Ma Hugó, Agád névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Két világforradalom: 1789, 1917
Tamás Gáspár Miklós
A forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk. Tamás Gáspár Miklós:
Az Októberi Forradalom 100. évfordulóján senki nem lehet képes rá, hogy tömören összefoglaljon valamit, amiről könyvtárakat írtak. A forradalom meglepetés. A forradalom alapeszméi paradoxnak tetszenek még utólag is. Bernard Groethuysen írja (Bernard Groethuysen: Philosophie de la Révolution française [1956], Párizs: Gallimard, 1992, a Voltaire-fejezet: 133-163.), hogy Voltaire – amikor kritikailag elkezdte fölülvizsgálni a konvencionális nézeteket – ráébresztette közönségét: miközben az egyház azt állítja, hogy minden ember testvér, a politikai társadalom rendekből áll (nemesség, papság, harmadik rend). Az emberi állapotról alkotott nézeteknek semmi alapjuk, tapasztalati tudásunk nem támasztja alá a „hivatalos” fölfogást. Ez azt jelenti, hogy nincs rá okunk: kegyeletből (vagy a hagyomány miatt, ami ugyanaz) bármit kivonjunk az észszerű vizsgálat hatálya alól, vagyis az egyházi tanítóhivatal képzete: abszurdum. A hamis vagy kérdéses nézetek tekintély általi elrendelésének az intézménye – tehát a tévedés és a boldogtalanság egyik fő oka – az egyház, amelyet meg kell semmisíteni. („Écrasez l’Infâme!”) Nincs bizonyosság? Nincs a társadalmi berendezkedésnek semmi objektív alapja? Volt másképpen is, és lehet még másképpen? Akkor ugyan miért engedelmeskedjünk? Miért legyünk törvénytisztelők? De Voltaire szerint az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük rá, hogy helyesek (igazak) legyenek; vakon botorkál mindenki; kételkedjünk, és műveljük kertünket; a vallások és metafizikák esélytelenek. A világ megismerhetetlen kurta eszünknek, de arra vagyunk ítélve, hogy keressük a boldogságot. A tudományos érdeklődés, a szkepszis, a józan racionalitás mindent megingat. Voltaire-nek nincs saját filozófiája, s nagyon rossz véleménnyel van azokról, akiknek van. Közben a monarchia, az arisztokrácia, az egyház elvesztette a létjogosultságát: fönntartásukért nem érdemes áldozatot hozni, lényegük: tévedés. Francia forradalom korabeli illusztráció, amely az elhízott, aluldolgoztatott papságon gúnyolódik azzal a szándékkal, hogy "kissé formába hozza őket". Rousseau az emberek közötti magányától szenved. „Egész életemben embert kerestem és nem találtam, gondolja. Létem nem volt egyéb, mint az emberiség szeretete. […] Ezek az emberek, akik körülvesznek, nem lehetnek valódi emberek. Lelkemben másfajta embernek érzem magam. Olyannak az érzem az embert, amilyen volt, amikor még a természet embere volt, és nem az ember embere. Az az érzés, hogy egyedül van az emberek között, és a szükséglet, hogy szeressen és hogy szeressék, ez Rousseau alkatának két oldala. Ebből a konfliktusból születik az ember új fölfogása.” (Bernard Groethuysen: i. m., 179.) A társadalom embere nem ember? Újjá kell születnünk a megigazulás, a kinyilatkoztatás, a megváltás, az üdvözülés nélkül? Csak emberek leszünk, levetve a társadalom és a kultúra által megmérgezett, meghamisított jellegünket? Immár nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden konvenciót, szokást, tekintélyt, hitet – és főleg: az együttélés minden megszentelt formáját? Az, hogy a konvenciók bármelyik adott formája („az adott”) lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket – a szerelmet, a szülői, a gyermeki, a testvéri szeretetet például – minden forradalmi érzület alkotóeleme. És az, hogy lehetetlenné teszi a megismerést: ugyancsak. A francia forradalom föl akart szabadítani mindenkit a társadalmi hierarchia nyűgjei alól. De hogyan lehet ennek jogi és politikai formát adni, hogyan lehet a szabad és egyenlő közösség legitim, mire hivatkozhatik, amikor fönntartaná önnön rendjét? A népnek kell kormányoznia persze, de – a számtalan széttartó (divergens) törekvés miatt – eldönthetetlen, mi a helyes. Honnan tudjuk? Van ennek objektív – konvenciókon és vélekedéseken túli – alapja? A forradalom válasza a természetjog volt: a minden konvención, történelmen, társadalmon kívüli jog szerint az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik, a kényszer alapvetően jogtalan, kényszerből – nem öntörvényű (autonóm) módon – cselekedni nem autentikus, nem jogos, nem helyes. Az a rend, amely a szabad akaratot nem tekinti fundamentumának, megdöntendő. Az egyes emberek szabad akaratai és cselekvései közötti ellentmondások kérdése kommunikációs, azaz morálfilozófiai kérdés: ezek megoldása az uralomnélküliség egyenlősége – a köztársaság.
Az orosz forradalom (amely nemzetközi forradalom volt, és tíz esztendeig tartott) szintén ún. legitimációs krízisből származott, az igazolhatatlan kényszer tudatából – de ez már nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. A szocializmus azért bukott meg 1914 nyarán, mert az akkor már hatalmas, gazdag és befolyásos szociáldemokrácia vezetői mindenütt megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus – amellyel együttműködtek a munkásosztály anyagi helyzetének javítása végett – adekvát politikai formája a nemzetállam, és adekvát ideológiája a nacionalizmus, amelynek a politikai funkciója az osztály autonómiájának csökkentése, az osztályok közötti (nemzeti, katonai, vallásos) együttműködés erősítése. Másképpen a fegyvertelen uralkodó kisebbség (a polgárság) hatalmát nem lehet fönntartani. A forradalmárok – Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij – szakítása szociáldemokrata elvtársaikkal a létező politikai formákkal való szakítást is jelentette. A kapitalizmussal – a liberális nemzeti jogállammal – való osztályegyüttműködés bűnére az állam teljes megszüntetése a válasz az Állam és forradalom (és általában a kommunisták) szerint. Az állam, tehát a rendszeres kényszer (hadsereg, rendőrség, bürokrácia) fölszámolása, a büntető bíráskodás helyettesítése más módszerekkel (hiszen az antiszociális viselkedésnek szociális okai vannak), a patriarkális család és a nő/férfi megkülönböztetés fölszámolása, a homo/hetero megkülönböztetés kiiktatása, a nemzetiségi és etnikai egyenlőtlenség és diszkrimináció tiltása, az önrendelkezés és elszakadás abszolút joga a nemzetiségek számára kívánság szerint, a tőkés magántulajdon szétverése egyetemes szocializálás/államosítás révén, a titkos diplomácia és általában a hivatali titok tiltása, a szellemi és fizikai munka közötti anyagi és morális különbségtétel megszüntetése, és í. t.: a forradalomnak ezek a kezdeti tervei és intézkedései mind az állam (nemzetállam + gyarmatbirodalom) gyökeres megsemmisítését célozták. Ahogyan a francia forradalom számára a „a Gyalázatos” az egyház volt, a kommunista forradalom számára a nemzetállam és a vele egylényegű háború. Amit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány pillanatában sejtett, aztán elfelejtett (de az Októberi Forradalom nem): hogy a kommunizmus csak nemzetközi lehet, és hogy az osztályharcot a nemzetállamok közötti konfliktus (ami belül osztályegységet jelent) alakítja át represszióvá (ezért a „szocializmus egy országban” sztálini programja a kommunista projekt befejezését jelenti ki). A proletárnak nincs hazája – mondja a Kiáltvány. A fasiszta proletárnak sincs. Amennyiben a haza: az állam. Az állam nem lehet a proletáré.
A forradalmi-kommunista politikai teológia egyik alapművében fölemlegeti Bloch, hogy az újrakeresztelő kommunista azt mondta: aki a keserű Krisztust nem akarja, zabálja magát tele mézzel (Ernst Bloch: Thomas Münzer als Theologe der Revolution [1921], Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, 184.), s azt is, hogy ott csak a szegények üdvözülnek. A régi paraszti kommunizmus a szegénység megosztását jelenti a magántulajdon, az öröklés, a pénz és a kamat száműzése mellett, de ez a szegénység nem „evilági aszkéta”, hanem meditatív: nem munka, hanem szabad imádság, szabad szeretet és a közösség önszeretete. A tőkés magántulajdon és a polgári nemzetállam nemcsak morálteológiai és fölszabadítási okokból, hanem episztemológiai okokból is ellenség. Ameddig a család, a magántulajdon és az állam háromsága fönnáll, az igazságot nem lehet megtudni – mert a benne rejlő és rejtett hierarchikus hatalom nem legitimálható. Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak (amely a tőke hatóoka); és itt már az egyenlőség tisztán politikai tana (amely zárójelbe teszi az időt, amely a termelőfolyamatban értéktöbbletet, azaz tőkét termel, s amely a kapitalizmusban a szabad akaraton látszik alapulni) „a Gyalázatos” egyik aspektusa: ezért a kommunista forradalom (avagy a „proletárdiktatúra” avagy „a szovjet állam”) első gesztusai között kellett hogy legyen a tisztikar és a katonai rangok, rangjelzések és a közigazgatási rendfokozatok, kitüntetések stb. megszüntetése mellett a válópör megszüntetése, a válás szabad eszközlése puszta bejelentéssel, szabad abortusz, a törvényes és törvénytelen gyerekek közötti jogi különbségek eltörlése, a homoszexualitás büntethetőségének eltörlése, a prostitúció tiltása és a prostituáltak üldözésének és büntetésének az egyidejű megszüntetése, az állások végzettséghez, diplomához kötésének eltörlése, a vezetők munkás-átlagbérrel való javadalmazása. A polgári egyenlőség kiteljesítése (amit a burzsoázia szocialista, azaz proletárkényszer nélkül soha nem valósított volna meg sehol) a kiindulópontja, nem a vége a kommunista forradalomnak; s ha megállna ott – amint meg is állt – , akkor biztos, hogy vissza is fordul az úton. A filozófia és a jog polgári egyesülése a természetjog fogalmában, a filozófia és a morális meggyőződés proletár egyesülése a „kommunista párt” alakjában (a Párt episztemológiai intézmény, militáns tudomány, az ecclesia militans távoli utóda) legitimációs gépezetet hozott létre, amely elkerülhetetlenül legitimációs ideológiát termelt (a gépezet és az ideológia együttese a Terror, amely nem büntet, hanem tisztít – vallási, tehát jogon kívüli: a megtisztulás nem jogcél).
A forradalmat illető Marx-aforizmát („először tragédia, másodszor bohózat”) Hauke Brunkhorst a Hegel esztétikájában található előzményekre hivatkozva avval magyarázza, hogy a komédia formaelve a felejtés: 1848 párizsi forradalmainak (és Louis Bonaparte „nagy Napóleon”-paródiájának) visszautalása a nagy francia forradalom tragédiájára: frázis. Amikor a polgári forradalom „prózájának” (a tőkés gazdaság kibontakozásának, a sans-culotte-ok szerint az önzésnek) a benyomulását a tiszta politika szférájába Robespierre a Terrorral akadályozza meg, ami lehetetlen, holott érvényes: az a tragikus ellentmondás őspéldája. (Karl Marx: Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte. Kommentar von Hauke Brunkhorst, 2. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2016, 199skk.) Ám nemcsak a forradalom – a „permanens forradalom” fogalma már Saint-Justnél és Robespierre-nél is megjelenik, akárcsak a „tisztogatás” (mint a Terror értelme) fogalma – felejtése (mint „bohózat”) lehetséges, hanem a folyamatos átalakítása is. A bolsevik forradalom „nihilista” keménysége, durvasága, hidegsége, ipari és katonai „pozitivizmusa”, a hősiesség, az aszkézis és „a harc” bálványozása férfias. Egy kitűnő új könyv 1968-at mint a maszkulinizáló 1917 feminizáló pendant-ját jellemzi, ami a 68-ra rakódó sok millió megatonnás rágalomréteg alatt is 1968-at nem 1917 bohózati ismétlésének, hanem dialektikus folytatásának-ellentétének tekinti. (Bini Adamczak: Beziehungsweise Revolution. 1917, 1968 und kommende, Berlin: Suhrkamp, 2017.) Arra itt nem vesztegetünk szót, hogy a forradalmakat leverik (néha maguk a forradalmárok, néha a forradalmárok utódai, de legtöbbször mások). Idáig nem jutunk el, mert a forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk.
Következő cikk: Nikolics és a válogatott, avagy egy epizodista gólkirály esete
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„Aki á-t mond, mondjon bé-t is”!
Ismereteim szerint – hosszú idő után – ez az első eset, hogy egy magyar párt határozottan >
Hitler elégedetten bólogat a sírjában
A kormányközeli Magyar Nemzet szerint a náci fasizmust veszélyétől többé nem kell tartanunk, mert „letűnt a >
Pártideológiát szolgál a színház (is)?
Most ismét két színházat biztosított be magának újabb négy évre a pártírónő, a „mi Miránk” (Mirjana >
Amikor már késő elutasítani a cinkosságot
El is utasíthatja, teszi hozzá „jóságos” arckifejezéssel, miután tudtára adta, hogy zsarolható. Ekkor már késő elutasítani >
A nemzeti kisebbségi nyelvek kiszorítása?
Az MNT-nek nincs mersze állást foglalni ebben a kérdésben sem? A Ljudevit Mičatek díjas, a Magyar >
Megalázott nemzeti ünnep
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó >
- Micsoda nap van ma?
A költőt és csapatát nem állította meg a nyomda portása (mai szóhasználatban: az őrző-védő kft. alkalmazottja), >
Szerbia – „részben szabad ország”
Az biztos, hogy a jelenlegi állami vezetés hozzáállása a délvidéki magyarsághoz jobb, mint Trianon óta bármikor >
Mi történik a magyarokkal?
Ott várom be Anikót, aki lehangoltan meséli, hogy alig voltak egy tucatnyian a misén. Előzőleg a >
A Zoran
Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő >
„A jogok érvényesítésében vannak még gondok” (?)
Kovács beszédéből akaratlanul is kiviláglik a VMSZ politikájának a csődje – a nemzeti közösségi oktatás, a >
Ilyenek vagyunk!
Mindennapos olvasmányaim közé tartoznak Teofil Pančić, Dejan Ilić, Saša Ilić, Ljubomir Stojadinović és még számos bátor >