2022. november 28. hétfő
Ma Stefánia, Jakab névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Az első félidő (6)

Brezsnyev utolsó kongresszusa

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Brezsnyev utolsó kongresszusa
(Fotó: Fortepan)

Az utolsó Brezsnyev-kongresszus közben volt alkalmam kicsit körülnézni Moszkvában: Vörös tér, Lenin Mauzóleum stb. Az egyik főutcán egy hatalmas áruházra bukkantam. Benéztem. Bár ne tettem volna! A polcokon úgy egyméterenként valamilyen hasztalan emléktárgyak álltak. Ezek a képek rémlettek fel bennem több mint tíz évvel később, amikor Újvidéken hasonlóképpen néztek ki az üzletek azzal a különbséggel, hogy itt főleg befőttesüvegek sorakoztak ritka glédában. Persze ha kimentem volna a Buvljákra, akkor gazdag választékát láthattam volna a Szlavóniában rabolt háztartási gépeknek, ruháknak, a dörzsöltebbek számára fegyvereknek. Jugoszláviának, ez esetben Szerbiának, sikerült a kilencvenes évekre elérnie a szovjet színvonalat. Újdonsült mentorom, Rade is megbetegedett a kongresszus végére, valószínűleg szívrohamot kapott. De túlélte, méghozzá több mint harminc évvel. Bódis Gábor:

„Megkezdődött a Szovjet KP kongresszusa

Leonyid Brezsnyev beszámolója — Kegyelettel adóztak a munkásmozgalom elhunyt

nagyjainak, akik között elsőként Titót említették.”

Így számolt be a Magyar Szó címoldalon 1981. február 24-én az SZKP talán legérdektelenebb összejöveteléről. Azaz: egyetlenegy lényeges dolog történt. Nem igaz, hogy Brezsnyev olvasta fel a többórás beszámolót. Ezt személyes tapasztalat alapján állítom. Egyébként ez ki is derült azonnal, még ha a Varsói Szerződés országaiban tapintatosan el is hallgatták az eseményt. Pedig majdnem Csernobil-értékű hír volt.

Menjünk sorjában! A titói Jugoszláviában az egyik legkövetkezetesebb közvélekedés 1948 után talán a Nagy Testvér iránt táplált bizalmatlanság. A Nyugat felé nyitás (Trieszt mindörökké!) csak fokozta ezt a vélekedést, mely a lenéző sajnálkozás és a szorongás egyvelege volt.

Ilyen érzelmekkel indultam 1981 elején Moszkvába, ahová olyan huszárvágással érkeztem, hogy nem volt vízumom. Mert nem is tudtam, hogy kell. A Seremetyjevón félre is állítottak, de a jugoszláv nagykövetség közbelépésére, egy órán belül kaptam egy nagy pecsétet az útlevelembe.

Egy hatalmas szállodában szállásoltak el bennünket: a Belgrádban. Ez két ikerépületből állt, annak a sugárútnak a két oldalán, amely a szovjet külügyminisztérium sztálinista stílusban készült épületénél végződött. Ezért mondták annak idején, hogy a szovjet külpolitika Belgrádon keresztül vezet. És ez nem volt enyhe túlzás.

Akkor még dezsurnaják voltak minden emeleten. Minket, jugoszláv újságírókat, kettesével helyeztek el. Radivoje Rabrenovićtyal, a montenegrói újságírás már akkor is veteránnak számító legendájával kerültem egy szobába. Rade már volt moszkvai tudósító, a kisujjában volt a kremlinológia. Sokat tanultam tőle. Például ámulva láttam, hogy egy-egy hosszabbra sikeredett este után, telefoncsengetésre riad fel.

       Ki vagy? – kérdezte rekedtes hangon. - Ja, a Pobjeda (montenegrói napilap) -, majd minden előkészület és várakozás nélkül lediktálta a cikket. Pedig nem is a napilap volt az anyaegyesülete, hanem a Titogradi RTV. De azoknak is lenyomta egyből a szöveget. Utóbb, kisebb-nagyobb sikerrel, ezt nekem is sikerült elsajátítanom. Nemcsak hosszabbra nyúló éjszaka kell hozzá.

Szoros vesztegzár alatt volt a külföldi tudósítókat elszállásoló hotel: nehogy óvatlanok, netán fiatal lányok férkőzzenek közel a megbízhatatlan firkászokhoz. A válogatottak bejöhettek, szervezetten.

Általában vacsorán találkoztunk egy számomra ismeretlen és megszokhatatlan ízű előétel és fél liter vodka mellett. Nem a csajokkal, hanem a kollegákkal. Hallgattam a Moszkva-szakértők anekdotáit. A Politika napilap kiváló külpolitikai rovattal büszkélkedhetett. A lapot a Ribnikar család alapította a 20. század elején, és a sors fintora, hogy a kilencvenes években az egyik leszármazott, Darko Ribnikar (maga is szerkesztő) behódolt a Milošević-rezsimnek. Nos, a lap akkori moszkvai tudósítója a macedón származású Risto Bajalski volt, akinek írásaiból kezdtem kapiskálni a kremlinológiát.

Egy este sokat mesélt az 1956-os élményeiről. A második szovjet intervenció után, amikor már Nagy Imréék a jugoszláv nagykövetségen voltak, abban a szobában kártyáztak, amelynek sarki, francia ablakai a Hősök terére és a Dózsa György útra néznek. Preferánszoztak, Risto csak kibic volt. Hirtelen egy hatalmas robbanás hallatszott, majd Bajalski elveszítette az eszméletét. Csupa vér volt, amikor magához tért, de hamarosan kiderült, hogy nem az ő vére áztatja, hanem a nagykövetség első titkáráé. Egy szovjet tank a Dózsa György úton haladva hirtelen megállt, a csövével megcélozta a nagykövetség épületét, és lőtt.

Ekkor hallottam először erről a történetről, és ettől kezdve fokozódott az érdeklődésem a magyar forradalom iránt. Ez a kíváncsiságvágyam a következő évben részben kielégültamikor egy piros színű SU (szabadkai) rendszámtáblás Skodával feleségemmel, Zsuzsival, sógornőmmel, Ildikóval és kétéves Gábor fiammal a nyugat-németországi rokonokhoz (Uhlm közelében, háziasabbaknak a WMF gyártól nem messze) utaztunk. A német autópályán a szembejövők közül néhányan ránk dudáltak, sőt fenyegetően rázták az öklüket. SU meg a vörös szín.

A már régóta kint dolgozó kishegyesi Jani nagybácsinak megvolt a Szabad Európa Rádiónak az 1956-os forradalom eseményeiről készített hangsorozata. Kazettákon. Na, ezeket ott azonnyomban végighallgattam. Egy új világ nyílt meg előttem. Kirándultunk Münchenbe is, ahol felkerestem a Püski könyvesboltot. Két ékszerre bukkantam: a Tisztító viharra, Aczél Tamás és Méray Tibor azóta a forradalom alapkönyvének számító művére, és Aczél Tamás: Nagy Imre élete és halála című könyvére. Az akkori állapotokra jellemző (vagy a gyávaságomra), hogy nem mertem Magyarországon keresztül hazavinni a két művet, helyettem egy másik, szintén kint dolgozó kishegyesi rokon vitte Ausztrián át Jugoszláviába őket.

A Tisztító vihar tele volt lábjegyzettel is, ahol korabeli viccek is szerepeltek. Az egyik ilyen örökre megmaradt bennem:

A huszas években Iván Ivánovics szovjet akadémikus előadást tart a moszkvai egyetem természettudományi szakán és bebizonyítja, hogy a Röntgen-sugarakat nem a burzsoá Röntgen találta fel, hanem egy orosz katona a 19. század második felében. A katedrán a prof meglengetett egy papírdarabot és ezt mondta:

       Íme a perdöntő bizonyíték! Méghozzá Pável Pávlovics orosz közkatona feleségének küldött levele, amely ezekkel a sorokkal kezdődik: Átlátok rajtad, te büdös kurva!

 

X

 

Back to the USSR.

Éttermi anekdotázás közben „készültünk” a szovjet pártkongresszusra. A megnyitót a Tanjug ottani tudósítójának a lakásán néztük végig. Megjelent rajta Brezsnyev elvtárs is, aki kissé roggyant állapotban és kísérettel, de egyenes léptekkel ment fel a pulpitusra, ahonnan aztán elég remegő, el-elcsukló hangon kezdte felolvasni a szürke eminenciás, Szuszlov elvtárs (az ő keze is benne volt 1956 kinyírásában) által előkészített referátumot a következő, újabb dicsőséges ötéves tervről.

Körülbelül öt perc után az orosz állami tévé élő közvetítése megszakadt, és elsötétült a monitor. Csugyesznája szovjetszkájá tyehniká. És amikor már a fél birodalom magából kikelve a tévékészülékeket kezdte volna ütlegelni abban a páni félelmében, hogy nem tudjuk meg, ki a gyilkos, minden átmenet nélkül megjelent a tévé ismert bemondója, és felolvasta a Brezsnyev-beszédet. Úgy öt órán át tartott.

Akkor kezdődött a szovjet öreggárda vesszőfutása a halállal, aminek a végén megjelent Gorbacsov. Aki beverte az utolsó szöget a koporsóba.

Az utolsó Brezsnyev-kongresszus közben volt alkalmam kicsit körülnézni Moszkvában: Vörös tér, Lenin Mauzóleum stb. Az egyik főutcán egy hatalmas áruházra bukkantam. Benéztem. Bár ne tettem volna! A polcokon úgy egyméterenként valamilyen hasztalan emléktárgyak álltak. Ezek a képek rémlettek fel bennem több mint tíz évvel később, amikor Újvidéken hasonlóképpen néztek ki az üzletek azzal a különbséggel, hogy itt főleg befőttesüvegek sorakoztak ritka glédában. Persze ha kimentem volna a Buvljákra, akkor gazdag választékát láthattam volna a Szlavóniában rabolt háztartási gépeknek, ruháknak, a dörzsöltebbek számára fegyvereknek.

Jugoszláviának, ez esetben Szerbiának, sikerült a kilencvenes évekre elérnie a szovjet színvonalat.

Újdonsült mentorom, Rade is megbetegedett a kongresszus végére, valószínűleg szívrohamot kapott. De túlélte, méghozzá több mint harminc évvel.

 

 

2022. május 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egyház közösségteremtő esélye

Ahhoz azonban, hogy az egyház hatékony lehessen, új dimenziókkal kell gazdagodnia, ezt újabban éppen Ferenc pápa >

Tovább

Az EP üzenete Szerbiának: „Szankciók Oroszországnak, csak aztán az európai pénzek”

Deli és Kovács nem azt mondják, hogy Szerbiának teljesíteni kell az Európai Unióba való tagfelvételi követelményeket >

Tovább

Novemberi tézisek

A magyar állam egészét, intézményeit és szabályrendszerét behálózzák a hatalmon lévők magánérdekei és érdekeltségei. Mivel az >

Tovább

Öreg Anna közleményben nyilvános televíziós vitára hívta Pásztor Bálintot ·

„Sorolhatnám még, mindazokat a szégyenteljes technikákat, amelyekkel próbálja félrevezetni a nyilvánosságot. Látom, úgy gondolja, hogy senkinek >

Tovább

Az EU nem akarja látni, hogy egyfolytában a bolondját járatják velük

Szóval, ha az EU látni akarná, hogy ezek a törvények még alig születtek meg és máris >

Tovább

Ez nem az a Magyar Nemzeti Tanács!

Nem fogadható el az egypárti, demokráciaellenes szavazáson létrehozott nemzeti tanács, mivel Pásztor István önkényuralmának lesz alárendelve. >

Tovább

A listára fel sem kerülhettek volna!

A választási gyakorlat szerint az lista 1. számú jelöltje Fremond Árpád lehet az MNT új elnöke. >

Tovább

A „győztes” Pásztor/Lovas-lista (2.)

Akármilyen határozatot is hoz a Köztársasági Választási Bizottság, a 2022. évi Magyar Nemzeti Tanácsi választásokat az >

Tovább

„Győzött” a Pásztor/Lovas-lista

Ami a nemzeti tanácsi választással történik az most egy időre meghatározhatja a közösség helyzetének alakulásét, fejlődését, >

Tovább

Kompromisszumok egyszeri használatra

Az idei parlamenti választásokon a szélsőjobb pártok hirtelen megerősödtek és a jussukat követelik, viszont Vučić pártja, >

Tovább

Pásztor Bálint: „A VMSZ nem kért magának túl sokat”

A VMSZ, tehát, „nem kért magának túl sokat”, a közösségnek pedig éppen semmit. A Szerb Haladó >

Tovább

Ljubomir Simonović: „Az államot mindenható dilettánsok irányítják”!

Mit tettek Vajdaság AT szervei „a nemzeti kisebbségek – nemzeti közösségek hivatalos nyelv és íráshasználatának törvénnyel >

Tovább