2022. augusztus 12. péntek
Ma Klára, Hilária, Diána névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Szeptember

Elszörnyedve hallottam szeptember derekán, hogy az egyik ismerős figyelmeztette elsős csemetéjét: aznap még nem írta meg a házi feladatát. Szeptemberben? Házi feladat? Egy elsősnek? Minek? Amikor egyébként is öten vannak az osztályban? Rajsli Emese (Rajsli Emese blogja):

A szeptemberi évkezdések mindig meghatározták az életemet.

Eleinte, pedagógusgyerekként, arra voltam kondicionálva, hogy augusztus végén már csak nekem van néhány szabadon eltölthető napom, anyámnak már elkezdődött a munka a telepi József Attila Általános Iskolában (egyetlen csantavéri évtől eltekintve – mivel az ösztöndíjasuk volt, le kellett ott dolgoznia egy évet – soha nem is dolgozott máshol).

Később, jó tanulóként, tulajdonképpen vártam az iskolakezdést – szüleim úgy vélték, nem lenne szerencsés, ha abba az iskolába járnék, ahol édesanyám tanít, így kerültem a Nikola Teslába, először Balázs Anna, aztán Kálmán Mária keze közé, majd az éppen középiskolaként is funkcionáló József Attila helyett a Moša Pijadéba, ahol Ifjú Angelika osztályába jártam.

Az egyetem után a szabadkai Lazar Nešićben tanítottam, majd 1992-től Magyarországra költöztünk férjemmel, gyerekeink már ott születtek – és ott bekerültem egy teljesen más, a korábban tapasztaltaktól merőben eltérő rendszerbe.

 

Amikor öt év GYES után úgy éreztem, muszáj elkezdenem dolgozni, mert különben megőrülök, kiderült, hogy éppen helyettes tanárt keresnek egy ösztöndíjjal Amerikába kiruccanó kolléga helyére az utca túloldalán lévő gimnáziumba.

Előtte én, hogy úgy mondjam, liberális helyeken dolgoztam: az Artpool Művészetkutató központban, a Magyar Narancsban, a Fekete Dobozban, meg egy kiváló hangulatú magán könyvkiadónál. Sokat tolmácsoltam ugyan a Magyar Honvédségnek, de ott mindig is kívülálló maradtam, megbízási szerződéssel dolgoztam, szóval hiába láttam bele a rendszer embertelenségébe – tudtam tartani a számomra elfogadható távolságot. Így aztán elég döbbenetes volt szembesülni a magyar oktatásügy kicsinyes, szőrszálhasogató bürokratizmusával. A naplóvezetés és a folyosói ügyelet „fontosságával”, a gyerekek egrecíroztatásával, a lexikális információk értelmetlen számonkérésével. Hosszas vitám volt pl. a tanmenetek és óravázlatok ellenőrzésével megbízott kollégával, aki nem is értette, hogyan lehet nem úgy kezdeni az évet, hogy szépen, órára lebontva beírom egy táblázatba azt, hogy melyik osztályban mit tanítok. Hiába érveltem, hogy sokéves szünet után csöppentem vissza a tanításba, nekem effektíve készülnöm kell minden órára, nincs időm táblázatokat kreálni – ő arra biztatott, másoljam át valamelyik kolléga tanmenetét, hisz az ember „úgyis ugyanazt fogja tanítani az elkövetkező 30 évben”. És hát az a fontos, hogy meglegyen, lefűzve-megszámozva az a fránya tanmenet.

Aztán ugyanezzel, az ellenőrzéssel megbízott kollégával volt némi nézeteltérésem, amikor jött panaszkodni az osztályom, hogy az egész osztály egyest kapott kémia röpdolgozatra. Először a kollégával próbáltam beszélni, de ő nevetve legyintett: „Csak azt kapták, amit megérdemeltek!” Az igazgató viszont a megoldást firtató kérdésemre visszakérdezett: valóban megkérdőjelezem a 30 éve itt dolgozó kolléga kompetenciáját? Én, aki fél éve helyettesítek, és egyébként sincsenek leadva a tanmeneteim? Próbáltam érvelni, hogy ha az egész osztály egyest kap, ott valami egyéb probléma van, nem a gyerekek a hibásak. Hogy ilyen csak akkor eshet meg, ha a tanár nem a tudást osztályozza, hanem valami más konfliktus húzódik a háttérben. Hiszen minden osztályban van egy-két stréber, aki minden órára készül, vagy olyan, aki sikerrel puskázik, vagy éppenséggel az osztály esze, akit nem lehet meglepni holmi hirtelen bedobott röpdolgozattal… Az igazgató csak bólogatott, hogy valóban, de a kollégának biztos megvolt az oka, hogy azt tette, amit. És hogy neki nincs oka arra, hogy a gyerekek pártját fogja ebben a helyzetben.

Innentől kezdve az osztályomban a kémiaóra előtti magyarórát osztályfőnökivé minősítettük, és a folyó ügyek gyors megbeszélése után közösen kémiát tanultak az egyébként érettségi előtt álló gyerekek. Én, mondjuk, meglepődve tapasztaltam, hogy ahhoz képest, amikor még én tanultam a kémiát, beteltek a periódusos rendszer üres mezői. A kölykök készségesen elmagyarázták, hogy a végtelenségig lehetne bővíteni a rendszert, de azokat az elemeket, amelyek csak részecskegyorsítóban tudnak fönnmaradni, tehát nem stabilak, azok már nem kerülnek bele. (Ennyit egyébként annak a tanácsnak a helytállóságáról, hogy „úgyis ugyanazt fogja tanítani az elkövetkező 30 évben”…J) Talán nem meglepő: nem hosszabbították meg a szerződésem. Annyi hasznom viszont volt az egészből, hogy ezen élmények nyomán döntöttem úgy: a gyerekeimet megpróbálom megkímélni a poroszosnak nevezett magyar állami iskolarendszertől. Szétnéztünk a környéken, és kiderült, hogy nem messze ott egy Waldorf-iskola. Megnéztük, beleszerettünk, és a kisebbik az óvodát, a nagyobbik az első osztályt ott kezdte. (Itt jegyezném meg, hogy a nyugat-európai országokban nincs ekkora különbség az állami és alapítványi iskolák között, ott az állam is gyerekközpontú, és nem tekintélyelvű iskolákat próbál fönntartani. Elvben ezen országok közé kéne tartoznia a volt Jugoszláv tagköztársaságok egyikeként Szerbiának is, de úgy tűnik, ez messze nem így van. Pozitív ellenpélda konkrét szlovéniai tapasztalatom: a leíró osztályozás módfelett hasznos volta (már amennyiben becsülettel csinálják, és nem csak egyenszövegeket írnak a bizonyítványba a jegy helyett), illetve az, hogy a gyerek magaviselete nem befolyásolja a tantárgyi osztályzatait – ez olyan alapvetése a személyiségközpontú oktatásnak, amitől, úgy tűnik, a magyar (és a szerb) állami iskolák is igencsak távol vannak.)

A Waldorf-iskoláknak hatalmas az irodalma, és ma már neten rengeteg pro és kontra érvet olvashat az ember, én egyet tudok biztosan: ebben az iskolában hagyták a gyerekeinket, hogy szabadon éljék a gyerekkorukat és önmaguk legyenek. És mind a kettő gond nélkül beilleszkedett a másféle rendszerbe, amikor a nagyobbiknak 9., a kisebbiknek 7. osztálytól másik iskolát választottunk.

A kedvenc párhuzamom, amely révén talán az is megérti a Magyarországon leginkább hagyományosnak és alternatívnak (vagy személyiségközpontúnak, gyerekközpontúnak) nevezett iskolák közötti különbséget, akinek nem kenyere a pedagógia, a következő: lakott a szomszédban egy – a fiammal egyidős – kisfiú, az ő szülei panaszkodtak folyamatosan arra, hogy rengeteg a házi feladat, ők se győzik, nem hogy a gyerek. Egyszer konkrétan az volt a gond, hogy a Természetismeret tantárgyból azt kellett bemagolnia a gyereknek, mi különbség a hím és a nőstény vörösbegy között, de ehhez nem hogy madarat, hanem egy árva fotót se mutattak a gyerekeknek. Egyszerűen memorizálni kellett a szöveget, hogy milyen a madár tollazata, színe, formája. Ez szimpla lexikális tudás, amit jó esetben megtanul a gyerek, és másnapra elfelejti. Mert nem érdekli, nem tudja mihez kötni, egyébként is olyan fölösleges információkat tartalmaz, amelyek csak szélesebb összefüggésben lennének relevánsak/hasznosak.

Ezzel szemben az én harmadikos fiamnak volt egy A magtól a kenyérig tantárgya, ahol elvetették a búzát az iskolakert általuk fölásott sarkában, és augusztusban be kellett menni learatni – a harmadikos családok abban az évben az aratáshoz igazították a nyári elfoglaltságukat. Amíg a búza nőtt, addig a Házépítés nevű tárgyból kemencét falaztak. Egy hónapig nyakig sárosan (és fülig érő szájjal) járt haza a gyerek: taposták a szalmás sarat, téglákat formáztak, rakták a kemencét, külön boldogság volt, hogy bele lehetett bújni meszelni… Az ajtaját, mivel kovácsműhelye nem volt az iskolának, valahol csináltatták, de a díszítését közösen találták ki-rajzolták meg. Aztán a learatott búzát kicsépelték, megőrölték, és a kemencében kenyeret sütöttek belőle. Többször is. Ezzel a módszerrel a tudás készségszinten jelenik meg a gyereknél – hiszen olyan élményekhez juttatják, amelyeket soha nem fog elfelejteni.

Mindezt azért mesélem itt most el, mert már korábban is föltűnt, hogy az úgynevezett alternatív oktatás legföljebb nyomaiban jutott el a Vajdaságba.

Megértem, hogy kisebb baja is nagyobb annál a vajdasági magyar pedagógusnak, hogy alternatív módszerek után kutakodjon (éppen az idén ballagott el, ugye, az utolsó magyar tannyelvű osztály abban a Nikola Tesla Általános Iskolában, ahova jártam, és a szórványtelepüléseken sincsenek jobb helyzetben az iskolák, diákostul-tanárostul), meg egyébként is, ez a Waldorf (vagy a hasonló Rogers, Montessori) úgy működik, mindenhol a világon, hogy néhány szülő és tanár összefog, és – alulról kezdeményezve, általában a saját gyerekeiknek – megvalósítják a gyerekbarát iskolát, úgyhogy meggyőződésem, hogy előbb-utóbb itt is megalakul majd az első alternatív iskola, és egyre több gyerekbarát megoldás jelenik meg a hagyományos iskolákban is.

Ugyanis a kortárs pedagógiai vívmányoknak nagyon is helye lenne a vajdasági magyar iskolákban. Elszörnyedve hallottam szeptember derekán, hogy az egyik ismerős figyelmeztette elsős csemetéjét: aznap még nem írta meg a házi feladatát. Szeptemberben? Házi feladat? Egy elsősnek? Minek? Amikor egyébként is öten vannak az osztályban? Hiszen nem megtanulni, hanem szőröstül-bőröstül meg lehet enni tanítási időben azt, amit aznap a gyereknek meg kell ismernie. A munkaszokások kialakításához persze kell az, hogy lassanként önállóan is megoldjon a gyerek bizonyos feladatokat, de arra bőven lesz idő később is (és ezt a feladatot egyébként sem a szülőre kell rálőcsölni). A szeptember még az iskolával és az egymással való ismerkedés, a játékos foglalkozások, a hirtelen nagyobbra tágult világ fölfedezésének időszaka. Ráadásul pont azt kéne elérni, hogy a gyerek ráérezzen: jó dolog önállóan megoldani valamit. Ne azért csinálja meg a házit, mert különben egyest/fekete pontot/ejnye-bejnyét/szidást kap, hanem mert tanulni, alkotni, dolgozni jó. És ezt fokozatosan, úgymond saját erőből lehet elérni. Nem a mindennapi (tulajdonképpen fölöslegesen és fáradtan elvégzett) szeptemberi házi feladatokkal… Szeptemberben még az udvaron kell szaladgálni, megszámolni a dróton ülő fecskéket, meghemperegni az avarban, rácsodálkozni a sokféle levélre-termésre, és együtt mondogatni a többiekkel: Ki lakik a dióhéjban? Nem lakhat ott bárki, csak Dióbél bácsi… Egy elsős szivacsként szívja föl a tudást – viszont a legkevésbé az otthonra kirótt házi feladattal fog benne megragadni bármi (amit a szintén fáradt, esetleg ideges, pihenésre vágyó szülőnek kell belőle kikényszeríteni, és ez senkinek nem lesz jó…).

Azt viszont örömmel olvastam nemrég, hogy végre új tanterv készül a szerb mint nem anyanyelv oktatására. (Remélem, a magyarra is, de erről nem szólt a cikk.) Végre rájött valaki, hogy középkori (vagy akár mai) irodalmi szövegeket olvasva, gyakorlatilag irodalomtörténetet tanulva nem lehet megtanulni egy nyelvet. És hogy egy újvidéki meg egy noszai gyerek nem ugyanazzal az alappal indul (ezt nevezik heterogén és homogén nyelvi környezetnek), mert az újvidékinek valóban lehet kapásból Bio jednom jedan lav-ot tanítani (Kakav lav? Straaaašan lav. Narogušen i ljut sav!), de a noszainak a betűkkel kell elkezdeni, vagy még inkább rengeteg szituációs játékkal – ahogyan egyébként az idegen nyelvet oktatják világszerte, többek között az európai szinten meghatározott közös nyelvi referenciakerethez igazodva, ahova, ezek szerint, végre eljutott a szerb oktatási minisztérium is… Hurrá!

 

2017. december 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Húsz milliárdos kerítésmagasítás, közben Magyarország „déli határa gyakorlatilag ostrom alatt áll”?

A szerb hatalom nem biztosítja a polgárok személyi biztonságát, sérthetetlenségét, a tulajdon és egyéb jogainak békés >

Tovább

Tántorgunk az emberarcú szolgalelkűségbe

A jelek szerint a hatalom készül a személyes szabadság további megnyirbálására. Nem kell hozzá durva erőszak, >

Tovább

Bálványosi akármi

Ha elemeznénk, hogy akkor mit is mondott Pásztor Pista, akkor – az első benyomás alapján – >

Tovább

Csetepaté a szakadék szélén?

Egyre inkább kiélesedik a vita Orbán Viktor a Tusványoson előadott a fajkeveredésről szóló nézetéről.  Nem hiszem, >

Tovább

Kishegyesi Bálványos

A fiatal és tapasztalatlan parlamenti államtitkár nem először mond valótlanságokat a vajdasági magyar közösséggel kapcsolatban. Annyira >

Tovább

A gyanús európai szellemiség

Még a jugoszlávságába is beszivárgott ez a történelmi emlék. Horvát volt, jugoszláv aurával. Miért ne lehetne >

Tovább

A hatalom szolgálatában

A Titói korszaktól a mostani Vučić-Pásztor éráig vezető beosztásban dogozott a tájékoztatásban. Neki, tehát, már csak >

Tovább

Putyinlelkű város lettünk

Mihal Ramač író és újságíró, a Danas volt főszerkesztője a Danasban (2022.07.25.) elkeseredetten kérdezi, hogy miért >

Tovább

Mára alaposan megváltozott a Magyarország-kép

Az utcán többen is megállítanak. Mi történt Magyarországgal? Mindeddig respektálták ezt a megszenvedett országot és nemzetet. >

Tovább

Nincs többé kocsonyás középút

Biztosra vehető, hogy Orbán Viktor mai tusványosi beszéde óriási felháborodást kelt majd. Nem vagyok véleményvezér, csak >

Tovább

Ilonka tánti angyalkái

Egy effajta megállapítás például: „Magyarokná olyan szar a pálinka”, és a kommentár hozzá: „Én nemtom nem >

Tovább

Náci beszéd vagy náci rendszer?

Hiszen a fasiszta energia ma a legnagyobb, az igazi történeti újdonság. Sokan várnak újdonságra, diadalra, sikerre, >

Tovább