2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr Jani bácsi – mivel nem volt autója – traktorral ment el érte, beletette a jószágszállító-ketrecbe és hazavitte. A saját otthonában ápolgatta, és amikor már valamennyire felépült, áthozták Zomborba, utána Magyarországra került, és később ő lett a budapesti Horvát Nagykövetség lelkésze. Szabó Angéla:

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabb Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.

Nekem itthon el volt készítve a koporsó

Mikity főtisztelendő már nagyon régóta a zentai Szent Ferenc-plébánia lakója, és bár sokat tudna mesélni a Jugoszláv Néphadsereg által megszállt falvakban szerzett élményeiről, nem kíván róluk beszámolni. Röviden csak ennyit mondott: – Én a küldetést Krisztustól kaptam, mindent kizárólag Isten iránti dicsőségből tettem. Nem várok érte se köszönetet, se elismerést, se apáti, se préposti kitüntetést!

Amikor átmentünk Horvátországba, azzal kezdtük a bemutatkozást, hogy mi nem azért jöttünk ide, hogy jól járjunk, mi nem akarunk innen semmit se elvinni, nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! Volt olyan vasárnap, amikor 250 kilométert autóztam: megtartottam reggel 7 órakor Gomboson a szentmisét, aztán átmentem Szilágyira, ahol 8 órától volt a mise, 9-kor kezdtem Szontán a horvát nyelvűt, 10 órára visszarohantam Szilágyira, hogy megtartsam az ottani második misét, 11órára meg már Apatinban kellett lennem, hogy kezdődhessen a német nyelvű szentmise. Ebéd után pedig indultam át Vörösmartra, ahol 2 órakor tartottuk a szertartást. Általában háromfajta őrhelyen haladtam át, ahol mindig megállítottak, igazoltattak. Nehéz idők jártak akkoriban, kerültünk életveszélyes helyzetbe is, fel kellett készülnünk a legrosszabbra is. Nekem itthon el volt készítve a koporsó. Amikor Szilágyiról eljöttem, otthagytam a templomban (a szemfödél még most is megvan). Egyszer kíváncsiságból megmértem, kiderült, hogy nem is fértem volna bele, néhány centivel rövidebb volt.

Nem akarok erről bővebben mesélni senkinek sem. Amikor zengett az ég, akkor nem állt mellettünk senki, se egyházi, se világi vezetők – magunkra hagytak bennünket. Senki nem kérdezte meg, hogy bírjátok-e, senki nem jött el hozzánk, se az egyházból, se politikus, se újságíró. Eddig ez senkit nem érdekelt. Most se használjon fel engem senki politikai célokra. Kitüntetés sem kell senkitől. Ha adtak volna, se vettem volna át. A magyarságnak itt soha nem volt jó vezetője. A politikusok mindig csak a saját megélhetésükkel törődtek.

Nemcsak a civileket, a papokat is üldözték

Fuderer László most az óbecsei belvárosi plébánia vezetője, és szívesen felidézte a Drávaszög-i emlékeit.

– Izgalmasan kezdődött az Ön számára a papi hivatás. Fiatalon bedobták a mélyvízbe.

– A Szabadkán történt pappá szentelésem után Zomborba helyeztek, Josip Pekanović főtisztelendő mellé kisegítőnek. Miután Horvátországban kitört a háború, a Drávaszöget hatalmukba kerítették, a szerbség megalakította a maga úgynevezett krajináját, ahol nemcsak a civil lakosságot üldözték, hanem a papokat is. Az ellenségnek tekintett horvát katolikus lelkészek közül többen is elmenekültek. Akiről biztosan tudom, hogy mindvégig ott maradt és kitartott, az a kiskőszegi plébános, Antun Kovačević volt. A negyvenes éveiben járt, és az ottani katolikusok legjelentősebb közösségében, Vörösmarton is szolgált, meg a szomszédos kis faluban, Csúzán.

– Horvát nyelvű szentmisét tartott az ottani magyar híveknek?

– Nem, igyekezett gyorsan megtanulni magyarul, és így minden közösséghez a saját anyanyelvén szólhatott. Nem Bácskából került át, hanem horvátországi, diakóvári születésű volt. Mivel nem akarta elhagyni se a szülőföldjét, se a híveit, a története nagyon szomorúan végződött. Elvitték, megkínozták, szinte agyonverték. Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr Jani bácsi – mivel nem volt autója – traktorral ment el érte, beletette a jószágszállító-ketrecbe és hazavitte. A saját otthonában ápolgatta, és amikor már valamennyire felépült, áthozták Zomborba, utána Magyarországra került, és később ő lett a budapesti Horvát Nagykövetség lelkésze.

– Isten tervei, útjai kifürkészhetetlenek… Mikor jelezték az ottani hívek, hogy szükségük lenne papra?

– Annyit tennék hozzá, hogy az eset után Tűr Jani bácsit is bevitték, és őt is kegyetlenül összeverték. Elvesztette a hallását, aztán mindkét szemét megműtötték, végül az egyik veséjét is el kellett távolítani. Ha jól emlékszem, 1996-ban halt meg. Most egy emléktábla őrzi a nevét a templom falán. Visszatérve a szolgálatunkhoz: az ottaniak szeptemberben jelezték, hogy szükségük lenne papra. A közösség vezetői – lépésről lépésre ugyan –, de sok mindent kiharcoltak. Kezdetben csak a napi háromszori harangozást engedélyezte a hatóság, később már szentmisét is lehetett tartani. A temetéseket az érkezésünk előtt a bezdáni plébános, Kecskés Maconkai Ferenc végezte. Ő már akkor is 70 éven felül volt, ezért azt gondolták, hogy egy fiatalabb pap jobban megfelelne. Ekkor kaptuk mi a feladatot. Azt nem vállaltuk, hogy minden vasárnap átjárunk, mert itthon is helyt kellett állnunk, így eleinte csak havonta egyszer mentünk, később pedig már két alkalommal, és az esztendős ünnepekkor rendszeresen. Mikity Ede Vörösmarton végezte a szolgálatot, én pedig Csúzán.

 

2019. december 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább