Ma Gyárfás, Romuald névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Az első félidő (6)
Brezsnyev utolsó kongresszusa
Bódis Gábor
Az utolsó Brezsnyev-kongresszus közben volt alkalmam kicsit körülnézni Moszkvában: Vörös tér, Lenin Mauzóleum stb. Az egyik főutcán egy hatalmas áruházra bukkantam. Benéztem. Bár ne tettem volna! A polcokon úgy egyméterenként valamilyen hasztalan emléktárgyak álltak. Ezek a képek rémlettek fel bennem több mint tíz évvel később, amikor Újvidéken hasonlóképpen néztek ki az üzletek azzal a különbséggel, hogy itt főleg befőttesüvegek sorakoztak ritka glédában. Persze ha kimentem volna a Buvljákra, akkor gazdag választékát láthattam volna a Szlavóniában rabolt háztartási gépeknek, ruháknak, a dörzsöltebbek számára fegyvereknek. Jugoszláviának, ez esetben Szerbiának, sikerült a kilencvenes évekre elérnie a szovjet színvonalat. Újdonsült mentorom, Rade is megbetegedett a kongresszus végére, valószínűleg szívrohamot kapott. De túlélte, méghozzá több mint harminc évvel. Bódis Gábor:
„Megkezdődött a Szovjet KP kongresszusa
Leonyid Brezsnyev beszámolója — Kegyelettel adóztak a munkásmozgalom elhunyt
nagyjainak, akik között elsőként Titót említették.”
Így számolt be a Magyar Szó címoldalon 1981. február 24-én az SZKP talán legérdektelenebb összejöveteléről. Azaz: egyetlenegy lényeges dolog történt. Nem igaz, hogy Brezsnyev olvasta fel a többórás beszámolót. Ezt személyes tapasztalat alapján állítom. Egyébként ez ki is derült azonnal, még ha a Varsói Szerződés országaiban tapintatosan el is hallgatták az eseményt. Pedig majdnem Csernobil-értékű hír volt.
Menjünk sorjában! A titói Jugoszláviában az egyik legkövetkezetesebb közvélekedés 1948 után talán a Nagy Testvér iránt táplált bizalmatlanság. A Nyugat felé nyitás (Trieszt mindörökké!) csak fokozta ezt a vélekedést, mely a lenéző sajnálkozás és a szorongás egyvelege volt.
Ilyen érzelmekkel indultam 1981 elején Moszkvába, ahová olyan huszárvágással érkeztem, hogy nem volt vízumom. Mert nem is tudtam, hogy kell. A Seremetyjevón félre is állítottak, de a jugoszláv nagykövetség közbelépésére, egy órán belül kaptam egy nagy pecsétet az útlevelembe.
Egy hatalmas szállodában szállásoltak el bennünket: a Belgrádban. Ez két ikerépületből állt, annak a sugárútnak a két oldalán, amely a szovjet külügyminisztérium sztálinista stílusban készült épületénél végződött. Ezért mondták annak idején, hogy a szovjet külpolitika Belgrádon keresztül vezet. És ez nem volt enyhe túlzás.
Akkor még dezsurnaják voltak minden emeleten. Minket, jugoszláv újságírókat, kettesével helyeztek el. Radivoje Rabrenovićtyal, a montenegrói újságírás már akkor is veteránnak számító legendájával kerültem egy szobába. Rade már volt moszkvai tudósító, a kisujjában volt a kremlinológia. Sokat tanultam tőle. Például ámulva láttam, hogy egy-egy hosszabbra sikeredett este után, telefoncsengetésre riad fel.
Ki vagy? – kérdezte rekedtes hangon. - Ja, a Pobjeda (montenegrói napilap) -, majd minden előkészület és várakozás nélkül lediktálta a cikket. Pedig nem is a napilap volt az anyaegyesülete, hanem a Titogradi RTV. De azoknak is lenyomta egyből a szöveget. Utóbb, kisebb-nagyobb sikerrel, ezt nekem is sikerült elsajátítanom. Nemcsak hosszabbra nyúló éjszaka kell hozzá.
Szoros vesztegzár alatt volt a külföldi tudósítókat elszállásoló hotel: nehogy óvatlanok, netán fiatal lányok férkőzzenek közel a megbízhatatlan firkászokhoz. A válogatottak bejöhettek, szervezetten.
Általában vacsorán találkoztunk egy számomra ismeretlen és megszokhatatlan ízű előétel és fél liter vodka mellett. Nem a csajokkal, hanem a kollegákkal. Hallgattam a Moszkva-szakértők anekdotáit. A Politika napilap kiváló külpolitikai rovattal büszkélkedhetett. A lapot a Ribnikar család alapította a 20. század elején, és a sors fintora, hogy a kilencvenes években az egyik leszármazott, Darko Ribnikar (maga is szerkesztő) behódolt a Milošević-rezsimnek. Nos, a lap akkori moszkvai tudósítója a macedón származású Risto Bajalski volt, akinek írásaiból kezdtem kapiskálni a kremlinológiát.
Egy este sokat mesélt az 1956-os élményeiről. A második szovjet intervenció után, amikor már Nagy Imréék a jugoszláv nagykövetségen voltak, abban a szobában kártyáztak, amelynek sarki, francia ablakai a Hősök terére és a Dózsa György útra néznek. Preferánszoztak, Risto csak kibic volt. Hirtelen egy hatalmas robbanás hallatszott, majd Bajalski elveszítette az eszméletét. Csupa vér volt, amikor magához tért, de hamarosan kiderült, hogy nem az ő vére áztatja, hanem a nagykövetség első titkáráé. Egy szovjet tank a Dózsa György úton haladva hirtelen megállt, a csövével megcélozta a nagykövetség épületét, és lőtt.
Ekkor hallottam először erről a történetről, és ettől kezdve fokozódott az érdeklődésem a magyar forradalom iránt. Ez a kíváncsiságvágyam a következő évben részben kielégültamikor egy piros színű SU (szabadkai) rendszámtáblás Skodával feleségemmel, Zsuzsival, sógornőmmel, Ildikóval és kétéves Gábor fiammal a nyugat-németországi rokonokhoz (Uhlm közelében, háziasabbaknak a WMF gyártól nem messze) utaztunk. A német autópályán a szembejövők közül néhányan ránk dudáltak, sőt fenyegetően rázták az öklüket. SU meg a vörös szín.
A már régóta kint dolgozó kishegyesi Jani nagybácsinak megvolt a Szabad Európa Rádiónak az 1956-os forradalom eseményeiről készített hangsorozata. Kazettákon. Na, ezeket ott azonnyomban végighallgattam. Egy új világ nyílt meg előttem. Kirándultunk Münchenbe is, ahol felkerestem a Püski könyvesboltot. Két ékszerre bukkantam: a Tisztító viharra, Aczél Tamás és Méray Tibor azóta a forradalom alapkönyvének számító művére, és Aczél Tamás: Nagy Imre élete és halála című könyvére. Az akkori állapotokra jellemző (vagy a gyávaságomra), hogy nem mertem Magyarországon keresztül hazavinni a két művet, helyettem egy másik, szintén kint dolgozó kishegyesi rokon vitte Ausztrián át Jugoszláviába őket.
A Tisztító vihar tele volt lábjegyzettel is, ahol korabeli viccek is szerepeltek. Az egyik ilyen örökre megmaradt bennem:
A huszas években Iván Ivánovics szovjet akadémikus előadást tart a moszkvai egyetem természettudományi szakán és bebizonyítja, hogy a Röntgen-sugarakat nem a burzsoá Röntgen találta fel, hanem egy orosz katona a 19. század második felében. A katedrán a prof meglengetett egy papírdarabot és ezt mondta:
Íme a perdöntő bizonyíték! Méghozzá Pável Pávlovics orosz közkatona feleségének küldött levele, amely ezekkel a sorokkal kezdődik: Átlátok rajtad, te büdös kurva!
X
Back to the USSR.
Éttermi anekdotázás közben „készültünk” a szovjet pártkongresszusra. A megnyitót a Tanjug ottani tudósítójának a lakásán néztük végig. Megjelent rajta Brezsnyev elvtárs is, aki kissé roggyant állapotban és kísérettel, de egyenes léptekkel ment fel a pulpitusra, ahonnan aztán elég remegő, el-elcsukló hangon kezdte felolvasni a szürke eminenciás, Szuszlov elvtárs (az ő keze is benne volt 1956 kinyírásában) által előkészített referátumot a következő, újabb dicsőséges ötéves tervről.
Körülbelül öt perc után az orosz állami tévé élő közvetítése megszakadt, és elsötétült a monitor. Csugyesznája szovjetszkájá tyehniká. És amikor már a fél birodalom magából kikelve a tévékészülékeket kezdte volna ütlegelni abban a páni félelmében, hogy nem tudjuk meg, ki a gyilkos, minden átmenet nélkül megjelent a tévé ismert bemondója, és felolvasta a Brezsnyev-beszédet. Úgy öt órán át tartott.
Akkor kezdődött a szovjet öreggárda vesszőfutása a halállal, aminek a végén megjelent Gorbacsov. Aki beverte az utolsó szöget a koporsóba.
Az utolsó Brezsnyev-kongresszus közben volt alkalmam kicsit körülnézni Moszkvában: Vörös tér, Lenin Mauzóleum stb. Az egyik főutcán egy hatalmas áruházra bukkantam. Benéztem. Bár ne tettem volna! A polcokon úgy egyméterenként valamilyen hasztalan emléktárgyak álltak. Ezek a képek rémlettek fel bennem több mint tíz évvel később, amikor Újvidéken hasonlóképpen néztek ki az üzletek azzal a különbséggel, hogy itt főleg befőttesüvegek sorakoztak ritka glédában. Persze ha kimentem volna a Buvljákra, akkor gazdag választékát láthattam volna a Szlavóniában rabolt háztartási gépeknek, ruháknak, a dörzsöltebbek számára fegyvereknek.
Jugoszláviának, ez esetben Szerbiának, sikerült a kilencvenes évekre elérnie a szovjet színvonalat.
Újdonsült mentorom, Rade is megbetegedett a kongresszus végére, valószínűleg szívrohamot kapott. De túlélte, méghozzá több mint harminc évvel.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„Én bízom a falu jövőjében”
A napokban került a kezembe egy régi könyv Szentlászlóról, arról az Árpád-kori kelet-szlavóniai kis faluról, amelyet >
Fremond Árpád „szája ízének” megfelelően
A jobb napokat is megélt Hét Nap – a Magyar Szóhoz, a Pannon RTV-hez és a >
A vitustánc folytatódik
Vučić azonban nem a két kisebb szerbiai településen aratott fényes győzelmet, hanem a Szerb Tudományos Akadémián, >
PÁSZTORMESE A MAGYAR KÉPVISELŐK FÓRUMÁNAK
A VMSZ „küldöttségének” a KMKF ülésén való részvételével kapcsolatban felvetődik az a kérdés is, hogy miért >
Hét hónappal később
Az összecsődült tömeg hangosan kommentálta a történteket, az emberek végtelenül dühösek voltajk, soha még nem láttam >
A vereség tudomásulvétele
Tizenhárom év egy a politikai garnitúra életében nagy idő. Amit tizenhárom év alatt nem tudott megoldani, >
Politikusok a csendőrök sorfala mögött
Kritikusan gondolkodtam a 2000 után hatalomra kerülő pártokkal szemben is. De van egy különbség a 2000-ben >
Tito immár nem közéleti, hanem magánéleti téma
Azt viszont egymással versengve bizonygatták, hogy Tito idejében az ember éjfél után nyugodtan indulhatott az ember >
A kelet-közép-európai nacionalizmusok és a nemzeti kisebbségek
Orbán egy rugalmas eszmére gondol, így például a kisebbségi ”többlet-jogosítványokra” utal, de ide sorolható a kisebbségi >
A Magyar Nemzeti Tanács a VMSZ fiókszervezete
Pásztor-Fremond „elmélete” a közösség megosztását jelenti „jó” és „rossz” magyarokra. A rosszemlékű, „egy közösség, egy párt, >
Szerbia májusban
Nem tudom, ehhez képest aggasztó-e az EU hallgatása, akár a jogsértések esetén is, hisz különösebben nem >
A rendszerváltás egyik legfontosabb regénye
Az egyik 1990-es keltezésű jegyzetében írta, gyónni akart a világnak, csakhogy a világ gyorsabb és rámenősebb >