2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Kifelé, mondta a Vár

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Nem tudom, minek óvatoskodik Orbán, hiszen azok, akik szeretik, mint zsarnokot és kemény fiút szeretik, mint euró- és dollármilliárdost, mint a nepotizmus és a szeszélyes önkény bajnokát, nekünk ne alakoskodjék, úgyis hiába. Tamás Gáspár Miklós (Mérce):

Mivel immár mind a miniszterelnök, mind az államelnök a királyi Várban székel, s ott lesznek a legfontosabb minisztériumok (a pénzügy és a belügy) is, nyugodtan lehet, akárcsak a Horthy-korszakban, „a Várral” azonosítani a végrehajtó hatalmat, mint a Downing Street 10-zel vagy a Fehér Házzal, bár a Westminster és a Kapitólium erősebb intézményeknek ad otthont, mint a kizsigerelt és diszfunkcionális Magyar Országgyűlés székhelye, a fontoskodó és nevetséges Országház. (Az épületet átadásakor össznemzeti hahota fogadta, azóta ímmel-ámmal hozzászokott a közönség, sőt: egyszer saját fülemmel hallottam, hogy valaki egyenesen „szép”-nek nevezte, ami eléggé hihetetlen. De a mintául szolgáló Westminster se valami hajde.)

Legutóbbi (császári és) királyi dinasztiánkat meg bécsi udvarát is „a Burg”-nak volt szokás nevezni.

Szóval a köztársasági mivoltától alkotmányosan megfosztott, egyre monarchikusabb (de azért továbbra se előkelő) államunk a „király nélküli királyság” Horthy-kori arculatához kezd hasonulni, hazánkat a Szentszéknél nagykövetként dr. Habsburg-Lotharingiai Eduárd főherceg képviseli, Orbán miniszterelnök korábbi helyettese Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceggel és gróf Károlyi Lászlóval szokott vadászni, de a rezsim nem arisztokratikus, hanem határozottan kispolgári és protestáns jellegű. (Horthy sose követte volna el azt az ízléstelenséget, hogy református létére sarutlan karmelita szerzetessel szenteltesse föl a súlyos állami milliárdokból megteremtett dolgozószobáját volt kolostorépületben. Ez egyszerre sértés a református és a katolikus egyháznak, föltéve, hogy még adnak a hagyományaikra.)

Szóval „a Vár” úgy döntött korábban, amikor még nem a Várban szokott volt döntéseket hozni, hogy a köztársasági vagy Kossuth-címertől már megfosztott, saját parlamentjétől megalázott köztársaságot kihúzza az alkotmányból, majd a köztársaság két jelképes vezetőjének – gróf Károlyi Mihálynak és Nagy Imrének – a szobrát eltüntette az Országház környékéről. (Varga Imre Károlyi-szobra még profi munka volt, bár az álépítészeti elemek szoborba foglalása problematikus, ugyanezt a módszert követte a Nagy Imre-emlékmű is, amelyért művészi szemszögből nem nagy kár; amúgy ugyanehhöz a kérdéses műfajhoz tartozik Radnóti Miklós bűnrossz szobra is az Újlipótvárosban; a városon egyébként kitört a szörnyű ún. zsánerszobrok – a pocakos rendőr, a Blikket kínáló rikkancs, a kis királylány, Columbo hadnagy, a Gábriel arkangyalra sasmadár képében lesújtó Keitel vezértábornagy, a váratlanul dúskeblű Sziszi csasziné parapléval stb. – bronzhimlőjének kiütése, és a múlt képzőművészeti rémtetteit – 2 db. miniszterelnököt [egyiket lóháton] + 1 db. méla Kossuthot hű és méla jobbágyai [!] körében – is visszahurcolták a parlament pszeudogót épületszörnyetege elé. Megjegyezzük: Segesdy egykori brutalista Marx-Engels szobra se nyerte el a műértők és a közönség tetszését, enyhén szólva. Utoljára a korai barokk idején volt itt államnak és egyháznak valamicske ízlése. Azóta egyetlen valamirevaló középületet se rittyentettek Pest-Budára.)

Az egész Horthy-éra stilárisan hamis volt: a kor vezető konzervatív ideológusa, Szekfű Gyula neobarokknak nevezte; s most a ferde utánzatot akarják utánozni hozzá nem értő férfiak. Magát keresztyénnek, sőt: kereszténynek negélyező államrendszer nem szekularizál: kolostorból kormányhivatal, ez szimbolikusan elhibázott; Zoboki restaurációs (a szó mindkét értelmében restaurációs) műve jelentéktelen, bár jobbára csinos.

A köztársaságon végrehajtott jelképes gyilkosságot (koronás címert, szoboráthelyezéseket, a Magyar Köztársaság átkeresztelését, 1918 és 1956 megrágalmazását, Ady, sőt: Petőfi [!] elleni, államilag támogatott mocskolódási kampányokat stb.) követi az intellektuális-kulturális-tudományos – hogy is nevezzük? – népirtás. Az egyetemi autonómia ismeretes megkurtítása (az immár megszokott lejárató, hazug hatósági médiakampánnyal körítve), a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának folyamatban lévő szétrombolása – együtt a régebbi mainstream magyarországi sajtó (plusz rádió és televízió) megszüntetésével, a vidéki és „külhoni magyar” (vagy ahogy az írástudatlanok nevezik: „a kinti”) médiák szélsőjobboldali-fideszállami elfoglalásával és/vagy cenzúrázásával, a magyar irodalom és művészet mint olyan elleni őrjöngő, barbár támadásokkal a hivatalos kormánysajtóban, és bontakozó tervekkel a könyvkiadás és „az irodalmi élet” megregulázására, és í. t. a végtelenségig – mutatja azt, hogy a mai rendszer nem konzervatív, hanem reakciós.

Én már a 90-es évek elején „restaurációs forradalmiságról” írtam az első, a „szabadon választott” eposzi jelzővel ellátott Antall/Boross-kormány ténykedése miatt. Tudni kell, hogy a mai (pártként voltaképpen már rég nem létező) „Fidesz” nem a régi Fidesznek, hanem a régi MDF-nek s a belőle leszármazott egykori MIÉP-nek az utódpártja sok tekintetben, a néhai MDF legrosszabb tendenciáit illetőleg mindenképpen (vö. a nemzeti-jobboldali médiauralmat megcélzó „Kónya-dolgozattal”, amelynek célkitűzései végre most, sok év késéssel megvalósultak, grat, noha a Vár evvel se fogja beérni).

Konzervatív a kései, a 68 utáni Kádár-rendszer volt, amely – szemben a mai szélsőjobboldali és neoliberális sajtóhőbörgésekkel – megszűnt bolseviknak, mi több: a szó legáltalánosabb értelmében is kulturálisan baloldalinak lenni. A rendszerbe előbb, még 56 előtt a népi írókat „emelték be”, majd fokozatosan a 45 előtti irodalmi szélsőjobboldal képviselőit is (Németh Lászlót, Kodolányit, Féját, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt stb.), akiknek a barnafoltos múltját nem volt szabad emlegetni, bár barna pöttyök olyan finom emberek ingmellén (plasztronján) is voltak találhatók, mint az Illés Endréén, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójaként kulturális nagyhatalom lehetett mint ún. „elfogadható” polgári író. (Köszönet ©Nyerges Andrásnak™.) Fokozatosan a valódi polgári kultúra nagy képviselői is kanonizálódtak – Mándy Ivántól és Kosáry Domokostól Ottlik Gézáig és Mészöly Miklósig, Pilinszky Jánosig és Nemes Nagy Ágnesig –, a rendszer nagy sikerszerzője az ultrapolgári Szabó Magda volt, vezető történeti ideológusa az egyre nemzetibb és konzervatívabb Nemeskürty István stb. A korábban marxista-leninista, vezető (tipikus barbarizmussal kifejezve: jól „pozicionált”) társadalomtudósok tömegesen fordultak liberális-nyugatbarát (burkoltan szovjetellenes) irányba, jóval kevesebben pedig az akkor még szalonnacionalista zümmögésbe kapcsolódtak bele a maguk mélyebb szólamával.

A 80-as évek elején világossá vált, hogy a vezető teoretikusa „a valóságosan létező szocializmusnak” („reálszoc”) nem Marx vagy Lenin vagy Gramsci, hanem Heidegger, még inkább Wittgenstein és leginkább Max Weber.

(Ez a konzervatizmus három fő tendenciáját is megtestesítette.) Az analitikus és nyelvfilozófia térhódítása mögött az angol-amerikai liberális alkotmányelmélet egyre lelkesebb adaptációi, a természetjog különféle változatai domináns pozícióba kerültek – az óbaloldal és a cenzúraszervek minden, egyre hatástalanabb berzenkedése ellenére. A „reálszoc” hivatalos narratíváit egyszerűen eltüntette az új irodalomtörténet- és történetírás, irodalomtudomány: legyen itt elég az akkori vezető személyiség, Németh G. Béla nevét említenünk. A lista nagyon hosszú. A nagyközönség számára az új szellem- és társadalomtudományt Hankiss Elemér elhúzódó hatású esszéírása jelentette. A kritikai marxisták vagy nyugati vagy belső száműzetésbe kényszerültek, és a rendszerrel való szakításuk (illetve kitaszíttatásuk és elhallgattatásuk) után maguk is jobbra (liberális irányba) tolódtak – jellemző, hogy ilyen elnyomó rendszabályok csak (eredetileg) baloldali csoportokat értek, beleértve az avant-garde kis köreit – amivel (néhány elszigetelt embertől eltekintve) a marxizmus mint kulturális erő évtizedekre megszűntnek volt tekinthető, egészen a legutóbbi időkig. (Kivétel nagyjából csak az Eszmélet.)

A 80-as években született meg a máig reprezentatívnak érzett új magyar irodalom (amelyet tévesen képzelnek „posztmodernnek”, de ez mellékes) – Tandori, Petri, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Bodor Ádám, Kertész Imre és nagy jelentőségű kritikusaik, Balassa Péter és Radnóti Sándor – „kánonja” (a filmet, színházat, képzőművészetet, zenét, bölcsészetet itt nincs terem akárcsak szóba is hozni), amely kimondva vagy hallgatólagosan antikommunista volt, s amely lezárta a baloldal régi ellenkulturális vezető szerepének a históriáját. (Az, hogy ezt most „baloldalinak” nevezik pro és kontra, paródiának is rossz.)

Történetileg nem túl fontos, de jellemző, hogy az akkori, „polgárosodó” Lukács-recepció mindenekelőtt a forradalmak előtti, radikális-konzervatív ifjúkori művekre – A lélek és a formák, A regény elmélete, Heidelbergi esztétika – vonatkozott, a „hivatalos” recepció pedig a csalódott forradalmár kései, ugyancsak konzervatív, elméletileg kudarcos műveire (Az esztétikum sajátosságára és egyéb, joggal feledett munkákra), az pedig, amiért Lukács ma is ismert Nyugaton és mindenütt (Magyarországot kivéve), a forradalmi írások (a Történelem és osztálytudat és mások) hazánkban az égvilágon semmi hatást se gyakoroltak, hacsak nem à rebours, pedig majd ötven évnyi késéssel magyarul is kiadták őket.

A kései Kádár-korszak (a magyar történelem eddig legpolgáribb korszaka) a modernizmus klasszicizálásának a kora volt, és ez a klasszicizált modernizmus – mint kanonizált kultúrbálványok kultikusan fölmagasztosított és élő hagyománnyá konfigurált sora – jelenti ma elsősorban azt, amit „magyar kultúra” gyanánt védelmez a „restaurációs forradalmisággal” szemben defenzívába szorult, tévesen „baloldalként” osztályozott korszerű, modern konzervatizmus. (Evvel szemben baloldali ellenállást úgyszólván csak Sipos Balázs üdvösen népszerűtlen és jellegzetesen keveset emlegetett, szerintem kiváló és fölöttébb hasznos írásai jelentenek, amelyeket a Mérce olvasóinak nagybecsű figyelmébe ajánlok.)

Evvel a klasszicizált modernizmussal (amelyet egyszerűen és jellemzően csak mint „a kánon”-t emlegetnek) száll harcba a „restaurációs forradalmiság” második, bővített kiadása, amelynek itt csak a barbárság szerepe jut, mert ez a harc nem jelent vitát – csak azt a butaságot, hogy nagy alkotóinkról bizonyítás nélkül állítja, hogy nem is nagyok, meg éltes urakról és idősödő hölgyekről azt, hogy öregek (nahát), halottakról azt, hogy meghaltak (no de ilyet) –, hanem csak a kulturális-tudományos intézmények és tradíciók puszta tönkretételét, mindennemű új javaslat nélkül.

A forradalom nélküli ellenforradalom üressége nem véletlen.

Baloldalként, pláne „kulturális marxizmusként” jellemezni a klasszikus vagy klasszicizált modernség teljesen konzervatívvá vált, intézményesült hagyományát és kultuszgyakorlatát azért vereségre ítélt, önlegyőző taktikája az Orbán-rezsimnek, mert félreismeri az ellenfelet. Ami mindig fatális. A szélsőjobboldalon gyűlölt Esterházy mondta, hogy hazudni se tud az, aki nem ismeri az igazságot.

Az Orbán-féle ellenforradalom azt hiszi, hogy a Kádár-rendszer „elitje” ellen folytatott szabadságharc egyben antiszocialista, baloldalellenes, antimarxista küzdelem, holott a kései Kádár-rendszer – támogatott, tűrt, tiltott – „elitje” egyben megegyezett: az antikommunizmusban, amikor a hivatalos közgazdaságtudomány a 80-as évek derekára tisztára neoklasszikus-monetarista lett, a hivatali retorika tisztára technokratikus (ezen az alapon kifogásolta már az akkori pártsajtó a Solidarność lengyel munkásforradalmát – jobbról!), s amikor az egalitárius (ennyiben szintén nem marxista, de baloldali) szociológiai-szociográfiai (lázadó és/vagy reformer) szakirodalmat és belletrisztikát megvetően „balosnak” nézte (le) az akkori értelmiségi „elit”, a későbbi „kánon” alanya és tárgya; meg a pártközpont és a már akkor neokon közgazdász-szakma.

Ahhoz, hogy valaki a szó autentikus értelmében jobboldali legyen a kései Kádár-rendszer Magyarországán, nem kellett ellenzékinek lenni, sőt. Már akkor életben volt a liberális nacionalizmus, amely „elhatárolta a magyarságot” Kelet-Európától és a történelmi Oroszországtól, beleértve a legdurvább románellenességet: s ezt a liberális nacionalizmust vélik a mai ellenforradalmárok „internacionalizmusnak” és „kozmopolitizmusnak”, a szerencsétlenek, azaz a nyugatosságot és nyugatiasságot, amely a XVIII. század végétől a magyar nacionalizmus fő vonala volt (a nyugatellenesség is megvolt mindig, de mindeddig kisebbségben, kurta epizódoktól – nyilasság pl. – eltekintve). Maga a régi Fidesz (karöltve az egykori SZDSZ nagy részével) is ezt a nyugatos, akkor épp szovjetellenes élű, „europoid” nacionalizmust képviselte kezdetben.

Tessék beleolvasni a mai liberális publicisztikába, amely mindent, amit tekintélyelvűként vagy diktatórikusként vagy „elmaradottként”, „zártként”, „múltba fordulóként” elvet, egyben „keletinek”, „oroszosnak” vagy „balkáninak” nevez. (Ezt már a XX. század elejének radikális közírása is megtette – bár a „polgári” radikálisok NEM voltak liberálisok –, de épp úgy megtette akkor és később a katolikus-legitimista sajtó egy része is.) A 90-es években szórakoztató volt látni, hogy miként támad föl tragikomikusan a jugoszláviai szecessziós háborúk idején a Tisza István-i szerbellenes sovinizmus mind a liberális, mind a restaurációs-ellenforradalmi jobboldalon.

Mind a Kádár-kor establishmentjének, mind a mai liberálisoknak Nyugat-Németország volt (és maradt) az eszményképük, s ez nem azt jelenti, hogy a mai liberálisok bolsik, hanem azt, hogy az akkori „elit” volt polgári és nyugatos-liberális nacionalista, s csakugyan egységesen az, immár több mint negyven éve.

A „haladó” ruszofóbia se új, ezt már kimondatlanul fölrajzolta a korábban kritikai marxista Szűcs Jenő fatális „elmélete” Európa három történelmi régiójáról, amely öntudatlanul követte a 20-as évek (mélyreakciós) geopolitikai nonszenszeit. Ezt a teóriát a mai liberális közírászat soha nem kérdőjelezi meg, mintha a gyarmatosítás soha nem történt volna meg – és főleg mintha a fasizmus amolyan keleti dolog lett volna!!!

A jelenlegi szélsőjobboldali, ellenforradalmi piszkolódás és piszkálódás nem látszik tudni a közelmúltnak ezekről a végül is nem túl bonyolult, nyilvánvaló és közismert vonásairól, s miközben intézményeket és hagyományokat (polgári hagyományokat!) dúl szét, nem marad más neki, csak valamiféle szervetlen, utólagos, következetlen fasizmusféle, amely csakugyan közös ellenfele mind a nyugatos-polgári liberálisoknak és kvázi-szociáldemokratáknak, mind az állagőrző konzervatívoknak, mind az egyelőre apró kisebbséget jelentő új, fiatal marxistáknak.

Mindeközben szükségképpen elmarad a sok vonatkozásban elavult, tekintélyelvű, megcsontosodott és kevéssé demokratikus egyetemi, akadémiai, kulturális konzervatizmus (meg „Európa”!) bírálata, mert védenünk kell a barbárság ellen még azt is, amit bírálunk. A szélsőjobboldali – és a délibábos türk-hun-szittya-sumér-kurultájos-barantázó, fajbiológiai, oltásellenes, antiökologikus áltudománnyal és a bolond Kásler miniszterrel szövetségben történő – rombolás egyaránt pusztít régit és újat, jót és rosszat, úgyszólván mindent, ami a civilizációhoz tartozik.

A nagyszerű és pompás Hallgatói Szakszervezet (éljen! éljen!) tegnap, 2018. január 12-én, szombaton az „Educatio” kiállításon dr. Horváth Zita helyettes államtitkár (?) beszédét megszakítva szavalókórusban mondta el tömören, hogy ágrólszakadt egyetemistáknak kell az állammal szemben védelmükbe venniük az állami egyetemeket, az oktatás autonómiáját, és nekik kell tiltakozniuk a megszorítások ellen, és nekik kell síkraszállniuk megrágalmazott, denunciált, meghurcolt tanáraik mellett – miközben maga az ELTE és a többi egyetem tanári kara (tisztelet a kivételnek) hallgat, vezetősége sunyít, és miközben a CEU-t már kihajították az országból anélkül, hogy általános egyetemi sztrájk tört volna ki miatta. (Megjegyezzük, hogy a mostanában bátrabban viselkedő – mert vérig sértett és létében támadott – Magyar Tudományos Akadémia az imént még magánszorgalmúlag számolta föl a Lukács Archívumot, ami azóta is világbotrány.)

Ami ennek a cikknek a tulajdonképpeni alkalma: a Politikatörténeti Intézet de facto szétbarmolásának a botránya.

A Politikatörténeti Intézet (a volt Párttörténeti Intézet, ill. Munkásmozgalmi Intézet) állami támogatása rég megszűnt, és most ki akarják dobni az épületéből (tudni való, hogy könyvtárak és levéltárak költöztetése iszonyúan bonyodalmas, költséges dolog, amihez az intézet semmiféle segítséget nem kap). Az intézet a volt Néprajzi Múzeum épületében működik: a múzeumot – mint a magyar történelem legnagyobb áldozatának, a magyar parasztnak forradalmi szellemben emléket állító intézményt az új népi (kommunista) hatalom nyíltan kegyeletsértő, szubverzív szándékkal helyezte a Kossuth térre, szemközt az Országházzal, a volt ellenforradalmi Kúria épületébe, jelképesen adózva saját egykori osztályharcos múltjának – szintén kidobták, a helyére visszaköltözik a Kúria, ahogyan visszaköltözött régi helyére a Ludovika (!) is.

Amit kevesen tudnak, hogy eltekintve a – sokáig dr. Földes György által vezetett – Politikatörténeti Intézet megszámlálhatatlan, bokros érdemétől már a korábbi, félelmetes nevű Párttörténeti Intézet (és lapja, a szintúgy félelmetesen hangzó Párttörténeti Közlemények, ma Múltunk, továbbá a könyvsorozatai) a 60-as évektől desztalinizálva, nagyon komoly, gyakran kifejezetten izgalmas történettudományi (intézmény- és társadalomtörténeti) tevékenységet fejtett ki, pedig neki néztek (legitimációs és delegitimációs okokból) a legjobban a körmére.

A munkásmozgalom, a szociáldemokrata és a kommunista párt, a kisebb radikális (ultrabaloldali) csoportok, a szakszervezetek, munkástanácsok stb. története csakugyan sajátos, önálló történelmi valóság, amely elkülönül minden mástól. (Ennyiben hasonlít az egyháztörténethez, amely szintén zárt történelmi világot kutat és ábrázol – amivel nem akarom azt a csalafinta és ostobácska közhelyet terjeszteni, amely szerint a szocializmus „vallás” és í. t.) Különösen Kelet-Európában, ahol a munkásmozgalom az akkor még hűbéri nagybirtok, paraszti nyomor, babona, betegség, írástudatlanság, a vidéki elmaradottság és szolgabíróuralom tengerében sziget volt, amint az volt a modern ipar, szállítás és kereskedelem is. Ráadásul Kelet-Európában (nemcsak a Habsburg-monarchia keleti felén) a munkásság sok helyütt német nyelvű – nem föltétlenül német anyanyelvű – volt, ami még inkább elszigetelte az agrárhátországtól.

A munkásmozgalom kulturálisan, életformájában, erkölcsi és ideológiai képzeteiben is különbözött: antialkoholista, gyakram vegetariánus, pacifista, feminista, internacionalista, anti-antiszemita, ateista, antiklerikális, tudományhívő, könyvolvasó, amatőr sportoló, természetjáró és puritán volt, amivel a maga egészében tagadta a tőkés „fölépítményt” is, akár harcaival „az alapot”. A régi uralkodó osztály nemcsak gazdasági és szociális okokból üldözte a munkásmozgalmat, hanem őszinte világnézeti döbbenete okából is – hiszen ide hozzánk még a fölvilágosodás akkor legalább másfél évszázados gondolati tartalmait – komoly értelemben – csak a régi munkásmozgalom hurcolta be.

(Nem úgy, mint egyebütt, ahol a polgárság.) Ebből és még más ezer okból indokolt a munkásmozgalom külön kutatása, amiképpen indokoltak pl. a regionális kutatások is. A munkásmozgalom-történet máskülönben világszerte elismert tudományos diszciplína (régebben, mint a dzsenderkutatás, bár ez utóbbi is tiszteletre méltó, komoly tudományág).

A kormány vezetőit persze az nyugtalanítja, hogy valaki másnak is lehet saját irányzatos kutatóközpontja, nemcsak a szélsőjobboldalnak (Retörki [!], Veritas, Magyarságkutató, Matolcsy-alapítványok közpénz jellegüket elvesztett állami adományból stb.), márpedig a PTI baloldalinak számít, az is – mellesleg szociáldemokrata, nem kommunista irányzatú. (Baloldal sokféle van, Magyarországon hamarjában hat fontosabb irányzatot számoltam össze. Persze ezekhez az áramlatokhoz egy-két kivétellel maroknyi ember tartozik csupán, s ők is csak lazán, informálisan.)

Másrészt az urak a baloldalt a maga egészében anomáliának tekintik, amelyet ki kell irta(t)ni a magyar társadalomból, illetve valamelyest kibékülnének az alsó középosztály (kisebbség) korporatív érdekképviseletével, amely kulturálisan konzervatív, nem törődik külviszonyainkkal vagy az etnikai és nemi kisebbségekkel, nincs saját kulturális reprezentációja és nem óhajt a restaurációs-ellenforradalmi szélsőjobboldal nélkül (vagy ellen) kormányozni. A kulturális reprezentáció persze már önmagában politikát jelent, ezért kellene minden, a status quón túli törekvést méretre vágni, mindenekelőtt megfosztani a szellemétől és az értelmiségétől. Nem az értelmiség mint olyan fontos a kormányzó szélsőjobboldal számára („szakemberek”, „diplomások”, konvencionális-kommersz „művészek” minden további nélkül elviselhetők, nem is kell az állami propaganda szándékosan buta propagandaszólamait ismételgetniük), csak az esetleges szubverzió netáni univerzalisztikus-emancipatorikus, politikai dimenziója, amely talán nem is forradalmi, csak vitatja minden társadalomirányítási törekvés legitimitását (morálisan vagy másképp), s ezáltal a hatalmon lévő csoportot vitára vagy ha muszáj, egyezkedésre kényszeríti – ameddig létezik.

Jelenleg a Vár legitimációs-polemikus tevékenysége arra szorítkozik, hogy letagadja, nem indokolja az államvezető intézkedéseit és nézeteit (nem túrta ki Budapestről a CEU-t, nincs kötelezővé válható túlóra, nem az állam gazdagítja az Orbán-cégbirodalom alárendelt részoligarcháit, nem hozattak Magyarországra pénzért kétes külföldi basákat; meghirdet ideológiai elemeket, majd ugyanvalóst letagadja őket, és „demokratikusnak” nevezi magát, miután ország-világ szeme láttára és füle hallatára rajongott fasiszta katonai juntákért, totalitárius/újfeudális zsarnokokért és gyilkos rezsimekért stb.): ez nem éppen bátor politika, nem ügyes, csak kockázatkerülő, miközben két meghunyászkodás között harcot hirdet világhatalmak és nemzetközi államtömbök ellen. Telekitől Gömbösig, Imrédyig és Csurkáig a magyarhoni szélsőjobboldalnak volt hozzá mersze, hogy nyíltan utálja és gúnyolja a „demokráciát” és a „népet”, hogy vállalja sovinizmusát, rasszizmusát és antiszemitizmusát, a hierarchia, a születési előjogok és az elnyomás iránti előszeretetét (nagyon kevés – elsősorban katonai szellemű – „népies” engedménnyel), és ha olyan arisztokratikus-elitista gesztusokat tett, mint most ez a Várba költözés, akkor nem mentegetőzött szimbolikusan efféle „olcsó menza” gesztussal, hanem Dom Pérignont vagy Pommeryt nyittatott a kaviárhoz vagy az osztrigához, miközben hattyúprémes testőrgárdisták néztek acélosan a levegőbe, és párizsi szalonokban öltözködő delnők mély dekoltázsából szállt az exkluzív parfüm illata. Pukkadjon a bugris, gondolja az igazi úr, aki a pokolban is, sőt: főleg a pokolban úr.

Nem tudom, minek óvatoskodik Orbán, hiszen azok, akik szeretik, mint zsarnokot és kemény fiút szeretik, mint euró- és dollármilliárdost, mint a nepotizmus és a szeszélyes önkény bajnokát, nekünk ne alakoskodjék, úgyis hiába.

De a színlelés és álszenteskedés közben a modern civilizáció minden, áldott és átkozott művét lerombolja a posztfasiszta államvezetés, útját romok szegélyezik s a föléjük emelt giccses és pastiche jellegű díszletek, a szónoklatok meg rossz stílusú, nívótlan, goromba, őszintétlen, gyűlölködő vagy kincstárian ünnepélyeskedő nyelvi katasztrófák. Az igazat az interneten mondja ki a Vár, gyilkos indulatú, mocskosan trágár, fenyegetőző, intenzíven dekadens bértollnokain keresztül, akik a nyílt és brutális fajgyűlöleten meg embergyűlöleten túl immár megkondítják a reakció vészharangját, amely – amióta a világ világ – mindig a boldog Erósz öngyilkos elutasítását zengi.

 

2019. január 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább