2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (II. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb nagy számbeli ugrás történt, és akkor szóvá tettem, hogy ez miért van így. Ennyire hanyagul végzik a nyilvántartást? Kiderült, hogy azok nem a városban hunytak el, hanem horvát területről szállították át a holttesteket. Szabó Angéla:

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.

Több puska csöve meredt ránk

Fuderer főtisztelendő úrral a napokban készült a beszélgetés Óbecsén, a belvárosi plébánián. Az első rész folytatása következik.

– Hat éven keresztül jártak át, akkor is, amikor ez még veszélyes vállalkozásnak számított. A batinai hídon való átkeléskor több ellenőrzőponton haladtak át. Kellett-e ehhez valamilyen hatóságtól, egyháztól beszerzett engedély?

– Eleinte szabadon közlekedhettünk, szinte minden hivatalos dokumentum nélkül, de később már többféle átlépési engedélyt követeltek. A vége felé már Pélmonostorról kellett kérnünk jóváhagyást, de olyan esetre is emlékszem, amikor még az útlevelünket is követelték. Volt olyan, hogy a híd mindkét oldalán két-két ellenőrzőpontnál is megállítottak bennünket. Egyszer a benzinkútnál kiszállítottak a kocsiból, átnézték a táskánkat, ki kellett forgatni a zsebeinket, még a pulóverem alatti ing zsebét is ki kellett rázogatni. Az autót is nagyon aprólékosan átvizsgálták. Mindeközben ott álltunk az út mellett és több állig felfegyverzett rendőregyenruhással néztünk szembe, több puska csöve meredt ránk. Nem találtak semmit.

– Mely településeken szolgáltak?

– Legelső alkalommal Kiskőszegen temettem egy szerb elhunytat, nem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz majd részem a szerb többségű faluban, de szerencsére minden simán lezajlott. Jártunk Karancson is, Hercegszöllősön, Sepsén, Bellyén. Emlékezetes maradt számomra az a délután, amikor négy temetésem volt: egy Zomborban, egy Vörösmarton, aztán vissza Zomborban, majd újra át Vörösmartra. Mind a négy esetben fél órám volt az útra és fél óra maradt a szertartásra.

Sokat szenvedett az ottani lakosság

– Szentlászlóra és Kórógyra nem mentek át megnézni az ottani rombolás nyomait?

– Ott nem jártunk. Amikor azonban a krajinai szerb hatalom (1992-ben) bevezette a kötelező iskolai hitoktatást, de úgy, hogy se pap, se hitoktató nem volt hozzá, akkor még a hittanórákat is magamra vállaltam. Csúzán negyedik osztályig tanulhattak anyanyelvükön a magyar gyerekek, utána pedig átjártak Vörösmartra (ez most is így van). Csúzán összevont osztályokban 7-8-10 hittanosom volt, Vörösmarton pedig mindig egy egész osztály. Elsőáldozást minden évben tartottunk Vörösmarton, oda hozták a környékbeli gyerekeket is, bérmálás viszont csak egy vagy két alkalommal volt. Sepsén meg Kiskőszegen még búcsút is tartottunk néhány évben, de akkor már több bácskai pap is jött velünk: Bunford Vilmos, Pásztor Árpád, Erhard Róbert.

– Milyen körülmények között éltek az ottani emberek?

– Hat hónapig nem volt áram a faluban. Láttuk a szétlőtt házakat, a golyók nyomait a falakon, az ablakoknál. Szerencsére az egymásközti leszámolások akkorra már lezajlottak – mert voltak áldozatok, történtek gyilkosságok, rablás, fosztogatás ott is előfordult. Megfigyeltem egy elhagyatott épületet Csúza és Hercegszöllős között, először csak a cserepeket szedték le, aztán elbontották a tetőszerkezetet, majd az ablakok is eltűntek, végül szinte semmi nem maradt a házból. Különösen 1996 elején láttuk azt, hogy vittek mindent, ami csak mozdítható volt.  Sokat szenvedett a lakosság, de igyekezett feltalálni magát. Tudták, hogy mit hova kell még idejekorán elrejteni, mit kell elásni, és kialakult a hasznos „cserekereskedelem”, tojást, húst, paprikát adtak egymásnak, kinek mire volt szüksége, és így sikerült túlélniük. Kitartást, összefogást tanulhatnánk tőlük. Megesett, hogy a hídon való átkeléskor feltartóztattak, és késtem a misekezdéssel vagy a temetési szertartással akár 20-40 percet is, de senki nem mozdult, amíg oda nem értem, nem széledtek szét, még csak nem is zúgolódtak. Erősen ragaszkodtak a hitükhöz is, mert azért bátorság kellett ahhoz, hogy a szerb hatalomtól folyamatosan követeljenek valamit… 

– Mikor jártak ott utoljára?

– Az utolsó alkalom, amikor szolgálatot teljesítettünk, az 1997 augusztusában volt Vörösmarton. A szentmise kezdete előtt már ott várakozott az új horvát plébános. A szertartás után elköszöntünk és eljöttünk, papként akkor jártam ott utoljára, de „civil emberként” még később is átmentem borért, leginkább Lisztovics Lajcsi bácsihoz. Ott találkoztam több ízben is az UNPROFOR tábori lelkészével, mert a békefenntartók is Lajcsi bácsi borát részesítették előnyben. Persze jártam más pincészetekbe is. De hogy dicsekedjek is valamivel, mert szép dolgok is történtek odaát: a papi hivatást választotta egy vörösmarti fiatal, aki még a háború idején született, én kereszteltem, és az én hittanosom volt. Almási Róbert a neve, és úgy tudom, hogy most Kiskőszeg plébánosa.

Hordták át a halottakat a zombori temetőbe

 – Említette, hogy elsősorban zombori segédlelkész volt, és „csak úgy mellékesen” átjárt a Drávaszögbe is, Zombor pedig akkor (éppen a közelsége miatt) részese volt a háborús történéseknek. A város kórháza hadi kórházként működött, egy ott dolgozó magyar orvos és nővér mesélt nekem az akkori állapotokról. Papként mit tapasztalt?

– A mentőautók látványa mindennapos volt a városban, láttuk, ahogy hordták át a sebesülteket. A temetésekből nekünk is jutott bőven. A helyi temetkezési vállalattól mindennap megkaptuk az engedélyeket a temetkezésre. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb nagy számbeli ugrás történt, és akkor szóvá tettem, hogy ez miért van így. Ennyire hanyagul végzik a nyilvántartást? Kiderült, hogy azok nem a városban hunytak el, hanem horvát területről szállították át a holttesteket. És miután rákérdeztem, kétféle nyilvántartást vezettek, külön a zombori halottakról, és külön a hozzánk szállítottakról, de akkor már nem nézhettem bele abba a másik nyilvántartásba.

– És azokat hol temették el?

– A városi temetőben, egy tömegsírba. Pár száz katona ott van eltemetve.

– Azokat az embereket talán még most is valaki hazavárja…

– Szomorú, de így igaz.

– Mióta szolgál Óbecsén?

 – Több mint húsz 20 éve.

– Gondolom, itt is, mindhárom katolikus templomban megfogyatkoztak a hívek.

– A fogyatkozás szembetűnő, a statisztika azonban nem mutat lényeges eltérést a korábbi évekéhez viszonyítva, mert a fiatalok, még itthon kötnek házasságot, ha utána el is mennek külföldre, és a gyerekeiket is hazahozzák megkeresztelni. Amíg a szülők, nagyszülők élnek, addig ez nyilván így lesz, utána viszont…

…jobb nem is gondolni arra, hogy mi következik.

 

2019. december 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább