2019. november 17. vasárnap
Ma Hortenzia, Gergő, Dénes névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Tovább

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Tovább

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Tovább

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Tovább

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Tovább

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Tovább

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

Tovább

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Tovább

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Tovább

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

Tovább

Egy gombóc mennyország

A minap egy idős hölgy toppant be a mézüzletbe. Nézegette az árut, vásárolt is ezt azt, >

Tovább

A Gombkötő utca és a Fekete

Szathmári István
A Gombkötő utca és a Fekete

Hiába fordul be hirtelen a villamos, próbálkozik kígyóhoz hasonló módon elillanni, elcsavarodni, mégis látom az üvegen keresztül a fürdő megkopott épületét, azokat a hullafoltokat a falon, a bágyadt, bemasza­tolt, megcsonkított vitrázsokat és a kitóduló gőzt is, azt a fehér kavarodást, gomolygást, akárha felhasították volna az utca mellét, begyét, és most vérzik forrón, könnyen, fehéren, el-el, hosszasan. Pedig akkor már talán nem is működött, de hát az ember belelátja, belehallja a jelenbe azt, ami volt, ami meg­történt egykor, és ami majd elérkezik, mert melyik is ez a villamos, amin most utazok, ugyan melyik?

Egy keskeny, hullámzó utcában állt a fürdő, talán azért, hogy csak besurranjunk, észrevétlenül, hogy senki se lássa, mert rossz híre volt, vagy csak így gondolták, tudták, ki a megmondhatója, apró üzletek szegélyezték az utcát, órások, gombkötők tevékenykedtek erre, díszgombokat, aranyszínűeket tettek a kirakatba, meg-megzavarodott kakukkos órá­kat, néha tényleg kirepült a kakukk, úgy kellett hálóval megfogni, még összeveri ma­gát, véresre karcolja ebben az akváriumban, mondták a gyerekek, és ha fölnézel a vékony, szinte valószínűtlen égcsíkra, lehet, hogy egy örökre kiszabadult kakukkot látsz elhúzni ép­pen. Tekintgettem is felfelé sokszor, egészen megfájdult a nyakam, miközben nagyokat estem a gödrök, lyukak miatt, mintha himlős lett volna valamikor ez az utca, annyi benne az akna, a furat. Kráterek völgye, mondanám most, de nincs, aki hallja, tudja, mire vonat­kozik és miért. És köszörűsök is dolgoztak itt, hosszú, éles késeket hurcolásztak a korán beszökő alkonyatban, néha gyanús, sápkóros arcú férfiak újságpapírba csomagolt furcsa tárgyakat adtak át nekik, és szemeiket gyor­san a földre szegezték. Talán azokat kellett volna megélesíteni, kiköszörülni, reszelni, hogy vágjanak, szúrjanak, ha kell, ha elérke­zik az idő, ha fölkészültek a harcra, de küzdelem, mozgás nem volt errefelé.

A késekre a rózsaszín, sörtés disznók miatt volt szükség, a vastag nyakú, bőrkötényes, pirospozsgás böllérek szerszámai voltak, akik tudták a pontot, a helyet, ahova be kell döfni a pengét, a hosszú, fényes, csillogó acélt a vajpuha húsba, zsírba, hájba, hogy kioltsák az állat zavaros, buta életét, így gondolták ők, vagy így is gondolhatták, közben kifröccsent az első vérsugár, egészen fel a fellegekig, mert télen erre ritka a kék ég, a márványos égbolt, és visszahullott a lázasan, tüzesen dolgozó szeplős kezekre, amelyek már a végsikollyal kimúló állatot boncolták repesztették, vidáman úsztak a tömpe ujjak a sárgás, zöldes nedvekben, akárha kikapcsolódás lenne mindez, valami ünnep, pe­dig tor ez, fekete, nem fér hozzá kétség. A fazekakban gőzölgött a víz, nehéz szagok ter­jengtek az udvaron és az alacsony, gerendás szobákban, később a disznó már teljesen felha­sítva, kinyitva, kiterítve, mintha valami véres, lucskos lepedő lenne, rezgett a szélben, ebben a meg-megújuló ólmos szélben, amely végig-végigsöpört itt, ezen a tájon, és vitte magával a nyomokat, jeleket, de azok mindig visszajöt­tek, visszaszöktek, mert másképp nem lehe­tett.

És azok az apró, kis sápadt emberek csak nézték a földet, a kicsorbult utcaköveket a köszörűsök előtt, majd amikor visszakapták a titkos csomagot, mentek, futottak gyorsan a fürdő irányába, be magába a házba, mert egyszerű ház volt ez, akár a többi errefelé, csak belülről más, no meg a vitrázsok, ezt nem lehetett nem észrevenni, és akkor jöttek a gőzös folyosók, a hosszú fehér leplek, a kilyukasztgatott kabinok és a kabinos úr, langaléta teste csak úgy himbálózott a tejfe­hér párában, kopasz fején fehér mici volt, szinte úszott a rózsaszín kövek fölött, krém­színű nadrágja a lábához simult, ő adta a kulcsokat, a lepedőt, tudott mindent, amit itt tudni illett, kellett, májfoltos karja, mintha csak a kinti világot szimbolizálta volna, de mi bent voltunk, az iszap, a sár szaga volt itt az úr, és látni lehetett az elaggott testeket, a ráncos, kiégett bőrt és a kaján, kíváncsi tekintetet, de a kád hűtött és a hideg fal. Azokban a kis csomagokban talán pengék lehettek, borbélyszerszámok, gondolom most, mert egy hatalmas szék is volt itt, borbélyszék, Amerikából, így mondták, pon­tosan ide küldték, nem kallódott, ténfergett valahol, ide volt címezve, és benne néha borotváltak is, mesélték nekem, úgy ülhettek fel oda a kuncsaftok lepelben, mint ahogy azok a híres rómaiak tették valamikor, de azért koszorú nem volt, nem járt ki senkinek, paréj és bogáncs nőtt az udvarban, egy pár csokorba kötve, összefogva, mint valami ajándék, amit valakinek, tán névnapra, készí­tettek, de nem adták át, már elhervadtak, kiszökkent belőlük az élet, és ott maradtak szemétnek, kacatnak, amitől mégis nehéz megválni, valahogy kötődünk hozzá, úgy za­varosan, és most már látom, hogy azok a kis sápadt emberek voltak a borbélyok, mert ott sürögtek állandóan a szinte trónná kikiáltott szék körül, futkostak, szaladgáltak, talán felcserek is lehettek, habár ezt a szakmát gye­rekkoromban nehéz volt elképzelni, még most is, olyan megmagyarázhatatlannak tűnt, tűnik, hogy csak úgy sebeket kötnek, ereket vágnak, közben a szakállhoz is értenek és a többi. Régi orvosi könyvekben olvastam erről, közben faltam a különböző illusztrációkat, volt egy nagyon furcsa, különös, teljesen szét kellett nyitni a kötetet és akkor ott volt az ember belülről, a belső rész, szív, tüdő, vér­körök és ki-be lehetett rakosgatni ezeket, felcserélni, olyan domborműszerűen nézett ki az egész, sokáig nézegettem, szinte áhítattal, ez az én keresztmetszetem, gondoltam, és a vesékhez nyúltam, az aortához, színes volt mindez, az aorta teljesen lila, erre határozottan emlékszem, és mintha lüktetett is volna, és majd kiszaladt a testéből, a könyvből, kifutott, még elvérzik itt, féltem, kiömlik és eláraszt mindent, rám spriccel, a szőnyegre, amit annyi­ra féltettünk, mert perzsa volt, távoli. És a többi kép, kétfejű gyerekek, hatlábú asszonyok, ikrek, farokkal született fiatal lányok, napfürdőző em­berek, jeges vízben ülő férfiak, furcsa készülé­kek, szerek, finom tollal megrajzolt arcok, orrok, fülek. És az az oldal, ahol a nők fejlődése volt bemutatva a csecsemőkortól az érett nőig, az volt a legsárgább, mindig ott nyílott ki a könyv, most már tudom, hogy miért, és ilyenkor az utolsó képet sokáig néztem, olyan telt volt az a valaki, majd kicsattant, ilyen egy érett nő, gondoltam, egy egészen érett. Külön helye volt ennek a könyvnek, szinte mindenki láthatta, ha bejött a szobába, mégis titokban forgattam, nézegettem, és utána gondoltam rá, hosszasan. A fürdőben egy pihenő rész is volt, itt nem jártam, csak a felnőtt férfiak mehettek be, azonban néha be-belestünk, széles le­pedőket terítettek a fekhelyekre, félig ültek, félig feküdtek, ez lehet a keleti kényelem, gondoltam, akár valami basák, de háremet nem láttunk, mi legalábbis nem, habár közülünk egy fiút be akartak ide hívni a meglett férfiak, valamit mutatni akartak neki, talán épp azt, de mégsem ment be egészen, olyan furcsa ott minden, mondta, valahogy áll a levegő, és csak néznek, néznek. Kitartóan. Nem. Ma kocsma van itt. De az iszap szaga még megvan, és ha végigme­gyek a megmaradt szűk folyosókon, újra látom a párát, a betóduló gőzt és a vékony, visszeres, fehér remegő lábakat.

Pár utcával odább a Fekete volt. Nagy, fedett medence és málló, gőzölgő falak. És kert, ha kinéztél az ablakon, a piszkos, ma­szatos üvegen. Még télen is. A rozsdaszín levelek valahogy mindig megmaradtak a ha­lottvékony fák ágain, és mereven lengtek, akár valami hártyafinom lemezek, ha fújt a szél. A Fekete fölött lépcsőházak, lakások voltak. És fejkendős, partvisos, házsártos há­ziasszonyok, meg karfiol és hagymaszag. Ré­szeg, táskás szemű, borostás férfiak döröm­böltek a füstös falakon. Sohase értettem, hogy lehet ez így. Fürdő a pincében. A fáskamrák között, ahol a patkányok vernek tanyát és mindenféle ócska holmik. És lehet, hogy éjjel, mikor már üres a medence, a bérház össz lakója lefelé indul, útra kel a nagy csoda felé, és megmártózik a vízben, szótlanul. És nyugalom honol, kisimulnak a ráncok, a kegyetlen száj elmosolyodik, a rémült szemekben báj és szépség bujkál. Kifésülik hosszú hajukat a nők, amely most könnyű és üde lesz, a férfiak testén nincs piszok, korom, izmosak és erősek nagyon. De elmúlik ez, mint az álom, mert az is, és reggel már újból habzik a ház, a fürdő, mert nincs megállás, révbejutás erre. Nem lehet.

Ezt zörgi belém a villamos is, vagy inkább szántja?, pedig közelednek az állomások, a megállók, látom a lámpák sápadt fényét, a megdőlt, megdöntött karókat, a föltöredezett járdát, ki lehet szállni, tessék, csak rajta, és mennek is sokan, a lábuk lépcső után kutat, nagyot lépnek a ritka levegőben, kitántorod­nak a világba, hátuk mögött pedig felfújja magát a gép és gurul, nyögdécsel tovább.

Még látom őket a tájban, és utána csak a sötét van már.

1991. augusztus 21.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Tovább

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Tovább

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

Tovább

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Tovább

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Tovább

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Tovább

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Tovább

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Tovább

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

Tovább

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Tovább

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Tovább

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

Tovább