2019. október 23. Szerda
Ma Gyöngyvér, János, Gyöngyi névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Végel László: Egy makró emlékiratai

Arra jöttem rá Végel László első könyvének, az Egy makró emlékiratainak a befejezése után, hogy még sosem olvastam olyan magyar írásművet, ami a híres-nevezetes 68-as szellemiségre és világlátásra reflektálna (minden bizonnyal azért nem, mert Esterházy Péter szerint ez a könyv talán az egyetlen ilyen).

Ez persze nem is meglepő, hiszen nálunk még csak ekkoriban konszolidálódott a kádári terror, és kezdett átcsapni a rendszer a szürke gulyáskommunizmusba, így nem is csoda, hogy egy akkor huszonéves délvidéki magyar volt az első, aki ebben a témában alkotott a némileg szabadabb és szabadosabb Jugoszláviában.

Végel olyannyira élőben közvetítette a 68-as életérzést, hogy a könyve már 1965-re megíródott, és 1967-re meg is jelent. Főhőse egy értelmiségi pályára (konkrétan tanárnak) készülő fiatalember, aki többet jár az egyetem mellé, mint az előadásokra, és aki tökéletesen hamisnak, üresnek és értelmetlennek érzi a felnőttek világát, azt a világot, ahova rövidesen neki is csatlakoznia kellene. Mindezeket az érzéseit, megfigyeléseit, mindennapjainak történéseit pedig naplóformában rögzíti. Ez a naplóforma roppant kettős volt számomra, ugyanis egyfelől kimondottan hitelesnek hat (körülbelül így írhat naplót egy lázadó huszonéves, ilyen durr-bele módon, semmivel sem törődve és minden felesleges körítést mellőzve), ugyanakkor épp ez teszi kissé monotonná és unalmassá is a leírásokat.

Akkoriban nagy újdonságnak számított az, hogy Végel elbeszélője ennyire „irodalmiatlanul” és ennyire szlengben beszéljen (gondoljunk csak arra, hogy ekkoriban alkotott például Kerouac is), amely előadásmód bár működik, de bőven van olyan szó, amit a mai olvasó nem feltétlenül ért meg, és olyan is, amit még kikövetkeztetni is nehéz. Itt talán nem ártott volna némi lábjegyzetelés a könnyebb megértés céljából.

Bub, az elbeszélőnk, csak kallódik, egyik helyről sodródik a másikra, egyik haver, ismerős vagy csaj után köt ki a következőnél, és közben semmivel sem elégedett. Érzi, hogy rohad az egész rendszer, kiüresedtek a kapcsolatok, minden felszínessé és értéktelenné vált, ugyanakkor, amit ő tesz, az sem ér többet. Fogalma sincs, mit tegyen, hova menjen, milyen legyen az élete, csak sodródik az árral tétlenül. Egyik mellékszereplő tűnik fel a másik után, és többnyire velük sem történik semmi – úgy néz ki, ebből a körforgásból nincs kiszállás.

A felnőttek (kicsit furcsa, hogy egy huszonéves így emlegesse őket) közül két ember, két típus emelkedik ki. Sík professzor, az élhetetlen egyetemi tanár, aki a könyveibe temetkezik, nem vesz tudomást a környezetéről, és aki hallgatói folyamatos céltáblája; valamint a Mérnök, aki a törtető szocialista pártfunkcionárius mintapéldánya (szívességeket tesz, megfelelő helyekre törleszkedik, és meglehetősen gusztustalan módon szerez magának és Bubnak keresetet, konkrétan fiatal lányokat zsarolnak meztelen képekkel).

Az egész könyvet belepi valami fásult üresség és lemondás, a benne szereplő fiatalok egy erodáló értékrendű világban – véleményem szerint – a lehető legrosszabb dolgot teszik: felszámolnak és még jobban kiüresítenek mindent maguk körül, a testiségbe, az alkoholba és a nihilizmusba menekülnek, amiből nem nagyon van kiút (egyébként a saját személyes véleményem ezzel a korszakkal kapcsolatban elég nagy mértékben megegyezik Michel Houellebecq, az egyik legnagyobb kortárs író lemondó és elutasító véleményével). A kor- és helyszínrajz hiánya (alig-alig tudunk meg valami konkrétumot a 60-as évek Jugoszláviájáról) pedig azt eredményezi, hogy ez a könyv sokkal általánosabban szemlélhető, mint a Délvidék szocialista ifjúságának korrajza.

Összességében kicsit ambivalensek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert bár irodalomtörténetileg fontos alkotásnak tartom, ami meglepően pontosan és jól működik ma is, és ami ráadásul nem sokat veszett az aktualitásából, de tetszeni nem tetszett. Viszont, mint a talán egyetlen 68-as magyar alkotást, és mint egy kicsit perifériára szorult délvidéki író első alkotását azért tudom és merem ajánlani az érdeklődőknek.

Bak Róbert (ekultura.hu)

2018. január 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A mi kipcsák vérünk

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők >

Tovább

Csorbultak az anyanyelvi tájékoztatási jogok!

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

Zárt és nyitott identitás

Ezekről a próbatételekről akartam esszét írni, miközben ösztönösen éreztem, hogy rángatnak ide-oda, egyik oldalon a kozmopolita >

Tovább

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább