Ma Benedek, Bence, Miklós névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Tisztelt Bódis Gábor!
Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számában közölt vezércikkének néhány mondatára. >
Pornó anziksz
Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >
Csetnikek és usztasák
MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >
Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért
A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >
Tanmesék felnőtteknek
Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >
Két kezünket összetéve…
Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >
Szárnyát vagy combját?
Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >
Isten éltesse, Tanár úr!
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem >
It's toasted
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >
Tisztelt Ágoston András!
Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyáltalán levelére, amelynek felszólító hangneme – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >
Pásztornak, Végelnek egy a hangja
A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >
Lelkierő és türelem
Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >
Milyen legyen az új Üzenet?
Nem mondhattam el Kanizsán, „elmondom hát mindenkinek”.
Minden bizonnyal fantasztikusan hangzik, mégis így igaz: immár kilenc hónapja nem jelenik meg az Üzenet c. folyóirat, mégsem tette szóvá ezt a tényt (kellő nyomatékkal) senki. Nem számítva az Üzenet néhány régi munkatársának több tucat (köztük néhány, az egyetemes magyar nyelvterületen ismert nevű) szakember aláírásával megtámogatott petícióját, melynek értelmében a mostohagyerekként tartott folyóirat menekülni igyekszik a 7 Nap halálos szorításából, s másmilyen intézményes megoldást kér az anyagiak biztosítására. A botrányos húzásnak az az előzménye, hogy a 7 Nap élén álló Csordás Mihály nem elégedett meg azzal, amit egyik mesterével, szabadkai pártfogójával, a politikailag évtizedeken át kiszolgáltatott Dévavári Zoltánnal tett, s a nyugdíjas (újság)író tevékenységének még megmaradt kis területét, a szabadkai folyóirat szerkesztését is – jogtalanul – felfüggesztette, és az így megmaradt pénzzel – ugyancsak jogtalanul – az általa irányított hetilap költségvetését támogatta meg. (Mellesleg: Csordás személyi jövedelméről legendák keringtek, míg a 7 Nap „tiszteletdíjas” munkatársai jó ideig gyakorlatilag ingyen dolgoztak.)
Csordás Mihály állítólagos jelszava – „Fiatalítani kell a szerkesztőséget!” – látszólag persze nem csupán szépen, hanem etikusan hangzó is. Legalábbis akkor, ha tudjuk: az elmúlt évtizedben (a kulturális halálvárásunk tudatában is röhejt fakasztó módon) a Híd, az Üzenet és a Létünk élén többnyire öregemberek álltak. Nem nehéz bebizonyítani: elsősorban azért, hogy ne érvényesülhessen olyan ember, aki a kultúra súlyos betegsége okainak a feltárását szorgalmazta volna; aki tehát a művelődést az emberi lét alapjaként, nem pedig járulékaként kezdte volna. „Csakhogy” – mondaná az én kedves barátom, Dévavári Zoltán – „a biológiai fiatalság még nem jelent szellemi ifjúságot is. Illés Endre nyolcvanéves korában is könyvet szerkesztett…” Igen, könyvet, válaszolnám én erre. Csakhogy ő egyrészt (s ezt most hallottam Tokajon, az írótáborban) a 68-as fiatalok (az ifjú egyéniségek) szemét egy antológiával akarta kiszúrni, másrészt pedig egészen más könyvek kiadásával, mint folyóirat szerkesztésével foglalkozni. Az utóbbi dinamikusabb, „életközelibb” munkát és életformát föltételez. Különösen Szabadkán, ahol a körülmények miatt egyébként is másképpen kell majd csinálni az Üzenetet, mint például Szegeden a Tiszatájt, vagy Kecskeméten a Forrást. Nálunk, a kisebbségi sors és a háborús félelem okozta bénultság miatt elébe kell menni a kéziratnak, ahelyett, hogy várnánk rá. Abban térve el Szentelekytől, hogy minél nagyobb tapintattal, de azért a szerző szemébe nézve kellene őszinte véleményt nyilvánítanunk.
Kérem a barátaimat és nyugtatom az ellenségeimet: ne örüljenek, illetve ne rémüljenek meg, az én kezem ugyanis nem mozdul tetszhalott folyóiratunk kormányrúdja felé. Csupán azt akarom: ne süllyedjen el a hajónk. Mindazonáltal nem a szerénység beszél belőlem. Ellenkezőleg. Ti. ha rám bízatna az Üzenet, akkor a sajátos elfoglaltság miatt csak ritkán mondhatnám közvetlenül a magamét. Sőt, olyasmit is közölnöm kellene (olykor kínos szerkesztői megjegyzés kíséretében), amivel csak részben, kivételes esetben viszont egyáltalán nem értek egyet. Nekem viszont olyan, eddig többnyire előadhatatlan mondanivalóim vannak, amelyeket főleg tanulmányok, esszék formájában kell közölnöm az érdeklődőkkel.
Pillanatnyilag alig akad valaki Szabadkán, aki ne érné be a nemzeti (és emberi) érdek minimumának hangoztatásával (ami valóban alapvetően fontos). Ám, mivel a mi gazdasági nyomorunk előreláthatólag legalább egy évtizedig eltart, a kulturális érdekek minimumának hangadói bele is kényelmesedhetnek szerepükbe: hiszen nem részesülnek oly magas személyi jövedelemben, s a nagyszerb lélektani erőszakról is sokat tudnak ahhoz, hogy legalább egy kicsit ne érezzék magukat mártíroknak, s ez, nem engedve túl mélyre a gondolatokat, egy ideig jól kondicionálja a lelkiismeretet.
Én ezzel szemben átütni igyekszem a tudatkérget. S azt mondom, nem elég, ha magát magyarnak tartónak, magyar iskolába járónak marad meg ifjúságunk. A magyarrá válás és emberré válás ugyanis csak akkor lehetnek szinonimák, ha nyelvileg-fogalmilag hiteles írásművek állnak az eleddig teljesen kiszolgáltatott tanár rendelkezésére az erkölcsi és esztétikai nevelésben. Tankönyveink több szempontból rosszak, a hetilapok, kulturális mellékletek célja nem sokban haladhatja túl a tájékoztatást. Az újvidéki Híd mostanában változtatott arculatán, de ne legyünk naivak: a folyóiratunkat (s a többi újvidéki sajtóterméket, valamint a rádió és a televízió művelődési műsorait) olyan vidéken készítik, ahol a magyarok jóval kevesebben vannak a többségieknél, ugyanakkor a velük szembeni gyanakvás s a rájuk nehezedő nyomás, a történelmi múltból kifolyólag is, hihetetlenül nagy. Ma már jóval többről van itt szó, mint arról a kenyérkötöttségről, amely a nyolcvanas években is megvolt. Ezektől az emberektől nem a tehetségük, hanem a helyzetük miatt nem várhatunk kultúrát. Egzisztenciális érdekük akkor is látszólagos egyetértést parancsol rájuk, ha szenvedélyesen utálják egymást. Ők általában túlhangsúlyozzák a tájunkra vonatkozó békeigényüket, akaratlanul is a status quohoz igazodva, holott nálunk, a magyarság mentalitásának, fegyvertelenségének megfelelően, a nagyobb véres konfliktusok egyszerűen lehetetlenek. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy kulturális szuverenitásunkat követelve Kis-Jugoszlávia vagy Nagy-Szerbia drasztikus tettekkel igyekezzen belénk fojtani a szót. Különösen most, amikor egyre hangosabban korog a gyomra valóságosabb falatok után – s a világ szeme is rajtunk.
A jugoszláviai magyar kultúra eddigi megoldatlansága a félig leszakított fejnek a tudathasadásában gyökerezik. Nem hiszem, hogy Észak- és Dél-Bácska sorsélménye, léttapasztalata – a pillanatnyi nyomáskülönbségtől eltekintve – lényegesen különbözne egymástól (hiszen végső soron a kisebbségi körülményekbe szorult különböző nemzetek is gyakran egészen közel állnak egymáshoz viselkedésükben és lélektani reakciójukban egyaránt). Viszont annál Inkább eltérnek a lehetőségeik, azt is tudva persze, hogy Szabadka és a Tisza mente vörös posztó a délről terjeszkedni vágyó erőszak előtt. Ha ugyanis a kulturális célok meghatározásakor a megtörtént eseményekből, nem pedig a félelem látomásaiból indulunk ki, akkor máris egyértelmű: a félelem fölszíni vizeiben halászok helyett a kulturális radikalizmusnak az eszményére kell figyelnünk. Ez ugyanis lényegében, nem számítva a manipuláló politika híveinek érveit, minden nemzet érdekének megfelel. Egyszerűen kénytelenek vagyunk remélni: az okosan büszke szerb szégyenli az itteni magyar kultúra elkorcsosodását, a nemzettest egészéről való leszakítottságának nyomorúságos következményeit.
Beszélhetünk mi kulturális radikalizmusról, az Üzenet folyóirat föltámadásáról, ha nincs pénz – mondhatná a földön két lábon álló. Én ennek (akinek előbb azt mondanám: ne csak közvetlenül maga elé, hanem fölfelé Is nézzen) azt válaszolnám, hogy először is egyelőre még sokkal kevésbé fontos dolgokra is költenek pénzt nálunk, azután pedig, ha másként nem megy, akkor egy ideig magyarországi alapítványokhoz fordulhatunk. A 7 Nap belátható időn belül nyilván képtelen visszafizetni az Üzenettől eltulajdonított pénzt, a bírósági igazságtételből viszont legföljebb erkölcsi haszon lehet. Ez azonban akkor sem ér sokat, ha olyan embert vonnánk is felelősségre, aki a módszereket nemigen válogatta meg, hogy közügy szolgálatával palástolja az egyéni, illetve a csoportérdeket. (Arra a beszélgetésre célzok, amely augusztusban a polgármester és Szabadka művelődési vezetői között folyt le.)
Hogy az Üzenet ne csak ezt, hanem a látszólag másik végletet, az éterikus semmitmondást, a mímelt magasabb rendű kultúrát (az újvidéki központú betegséget) is elkerülhesse, amellett, hogy továbbra is a volt szerkesztő kezében maradna a lap, fiatal, a bolsevik érában nem kompromittálódott szerkesztőbizottságot kellene választani. Korántsem olyan céllal, amilyennel Csordás Mihály kereste a fiatal, de tapasztalatlan (és lehetőleg tehetségtelen) irodalmárt az Üzenet élére, hogy a posztbolsevista irányítás zavartalan maradjon. Azt hiszem, Dévavári Zoltán rugalmas szemléletű ember, s alig várja a bizonyítási lehetőséget: ha eddig is többnyire elfogadható volt az Üzenet, akkor cenzúra és öncenzúra nélkül még sokkal különb lehet. Én hiszek az ő hitének, ám nem vagyok biztos benne, hogy a régóta kialakult kapcsolatai nem fogják-e legalább valamennyire korlátozni a tevékenységét. Ilyen mentegetőzésre kényszerítve őt „Tudom, hogy nem ér semmit a kézirat, de régóta itt áll, s nem merek már találkozni…” Azután: több – és főleg fiatalabb – szem többet lát. Céloztam már rá, de megismétlem: az én orrom a bomló emberhús bűzét érezné azon az Üzenet-számon, amelyet úgy szerkesztenének, ahogyan az békebeli körülmények között normálisnak tekinthető. A mi harcunk ugyanis (nyelvünkért, kultúránkért – messzemenően humanista módszerekkel) csak most kezdődik. Ha valaki arra spekulál, hogy elég, ha tíz vagy ötven év múlva (immár csak az északi határon túl) megtalálják a nevét a folyóirat fejlécén, azt nem lehet eléggé kiröhögni.
Éveim száma szerint én is eléggé messze vagyok már az ifjúságtól, úgyhogy, ami most jön, az egy kicsit önfigyelmeztetés is. Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a Kilátóban az elvtársak fejére idéztem Szirmai Károly látomásos zsenialitásának ezt a szimbolikus kitételét: „S a hatalmas termekben, ahol valaha népek sorsát intézték, komor szótlanságban ültek a vének, s koponyakupákból embervért ittak, eljövendő nemzedékek vérét.” Ma már minden értelmesebb ember tudja: valóban így volt, az öregek tényleg az utódaik vérét itták (meg). Más kérdés, hogy mennyiben voltak ennek tudatában. Jóhiszemű szolgalelkűséggel vagy cinikus önzéssel tékozolták-e el a jövőt.
Legyenek bűneik kisebbek vagy nagyobbak: a bosszúról föltétlenül le kell mondanunk. Nem nagylelkűségből, hanem a jó értelemben vett önzés érdekében. Az álkultúra leleplezése nélkül nem léphetünk tovább, ám az indulatokat és a személyeskedést az igazi emberi tartás, az életminimumként fölfogott erkölcsi felsőbbrendűség érdekében kell megfékeznünk. A tárgyilagosságnak és az általános emberinek az igénye nélkül csak kívülről támogatott provinciális klikkeket építgethetünk. Nem választhatjuk el egymástól a magyarság és európaiság fogalmát, mint ahogy azt az egyik kiváló írónk a közelmúltban – nagy megdöbbenésemre – cselekedte. Lehet, hogy pillanatnyi pártos érdekeknek ez megfelel, hiszen elnyomott népünknek jólesik mindenkitől különbnek tudni azt, amit hosszú évtizedeken át másodrendűként élt át a mindennapi élet robotjában. Nekünk azonban tudnunk és tudatnunk kell azt, hogy a Kápát-medencének e tizenöt milliónyi néptömege vállalt európaisága által válhatott a szó mai értelmében vett magyarrá. Természetesen nem tölthet el bennünket kisebbrendűségi érzéssel, hogy kultúránk rengeteg idegen hatást asszimilálva lett és lesz egyre inkább maivá. Azért nem kell szorongnunk, mert a kultúrtörténeti bizonyítékok szerint a magyarság legalább annyit adott a hozzá közelebb vagy tőle távolabb élő népeknek, mint amennyit tőlük kapott. S ha azt is számítjuk, amit erőszakkal vettek el tőle, akkor jóval többet adott.
Szóval ezt az európaiság-igényt kellene tudatosítania az Üzenet c. folyóiratnak. Nem csupán a város művelődéstörténetének a kortárs európai folyamatokkal való egységben tartatására gondolok, hanem annak az irodalmi alkotóerőnek a támogatására, amely úgy érzékeli a mai vidékünkre jellemző élettényeket, hogy azok esetleg egy másik földrész nem magyar olvasója számára is élvezetesek legyenek. A mi körülményeink között természetesen – a kritikáé kellene, hogy legyen a főszerep. Az iskolákban különböző okok miatt befejezetlen nevelői munka kiteljesítése ugyanis elsőrangú föladat. Az értékek tudatosításával kellene segíteni az embereknek, akiknek az eddigi életében az anyagiakon volt a fő hangsúly, s most nyomorként élik át a korábban birtokoltak hiányát, ugyanakkor az Üzenetnek, a magyarbirodalom hagyományainak megfelelően, a szociális érzékenységnek is hangot kellene adnia.
Ami a szerb és horvát kultúrával való kapcsolatot illeti: ennek kulcsjellegét meg kellene szüntetni. A legjobb művek átültetését ezután a politikai kényszerűségtől teljesen függetlenül kellene végezni. Ám nem alkalmi műfordítóknak, hanem ihletett mestereknek mesterjelölteknek, akik esetleg olyan tanulmányokat is tudnának írni tevékenységükről, amilyenek föltűnően hiányoznak irodalmunkból. Nem mondom, hogy nincsenek jó, sőt kitűnő műfordításaink ám az a tény önmagában is sokatmondó, hogy Csuka Zoltán monumentális műfordítói tevékenységének értékelésére még senki sem vállalkozott, holott nagy eredményei és kétségtelen hibái igen fontos tanulságot jelenthetnek az átültetés művészetét vállalóknak.
A főleg iskolákból, egyetemről érkező visszajelzéseket az eddiginél fokozottabban kellene figyelembe venni. Mindennél fontosabb lenne, hogy – a minőség elvéből nem engedve – minél többen olvassák az Üzenetet. Az esztétikai és erkölcsi nevelésnek ezt a színvonalas orgánumát, amelyet Dévavári Zoltánnak abban a tudatban kellene szerkesztenie, hogy a politikai felelősség nem őt, hanem a szerkesztőbizottságát, illetve annak egyik vagy másik tagját terheli. Mert ismét előfordulhat az, ami az elmúlt évekre volt jellemző, s a szerkesztő a nem is mindig teljesen tudatos politikai aggályait „esztétikai” érvek köntösébe öltözteti. S úgy kerülünk csöbörből vödörbe, hogy nem is tudjuk, illetve nem akarjuk tudni. Tehát a szorongás és a megalkuvás, nem pedig a reális és életfontosságú kultúrigény diktálja sorainkat, s az öregek tovább kortyolják azt a még megmaradt kevés vért…
Bárhogyan is alakuljon tájunk történelme, az Üzenet munkatársainak a magyar kultúra egységének tényéből, vagy legalábbis ennek céljából kellene kiindulnia. Abban máris föltétlenül bizonyosoknak kell lennünk, hogy a külön vajdasági irodalom „értékrendszerének” egyszer s mindenkorra befellegzett. Senki rövidlátón önző hatalmi érdekei, pozícióvédelemmel eltakart gátlásai nem hitethetik el többé a gyanútlan emberekkel, hogy számunkra szellemileg Szeged nincs annyira közel, mint Újvidék. A más ajkúakkal való együttlétünket csak a legteljesebb őszinteséggel vállalhatjuk és – szolgálhatjuk. Szolgálhatjuk, ha ez a szó egészen mást jelent, mint az előző évtizedekben. Úgy gondolom, ez a minimuma annak, hogy végre egyszer már kultúrembereknek tarthassuk magunkat. Túl a biológiai létünk föltételei miatti aggályokon, túl az önmagunkat eddig áltató kisebb-nagyobb hazugságokon.
Egyelőre az anyagi nyomor nem álprobléma, hanem reális valóság. Ám a válság erkölcsiekben és szellemiekben is nyilvánvaló. Éppen ezért az utóbbiak megjavítását sem szabad elhanyagolni. Hátha jelentősen járulhatnának hozzá életgyakorlatunk megoldásához, az anyagi romlás megállításához.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy illúzió múltja
Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >
Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét
„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >
Reagálás A szakma becsülete című írásra
Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >
A város hangulatának megörzése nem kérdés
„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >
Vargabetű
„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >
Az eurómilliós botránylista
„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >
Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye
A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >
Ne ítélkezzünk előre!
Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >
Nem rosszak, csak naívak
Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >
A "biodekor" listáról
„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >
Kár a bélyegért!
„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >
Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?
"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >