna, ha ebben nem gátolja meg kifejlett immunrendszere, ami már az aznapi csatára készítette fel.

Több mint negyedszázad távlatából és a Dominó-klón kockás terítője láttán fel-felsejlenek a felejthetetlen mozzanatok, amelyek csak azért maradtak meg, mert számtalanszor újrameséltük őket. Amikor a halottaskocsi a temető felé vezető útjáról letérve a Dominót is érintette, hogy a hőn szeretett és nagyon korán elhunyt cimbora még egyszer „láthassa” a szentélyt. Vagy amikor némely fórumosok azzal büszkélkedtek, hogy sikerült nekik pártvonalon kinyírni a Sziverit. Nekik olyan kiváló az immunrendszerük, hogy az egész szégyenteljes ügyet a tudattalanjuk legsötétebb zugaiba száműzték. Csakhogy az ki-kibuggyan onnan.

Arról nem is beszélve, hogy a csapattársak közül már túl sokan a Mennyei Timesot írják (a Mucsi, a Cindri, a Sándorov, a Letsch meg a többiek).

Nekik sem tetszene túlságosan ez az új kultúrközpont. Már csak azért sem, mert a pincér nem tudott magyarul. Ezt sem mi derítettük ki, hanem egy több nyelvet is beszélő társaság, amely az igencsak furcsa magyaron kívül a nem kevésbé formabontó szerb nyelven is kommunikált, sőt még egy nyelvet használat, szerintem a telepi cockney-t. Ennek ellenére odaszóltak hozzánk: „Milyen dolog ez, hogy itt nem beszél a pincér magyar?”.

Nem beszél, viszont ugrik, mert a szerény külső senkit se zavarjon meg: egy magas kategóriájú intézményről van szó. Perdöntő bizonyíték: minden asztal mellett egy csengő van a falon, „konobar” (cirilül, de úgy is pincért jelent) felirattal. A New York Kávéházban rendelhetett így Krúdy egy habos kávét (a csülkön és a fröccsön már túl volt).

És a lelki táplálék sem akármi: több nyelven is káprázatosan hímzett (vagy festett) falvédők hirdetik az élet bölcsességeit. Mint például a már fentebb említett: „Azért jó a kuthoz járni, mert ott lehet kurizálni.” Vagy: „Za svakog muža sreća je to (vagy ta, mert nem látni jól egy belógó virágsziromtól) kada žena dobro kuhati zna”. (Akkor inkább mégis ta.) Azaz magyarul: Minden férjnek vak a szerencséje, ha nem látni, mit rak az arája elébe. Szabad fordítás, de hiteles.

Ez sem rossz: „Ha engem szeretné, piros csizmát viselné”. A szlovák felirat sem lehet smafu, ott is a főzésről és az emésztésről van szó. Talán.

Mindent egybevetve, ez a Dominó nem az a Dominó. De még ha hasonlítana is rá, már nem lenne közönsége. Nemcsak a Mennyei Times szerkesztői nem jelennének meg. A többiek is már régen máshol dominóznak. De Ácó bácsi szúrós tekintetétől még bele-belecsuklanak a hosszúlépésükbe.

 

X

 

Az újvidéki Tito Marsall Kaszárnyában büntetőbrigád is volt: ide az egészségügyi technikusokon kívül olyan fiatal orvosok kerültek, akiknek az volt a bűnük, hogy Magyarországon végeztek. Ezért nem mehettek tartalékos tisztnek. Ezt azért nem nagyon bánták.

Mindig is utáltam a katonai élményeket, emiatt csak röviden elmondom, hogy a négy hónapos kiképzés után állandó állomáshelyemre, Ćuprijába helyeztek, ahol tizedesként (mondhatni „főnővér”-ként) szolgáltam a város központjában levő kaszárnya Ambulancia elnevezésű épületében. Puskát nem láttunk. Egy belgrádi fogorvossal és egy niši orvossal osztoztunk szerény szobánkon.

Kilenc ápoló volt a „parancsnokságom” alatt. Szigorú rend volt: beosztás szerint szöktünk haza (Szlovéniától Macedóniáig). Az alapszabály kíméletlen volt: én minden hétvégén szököm, a többiek beosztás szerint.

A szomszédos Svetozarevóban (ma már Jagodina, a szerb Berlusconi, Palma birodalma) egy kertes ház udvarában tartottam az autómat. Péntek délután bakaruhában felültem a helyi buszra, Svetozarevóban kiszálltam, beköszöntem a kocsim házigazdáinak, átöltöztem, és irány Újvidék. Sőt, néha Szabadka is.

Mindentől eltekintve halálosan értelmetlen 11 hónap volt.

 

2022. május 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Legalább nem kell ámítani magunkat a holnappal

Felejtsük el néhány évre a jövőt, és ne gondoljunk arra, hogy a vírusunk megint a holnap >

Tovább

Siker a semmittevésben!

Ezt sem voltak képesek, mint sok más egyéb problémát, az országon belül megoldani! Kinek, minek fizetik >

Tovább

A „budapesti buborék”

Németországban Berlinen kívül is van élet. A németekkel ellentétben a változatos magyar világot biztosítják az államhatárokon >

Tovább

Titoról álmodott…

Azzal a Titóval, akivel együtt vívta az antifasiszta harcot, aki őt börtönbe vetette, s aki – >

Tovább

Szerbia: Se parlament, se kormány

Ha (és amikor) Veliki Trnovacban véget ér a választás, még 30 napig lehet halogatni a parlament >

Tovább

Oroszország menti meg a katolikus híveket?

Csakhogy most nem a proletár internacionalizmus, hanem a liberális demokráciából kiábrándult, nemzeti identitását veszélyeztetettnek vélő polgárnak >

Tovább

Vajon milyen jövő vár egy ilyen városra?

A folyamat lassú, mert sokan a saját becsületük kérdésének tartják mindenek ellenére is kitartani. Orvosok, tanárok, >

Tovább

Ez is az én Európám!

Európa messze volt, a szerb álkatonai egységek közel. Újvidék tele volt terepszínű egyenruhás patriótával. Akadtak csinos >

Tovább

Lesz-e kihívója a VMSZ-nek?

Félő, hogy – amennyiben a VMSZ-nek nem lesz ellenzéki alternatívája – az októberi nemzeti tanácsi választásokon >

Tovább

A Dagi

A nyolcvanas évek első felében volt két riportutam, mindkettőre elkísért Horváth Laci (a Dagi) operatőr barátom >

Tovább

Kérdezni mert – menesztették!

A sajtóhírekből azt a benyomást lehet szerezni, hogy Szabó Dékány Zsófia esetében olyan személyt váltottak le, >

Tovább

Szerbia: egyre távolabb az EU-tagságtól

A nyilatkozat egészen logikus és értelmes lenne, ha nem tudnánk, hogy Kovács a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább