2019. november 18. hétfő
Ma Jenő névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

Tovább

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Tovább

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Tovább

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Tovább

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

Tovább

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Tovább

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Tovább

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Tovább

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Tovább

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Tovább

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Tovább

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Tovább

Egy új vidéki Moszkvában

Pálics Márta
Egy új vidéki Moszkvában

Két nap kapko­dó, idegességgel teli és korántsem elegendő előkészület után egy világutazó (megjátszott) lezserségével landoltam a moszkvai Seremetjevo II repülőtéren. Biztató jelnek vettem, hogy ami­kor a JAT gépe már az épület felé gördült, egy pillanatra kikandikált ránk a nap a felhők közül.

Augusztus 23., péntek. – A vámtisztek fiatalok voltak, udvariasak és mosolyogtak. Nem ilyennek képzeltem őket az otthon hallott élménybeszámolók alapján, ame­lyekkel első szovjetunióbeli utamra néhány jóbarát felkészíteni igyekezett. Ráadásul a jelre, a gomblyukba tűzött szegfű helyett egy aznapi Dnevniket emeltem szégyenlősen a magasba, az Agrovojvodina Komercservis számomra vad­idegen, mégis maximálisan szolgálat– és se­gítőkész itteni képviselője vált ki a várakozó tömegből, és egy csokor rózsát nyomott a kezembe, miután elragadta a bőröndömet.

A képviseletbe hajtottunk, ahol a híremre még sok újvidéki sereglett össze. Valamennyien otthoni újságokat követeltek; cserében beszá­moltak az itteni legfrissebb történésekről. Előző este tűzijátékos népünnepély volt (a puccs kitö­résétől számított negyedik napon); azt rebesget­ték, hogy visszajönnek a tankok, meg hogy az elesetteket a Kreml falába akarják temetni. Edu­ard Sevardnadze volt külügyminiszter kijelentet­te, hogy ha nem lesz elég hely, hát valakit kiszórnak onnan!

Rakić, egykori kolléga – aki az újságírásból nyugdíjba vonult, és most üzletemberként mű­ködik Moszkvában – azonnal briefinget rögtön­zött a tiszteletemre. Az összeesküvők bizalmas hanghordozásával elárulta, hogy tömeges csisztka készül. Gorbacsovnak fene nagy seprűre lesz szüksége, és az orosz nép rossz néven vette tőle, hogy nyilvánosan nem kö­szönte meg nekik a menekülését. A bennfentesek szerint Jelcint 20 perccel azelőtt figyelmeztették, hogy tűnjön el a dácsájából, mi­előtt érte jöttek volna. A nép egyéb­ként már nagyban gyülekezett a „moszkvai Fehér Ház” előtt, amikor Jelcin erre felszólította a moszkvai­akat.

Új lakhelyem újvidéki mércével mérve a világ végén van. Az ablak alatt a Leninszkij proszpekt forgal­ma hömpölyög, de ismerősre is találtam: pontosan előttem csillo­gott a Göncölszekér.

Augusztus 24., szombat. – Tömeggyűlés a Manyezsnál. Ami­kor a szerkesztőségben sebtében kikiáltottak önkéntesnek és a szov­jetunióbeli állapotok szakértőjének, sokan úgy vélték, hogy már feles­leges mennem, hiszen Moszkva há­rom nap alatt végzett a puccsal. Már nem történik semmi. Ennek cáfolásaképpen ma, hogy ízelítőt kapjak a moszkvai tömörülések hangulatából, kommemorációs gyűlést tartottak a három hősi ha­lott búcsúztatására. „Ezzel a három fiatalemberrel együtt (22, 23 és 29 évesek voltak) eltemették a kom­munizmust” – kezdte jelentését egy kolléga. A tömeggyűlés grandiózusra sikerült, mi a budapesti Magyar Hírlap tudósítójával előre furakodtunk az egész tér hosszát betöltő három méter széles orosz zászlóig. Nem tudom, milyen lehetett régen egy moszkvai nagygyűlés, de ilyen valószínűleg nem volt: beszéltek oroszul (sok politikus, köztük Gorbacsov) és angolul (az amerikai nagykövet), temetési szertartás volt egyházi ószláv és héber nyelven, sőt afganisztáni veteránok is búcsúztatták a hősöket, mert egyi­kük a sorstársuk volt. A változások szele ez, ahogyan azt a Scorpions együttes énekelte nemrégen a Gorkij-parkban. Végül a vagankovói temetőben helyezték őket nyugovóra, a Kreml falának lakóit senki sem háborgatta. A mauzóle­umét még kevésbé, mivel általában be van zárva, és meg sem lehet közelíteni.

Este újra az Agrovojvodina vett a szárnyai alá. Kiszlovodszkból (fogalmam sincs, merre lehet azon kívül, hogy 24 órát vonatoztak) érkezett két üzletfél feleségestől. Moszkva tucat­nyi „vakzalja” közül valamelyiken felszedtük őket és a híres-nevezetes Rosszija szállodába men­tünk. Az egyetlen bejelentkező vendégek voltak, mégis 40 percet vettek igénybe a formaságok. Utána kiderült, hogy az étterem be van zárva. Akik nem estek kétségbe: az orosz vendégek. Felkaroltak bennünket, és az egyik pár szobájá­ban lukulluszi lakomát csaptak: rövidital, házi­ szalámi, „magyar szalonna” (ez abból derült ki, hogy a végét valamikor aprópaprikába mártották), kenyér, alma, kávé és méz került az asztal­ra. Mindez a bőröndjükből. Utóbb kiderült, hogy másnap folytatják az utat Belgrádba, onnan meg a tengerre...

Augusztus 25., vasárnap. – Süt a nap, pedig mindenki azt mondta, hogy meg fogok fagyni. Vagy éhen halok. Ami előbb bekövetkezik. Egyelőre jól érzem magam. Városnézés. A „moszkvai Fehér Ház” előtt áhítatba révedt tömeg zarándokol lábujjhegyen a barikádokhoz, elmélyülten szemlélik a falfeliratokat, egy ukrán néptánccsoport sorakozik fel. Az amerikai CNN forgatócsoportja már ott is van. Hogy ezek hogy csináljak? Később derül ki, hogy valaki elhíresz­telte: riadót fújtak az egyik moszkvai páncélos laktanyában, és a nép újra megindult az orosz parlament felé, megvédeni azt. Kacsa volt.

Este mindenáron orosz étterembe akartak vinni, ami nem is olyan egyszerű. Tele a város idegennel, a flancos helyek meg rendre be vannak zárva. „Remont…” Az Arbat, amelyben végre asztalt foglaltunk, félig üres volt. Pontosan olyan „orosz vacsora” lett, amilyennek képzel­tem: kaviár, lazac, többféle pástétom előételnek, közben sok-sok vodka, a fő fogás után sok-sok pezsgő. Most már tudom, hogy köszönöm, nem kérek többet.

Augusztus 26., hétfő. – Kezdődik az igazi munka, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésszaka. Nem hogy a Kremlbe, a nemzetközi sajtóközpontba sem mehetek be, mert nincs fényképem a sajtóigazolványhoz. Ez a nagykövetségen derült ki. Hol a csudában készítenek azonnal képeket? Péntekre esetleg készen lesznek. A portásnak rémlik valami, hogy a Kalinyin sugárúton van egy fényképész, ahol Fuji filmeket hívnak elő, és expressz fotót is készítenek. Dollárért, természetesen. Lassan megvilágosodik előttem, hogy Moszkvában csak akkor lehet mindent azonnal elintézni, ha az embernek dollárja van. Tehát külföldi. Mindegy, nekem ez pillanatnyilag nagyon is megfelel.

A sajtóattaséval – már a harmadik ember, akinek a terhére vagyok – beautózunk a köz­pontba. Egyedül valószínűleg sosem jutnék el sehova, és nem intéznék el semmit. Megtaláltuk a fényképészt, 10 dollárért három óra múlva megvoltak a képek. Közben beugrottunk a saj­tóközpontba (ő diplomata igazolvánnyal elöl, én a legelbűvölőbb mosolyommal a nyomában), néztük egy kicsit a parlament ülésének tévéköz­vetítését, ebédeltünk – mert hogy én minden­kiből azt az atyai kényszert váltom ki, hogy etessen –, visszamentünk a képekért, és 20 perc múlva kézhez kaptam a sajtóigazolványo­mat. Tetszik a száma: besz korreszpondent 1 000111 (napok múlva tudtam meg, hogy újsá­gíró körökben anekdotaként mesélik az esete­met, mert sokan már hónapok óta várják az – igaz: állandó – tudósítói igazolványukat.)

Ezek után már csak a napi jelentést kellett megírni. A terjedelmére nem emlékszem.

Augusztus 27., kedd. – Most, hogy leírtam az augusztust, megállt a kezem. Lehetséges, hogy még augusztus van? A lakásban 20 fok, odakint 16-17, ömlik az eső. Most már télig fel sem száradnak a pocsolyák, mondta bennfen­tes képpel házigazdámék fia. Májusig már nem is látunk napsütést – toldotta meg egy újonnan szerzett ismerősöm. Ő csak tudja, három éve teljesít szolgálatot Moszkvában.

Apropó, ismerősök. A vendégszeretet, se­gítőkészség és barátság ilyen arányú és mennyi­ségű megnyilvánulását el sem tudtam képzelni. Talán az otthoni állapotok feledtették el az alapvető emberi értékeket, mizantróppá és gya­nakvóvá tettek, ezért teljesen váratlanul ért a moszkvai jugoszláv kolónia rendezte fogadtatás.

Na, végre, bőrig ázva, de boldogan beléptem a Kremlbe. Eszembe se Jutott, hogy a bejáratnál nemcsak az igazolványra, de a kézi poggyász tartalmára Is kíváncsiak lehetnek, ezért óriási derültséget keltettem, mert vállra akasztós mé­retei alapján retikülnek véletlenül sem nevezhető táskámból előkerült egy üveg francia konyak, amelyet a délutáni közös munka utáni lazításhoz szántam aláfestésül. Addig magammal kellett cipelnem. Az őrt az mulattatta a leginkább, hogy a sok férfi közt éppen a női táskában talált italt.

Az ijedtségre lehajtottunk egy kávét a parla­ment éttermében, s utána ki is akasztották a táblát, hogy „szanitarni csasz”, vagyis takaríta­nak. Ez is a kedvenc orosz szórakozások egyike: a boltra, az étteremre kiírják a varázsszót, és ez ellen nincs apelláta.

Az ülés folyt, az újságírók a folyosókon lődö­rögtek és akkorákat ásítoztak, hogy majd lenyel­ték egymást. A tévé képernyőjén láttuk, hogy a népképviselők ugyanígy viselkednek odabent. Csak délután lesz egy kis izgalom. A képviselők akkor melegedtek a vitába.

Augusztus 26., szerda. – Izgalom az Agrojvodinában, otthonról vendégek érkeznek. Ma én is részt vettem a gazdasági képviseletek életében. Az Iskrában leültettek egy számítógép­hez is. Honvágyam van, haza akarok menni a „saját” komputeremhez. A borult égből azonban lecsap a főszerkesztőm: hazatérésről szó sem lehet. Hát akkor dolgozok. Rettenetes kolonc­nak érzem magam, utálom, hogy ha bármire szükségem van, azt valakitől kérni kell. És ma bekövetkezett az egyik jóslat, nem készültem fel a tartós hűvös időre. Szóval, nyűgös vagyok.

Augusztus 29., csütörtök. – Reggelre sok minden a helyére került. Megszerveztem, hogy küldjenek utánam rendesebb ruhát. Hiába, ez afféle női szempont, és nagyon kell a jó közér­zethez. Most már vígan figyelem a Legfelsőbb Tanács ülésének felszólalásait, persze a felét sem értem, de mindig van, aki lefordítja. Készí­tettem egy jegyzéket a szovjet politikusokról, csak a leggyakoribban előfordulókról, így is 52 lett. Kezdem feltalálni magam a terepen – vagy csak azt hiszem? Azért, amikor Varga Szilveszter a telefoninterjúban megkérdezte, hogy „Vélemé­nyed szerint..?”, elszégyelltem magam. Mi az, hogy az én véleményem szerint? Természetesen azt válaszoltam neki, amit a nálamnál jártasab­baktól és okosabbaktól hallottam.

Gyűlölök üzenetrögzítőkkel beszélgetni. En­nek azonban van egy kellemes tulajdonsága: zenél. Szóval, ez az este nem reflektálhat a „moszkvai élményeim csúcsa” kinevezésre.

Augusztus 30., péntek. – Még mindig esik. Vadim Bakatyin a KGB új elnöke tartott sajtóértekezletet. Tömve volt a terem, amire állítólag a puccsisták kivételével régóta nem volt példa. Biztos fellépésű, szavahihetőnek tűnő po­litikus. Csak ez a „politikus” nem tetszik. De hát nélkülük valószínűleg újságírók sem lennének.

Miután mindent lefordítottunk, megírtam, le­adtam, előkerült egy üveg Metaxa (érdekes, Görögországba akartam menni nyaralni). A szomszédból meg egy rokonszenves házaspár. Új áldozatok. Holnap elvisznek magukkal vásá­rolni. Ezt az élvezetet már régóta tartogattam magamnak, de nem volt rá lehetőség, részben a hátborzongató távolságok, részben a rubelhez való értetlen viszonyulásom miatt.

Augusztus 31., szombat. – A vásárló kör­út jól kezdődött, de a központban belekevered­tünk a népünnepélybe. Először azt hittük, forra­dalom van, esetleg újabb puccs, mert az arcok­ról semmit sem lehetett leolvasni. A tömeg hátborzongató: áramlik gépiesen, zászlót visz, hallgat. Az esemény a középpontban van, de ahhoz nehéz eljutni. A peremén kavarog a káosz, a rendőrök elterelik a forgalmat, kamionsoron érkeznek a rendőrök és a katonák. És akkor nyakunkba zúdul az eső.

Kiderült, hogy csak Moszkva város ünnepe szakadt ránk. Ennek örömére cukorkát és virslit árulnak, csikorgó hangú énekesek énekelnek, a kislányok hajába hatalmas masnit kötöttek, egy bódé oldalában aláírásokat gyűjtöttek a Gorba­csov elleni népharag alátámasztására... Negyed­órával lapzárta előtt jutottam a telefonhoz.

A tévé késő estig egyenesben közvetítette a három nagy színpad valamelyikének eseménye­it.

Szeptember 1., vasárnap. – Reggel az jutott eszembe, hogy ma 14 éve kezdtem dol­gozni a Magyar Szóban. Megünnepeltük a háziékkal, azután beautóztunk a központba. De ma az utcán nem történik semmi. Megjött John Major brit kormányfő, láttuk a kocsisort a Leninszkij proszpekten. Gorbacsov váratlanul tévé­interjút adott a CNN-nek, amire sűrűn károm­kodtak a kollégák, mert elrontotta a leadási határidőket. Kezdem megszokni. Amint ezt is leadtam, megyek haza. Haza? Milyen gyorsan megszokja az ember e szó tartalmának változá­sát!

1991. szeptember 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Trump ukránokkal akarta megismételni, amit az oroszokkal megcsinált

Trump szokásos módon boszorkányüldözést emleget, de az ügy kirobbanása után tartott első sajtótájékoztatóján szokatlanul megszeppent, visszafogott >

Tovább

WP: A NATO-nak ideje megválni Törökországtól

A Nyugatnak meg kell határoznia: a NATO sima biztonsági szerveződés, vagy pedig a tagoknak egyben igazodniuk >

Tovább

A nemzetközi sajtó von der Leyen esélyeiről

Elvileg 374 voks elegendő a megválasztáshoz, de ha nem szed össze legalább 400 szavazatot, akkor igencsak >

Tovább

Lendvai: a csúcsjelölti rendszer igazából nem demokratikus

Weber cseppet sem tett volna jót a Bizottságnak, hiszen 2010 óta pátyolgatta Orbánt és lehetővé tette, >

Tovább

Nem rossz, de nem is az igazi

Von der Leyen hatalmas meglepetés, rá senki sem gondolt volna előzőleg Juncker utódjaként. Róla Németországban úgy >

Tovább

Bohócorr

Kezdettől látszott, hogy egy bohóc, de mostanra a saját karikatúrájává vált. Donald Trump oszakai ámokfutásán már >

Tovább

Palotaforradalom a Néppártban

Timmermans-szal szemben nagy az ellenállás az új tagállamok között. Ám ha mégis ő futna be, nos, >

Tovább

Putyin pechje

Tény, hogy a demokrácia egy ideje sok helyütt gyengül, de ez gyorsan változhat, ha az egyre >

Tovább

A nyugati gátlástalanság találkozása a közel-keleti gátlástalansággal

„Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre >

Tovább

Ha nem Weber, akkor ki?

Egyre több hír jön arról, hogy Merkel hiába próbálta keresztülnyomni Webert. Macron kezdettől fogva ellenezte, hogy >

Tovább

Weber helyett Timmermans?

Úgy hírlik, hogy fájdalomdíjként a bajor vezető az Európai Parlament élére kerülne. Ez viszont megnövelné a >

Tovább

Putyin: a liberalizmus ideje lejárt

Nem túl hízelgően nyilatkozott a szexuális sokszínűségről sem, mivel az szerint elhalványítja a lakosság döntő hányadának >

Tovább