2020. október 20. kedd
Ma Vendel, Irén, Kleopátra névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Két világforradalom: 1789, 1917

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk.  Tamás Gáspár Miklós:

Az Októberi Forradalom 100. évfordulóján senki nem lehet képes rá, hogy tömören összefoglaljon valamit, amiről könyvtárakat írtak. A forradalom meglepetés. A forradalom alapeszméi paradoxnak tetszenek még utólag is. Bernard Groethuysen írja (Bernard Groethuysen: Philosophie de la Révolution française [1956], Párizs: Gallimard, 1992, a Voltaire-fejezet: 133-163.), hogy Voltaire – amikor kritikailag elkezdte fölülvizsgálni a konvencionális nézeteket – ráébresztette közönségét: miközben az egyház azt állítja, hogy minden ember testvér, a politikai társadalom rendekből áll (nemesség, papság, harmadik rend). Az emberi állapotról alkotott nézeteknek semmi alapjuk, tapasztalati tudásunk nem támasztja alá a „hivatalos” fölfogást. Ez azt jelenti, hogy nincs rá okunk: kegyeletből (vagy a hagyomány miatt, ami ugyanaz) bármit kivonjunk az észszerű vizsgálat hatálya alól, vagyis az egyházi tanítóhivatal képzete: abszurdum. A hamis vagy kérdéses nézetek tekintély általi elrendelésének az intézménye – tehát a tévedés és a boldogtalanság egyik fő oka – az egyház, amelyet meg kell semmisíteni. („Écrasez l’Infâme!”) Nincs bizonyosság? Nincs a társadalmi berendezkedésnek semmi objektív alapja? Volt másképpen is, és lehet még másképpen? Akkor ugyan miért engedelmeskedjünk? Miért legyünk törvénytisztelők? De Voltaire szerint az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük rá, hogy helyesek (igazak) legyenek; vakon botorkál mindenki; kételkedjünk, és műveljük kertünket; a vallások és metafizikák esélytelenek. A világ megismerhetetlen kurta eszünknek, de arra vagyunk ítélve, hogy keressük a boldogságot. A tudományos érdeklődés, a szkepszis, a józan racionalitás mindent megingat. Voltaire-nek nincs saját filozófiája, s nagyon rossz véleménnyel van azokról, akiknek van. Közben a monarchia, az arisztokrácia, az egyház elvesztette a létjogosultságát: fönntartásukért nem érdemes áldozatot hozni, lényegük: tévedés. Francia forradalom korabeli illusztráció, amely az elhízott, aluldolgoztatott papságon gúnyolódik azzal a szándékkal, hogy "kissé formába hozza őket". Rousseau az emberek közötti magányától szenved. „Egész életemben embert kerestem és nem találtam, gondolja. Létem nem volt egyéb, mint az emberiség szeretete. […] Ezek az emberek, akik körülvesznek, nem lehetnek valódi emberek. Lelkemben másfajta embernek érzem magam. Olyannak az érzem az embert, amilyen volt, amikor még a természet embere volt, és nem az ember embere. Az az érzés, hogy egyedül van az emberek között, és a szükséglet, hogy szeressen és hogy szeressék, ez Rousseau alkatának két oldala. Ebből a konfliktusból születik az ember új fölfogása.” (Bernard Groethuysen: i. m., 179.) A társadalom embere nem ember? Újjá kell születnünk a megigazulás, a kinyilatkoztatás, a megváltás, az üdvözülés nélkül? Csak emberek leszünk, levetve a társadalom és a kultúra által megmérgezett, meghamisított jellegünket? Immár nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden konvenciót, szokást, tekintélyt, hitet – és főleg: az együttélés minden megszentelt formáját? Az, hogy a konvenciók bármelyik adott formája („az adott”) lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket – a szerelmet, a szülői, a gyermeki, a testvéri szeretetet például – minden forradalmi érzület alkotóeleme. És az, hogy lehetetlenné teszi a megismerést: ugyancsak. A francia forradalom föl akart szabadítani mindenkit a társadalmi hierarchia nyűgjei alól. De hogyan lehet ennek jogi és politikai formát adni, hogyan lehet a szabad és egyenlő közösség legitim, mire hivatkozhatik, amikor fönntartaná önnön rendjét? A népnek kell kormányoznia persze, de – a számtalan széttartó (divergens) törekvés miatt – eldönthetetlen, mi a helyes. Honnan tudjuk? Van ennek objektív – konvenciókon és vélekedéseken túli – alapja? A forradalom válasza a természetjog volt: a minden konvención, történelmen, társadalmon kívüli jog szerint az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik, a kényszer alapvetően jogtalan, kényszerből – nem öntörvényű (autonóm) módon – cselekedni nem autentikus, nem jogos, nem helyes. Az a rend, amely a szabad akaratot nem tekinti fundamentumának, megdöntendő. Az egyes emberek szabad akaratai és cselekvései közötti ellentmondások kérdése kommunikációs, azaz morálfilozófiai kérdés: ezek megoldása az uralomnélküliség egyenlősége – a köztársaság.

Az orosz forradalom (amely nemzetközi forradalom volt, és tíz esztendeig tartott) szintén ún. legitimációs krízisből származott, az igazolhatatlan kényszer tudatából – de ez már nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. A szocializmus azért bukott meg 1914 nyarán, mert az akkor már hatalmas, gazdag és befolyásos szociáldemokrácia vezetői mindenütt megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus – amellyel együttműködtek a munkásosztály anyagi helyzetének javítása végett – adekvát politikai formája a nemzetállam, és adekvát ideológiája a nacionalizmus, amelynek a politikai funkciója az osztály autonómiájának csökkentése, az osztályok közötti (nemzeti, katonai, vallásos) együttműködés erősítése. Másképpen a fegyvertelen uralkodó kisebbség (a polgárság) hatalmát nem lehet fönntartani. A forradalmárok – Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij – szakítása szociáldemokrata elvtársaikkal a létező politikai formákkal való szakítást is jelentette. A kapitalizmussal – a liberális nemzeti jogállammal – való osztályegyüttműködés bűnére az állam teljes megszüntetése a válasz az Állam és forradalom (és általában a kommunisták) szerint. Az állam, tehát a rendszeres kényszer (hadsereg, rendőrség, bürokrácia) fölszámolása, a büntető bíráskodás helyettesítése más módszerekkel (hiszen az antiszociális viselkedésnek szociális okai vannak), a patriarkális család és a nő/férfi megkülönböztetés fölszámolása, a homo/hetero megkülönböztetés kiiktatása, a nemzetiségi és etnikai egyenlőtlenség és diszkrimináció tiltása, az önrendelkezés és elszakadás abszolút joga a nemzetiségek számára kívánság szerint, a tőkés magántulajdon szétverése egyetemes szocializálás/államosítás révén, a titkos diplomácia és általában a hivatali titok tiltása, a szellemi és fizikai munka közötti anyagi és morális különbségtétel megszüntetése, és í. t.: a forradalomnak ezek a kezdeti tervei és intézkedései mind az állam (nemzetállam + gyarmatbirodalom) gyökeres megsemmisítését célozták. Ahogyan a francia forradalom számára a „a Gyalázatos” az egyház volt, a kommunista forradalom számára a nemzetállam és a vele egylényegű háború. Amit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány pillanatában sejtett, aztán elfelejtett (de az Októberi Forradalom nem): hogy a kommunizmus csak nemzetközi lehet, és hogy az osztályharcot a nemzetállamok közötti konfliktus (ami belül osztályegységet jelent) alakítja át represszióvá (ezért a „szocializmus egy országban” sztálini programja a kommunista projekt befejezését jelenti ki). A proletárnak nincs hazája – mondja a Kiáltvány. A fasiszta proletárnak sincs. Amennyiben a haza: az állam. Az állam nem lehet a proletáré.

A forradalmi-kommunista politikai teológia egyik alapművében fölemlegeti Bloch, hogy az újrakeresztelő kommunista azt mondta: aki a keserű Krisztust nem akarja, zabálja magát tele mézzel (Ernst Bloch: Thomas Münzer als Theologe der Revolution [1921], Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, 184.), s azt is, hogy ott csak a szegények üdvözülnek. A régi paraszti kommunizmus a szegénység megosztását jelenti a magántulajdon, az öröklés, a pénz és a kamat száműzése mellett, de ez a szegénység nem „evilági aszkéta”, hanem meditatív: nem munka, hanem szabad imádság, szabad szeretet és a közösség önszeretete. A tőkés magántulajdon és a polgári nemzetállam nemcsak morálteológiai és fölszabadítási okokból, hanem episztemológiai okokból is ellenség. Ameddig a család, a magántulajdon és az állam háromsága fönnáll, az igazságot nem lehet megtudni – mert a benne rejlő és rejtett hierarchikus hatalom nem legitimálható. Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak (amely a tőke hatóoka); és itt már az egyenlőség tisztán politikai tana (amely zárójelbe teszi az időt, amely a termelőfolyamatban értéktöbbletet, azaz tőkét termel, s amely a kapitalizmusban a szabad akaraton látszik alapulni) „a Gyalázatos” egyik aspektusa: ezért a kommunista forradalom (avagy a „proletárdiktatúra” avagy „a szovjet állam”) első gesztusai között kellett hogy legyen a tisztikar és a katonai rangok, rangjelzések és a közigazgatási rendfokozatok, kitüntetések stb. megszüntetése mellett a válópör megszüntetése, a válás szabad eszközlése puszta bejelentéssel, szabad abortusz, a törvényes és törvénytelen gyerekek közötti jogi különbségek eltörlése, a homoszexualitás büntethetőségének eltörlése, a prostitúció tiltása és a prostituáltak üldözésének és büntetésének az egyidejű megszüntetése, az állások végzettséghez, diplomához kötésének eltörlése, a vezetők munkás-átlagbérrel való javadalmazása. A polgári egyenlőség kiteljesítése (amit a burzsoázia szocialista, azaz proletárkényszer nélkül soha nem valósított volna meg sehol) a kiindulópontja, nem a vége a kommunista forradalomnak; s ha megállna ott – amint meg is állt – , akkor biztos, hogy vissza is fordul az úton. A filozófia és a jog polgári egyesülése a természetjog fogalmában, a filozófia és a morális meggyőződés proletár egyesülése a „kommunista párt” alakjában (a Párt episztemológiai intézmény, militáns tudomány, az ecclesia militans távoli utóda) legitimációs gépezetet hozott létre, amely elkerülhetetlenül legitimációs ideológiát termelt (a gépezet és az ideológia együttese a Terror, amely nem büntet, hanem tisztít – vallási, tehát jogon kívüli: a megtisztulás nem jogcél).

A forradalmat illető Marx-aforizmát („először tragédia, másodszor bohózat”) Hauke Brunkhorst a Hegel esztétikájában található előzményekre hivatkozva avval magyarázza, hogy a komédia formaelve a felejtés: 1848 párizsi forradalmainak (és Louis Bonaparte „nagy Napóleon”-paródiájának) visszautalása a nagy francia forradalom tragédiájára: frázis. Amikor a polgári forradalom „prózájának” (a tőkés gazdaság kibontakozásának, a sans-culotte-ok szerint az önzésnek) a benyomulását a tiszta politika szférájába Robespierre a Terrorral akadályozza meg, ami lehetetlen, holott érvényes: az a tragikus ellentmondás őspéldája. (Karl Marx: Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte. Kommentar von Hauke Brunkhorst, 2. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2016, 199skk.) Ám nemcsak a forradalom – a „permanens forradalom” fogalma már Saint-Justnél és Robespierre-nél is megjelenik, akárcsak a „tisztogatás” (mint a Terror értelme) fogalma – felejtése (mint „bohózat”) lehetséges, hanem a folyamatos átalakítása is. A bolsevik forradalom „nihilista” keménysége, durvasága, hidegsége, ipari és katonai „pozitivizmusa”, a hősiesség, az aszkézis és „a harc” bálványozása férfias. Egy kitűnő új könyv 1968-at mint a maszkulinizáló 1917 feminizáló pendant-ját jellemzi, ami a 68-ra rakódó sok millió megatonnás rágalomréteg alatt is 1968-at nem 1917 bohózati ismétlésének, hanem dialektikus folytatásának-ellentétének tekinti. (Bini Adamczak: Beziehungsweise Revolution. 1917, 1968 und kommende, Berlin: Suhrkamp, 2017.) Arra itt nem vesztegetünk szót, hogy a forradalmakat leverik (néha maguk a forradalmárok, néha a forradalmárok utódai, de legtöbbször mások). Idáig nem jutunk el, mert a forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk.

 

2017. november 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Orbán Viktor! Hátrább az agarakkal!

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, >

Tovább

A kapitalizmus veszélyes bohóca

Természetesen Trump nem Lindbergh, de félő, hogy győzelme esetén nemcsak Amerikában, hanem az egész Európában is >

Tovább

Egy kurta után most egy hosszabb közleménnyel rukkolt elő a Magyar Mozgalom

Öt küzdelmes év után őrségváltásra került sor a szervezet élén. Az eddigi elnökségből ketten, Garai Zsolt >

Tovább

Baloldal és gyermekbalett

„Miközben mi itt családi ünnepet rendezünk republikánus gyermekbalettel, a reakció éjszakai katonai gyakorlatokat rendez gépfegyverekkel”. Nézem, >

Tovább

Mi lesz a Futaki úti temetőben lévő emlékhely sorsa?

Az „1944/45-ös ártatlan áldozatok” emlékművének elkészítése is azt mutatja, hogy a VMSZ képtelen egyetlen vitás kérdést >

Tovább

A demokráciába vetett hit megroggyanása

Hiányzik a mindennapi demokrácia, a republikánus tér, amelyben a polgár beleszólhat a dolgok alakulásába. Ez főleg >

Tovább

Néha elhangzik egy-egy pedagógus sikolya, amelyet dermesztő csend követ

A VMSZ szerint minden rendben van, helyzetünk soha nem volt jobb, ez jut eszembe miközben az >

Tovább

Végenincs restitúció

Nem láttam még mérvadó átfogó, tárgyilagos elemzést arról, hogyan is jártak, kerültek ki a restitúcióból a >

Tovább

Az ilyesmért elnézést szoktak kérni

Baráti e-mail figyelmeztetett: a hu.autonomia.info portálon, rendkívül rosszindulatú kontextusban emlegetik a nevemet. Rákantitok a megadott linkre >

Tovább

Instabil stabil helyzetben

Nagy kár, hogy napjainkban sem indul a választásokon egy kimondottan baloldali párt. Miért? Fél a vereségtől? >

Tovább

Toleranciahiány

Mindez ugyancsak a magyar és a többi nemzeti közösség általános helyzetéről tanúskodik. Az okát pedig éppen >

Tovább

A műzsenik és az árulók napjaink jellegzetes figurái

Hol kezdődik az árulás? Az írástudó, aki elárulja a szellem szabadságát, beáll bértollnoknak a Párthoz, mert >

Tovább