Ma Benedek, Bence, Miklós névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Háború a háborúért
Varga Szilveszter
„A beszédtől elszoktatottak tömege nagyjából változatlan” – írta Petri György Lehrstück című versében, amelyet még az egyetemi évek alatt ismertem meg.
Kézről kézre adtuk azokat a Petri-verseket, amelyeket csak kéziratban lehetett olvasni, mert abban az időben Magyarország és Jugoszlávia között volt egy hallgatólagos megállapodás, amelynek alapján itt sem közölték azokat, akiket az anyaországban kitagadtak, és azok sem kaptak szót Magyarországon, akiknek itthon befogták a száját. Erről mások többet tudnának beszélni, de hadd jegyezzem meg, hogy az íratlan szabály alól volt egy-két kivétel is. Az Új Symposion példája évekig ezt bizonyította, és ezt támasztotta alá az ezzel merőben ellentétes eset is, hogy egyesek nyugodtan elverhették a port Illyés Gyulán, anélkül, hogy annak komolyabb visszhangja lett volna odaát. A lényeg most már azonban nem ez, hanem az, hogy nálunk a beszédtől elszoktatottak tömege nagyjából változatlan maradt. Nem véletlenül! Naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a diktatúrák érintetlenül hagyják a szólásszabadságot, és hogy válogatás nélkül mindenki beszélhet, amit akar. A diktatúra első és legfontosabb jellemzője a fegyelem, vagyis a vezetőknek való feltétlen engedelmesség, amit újságíró körökben nem kevés iróniával úgy fejeznek ki, hogy egy szabad országban a szabad újságíró azt ír, amit szabad.
Szerb ismerőseim nemrég felhívták a figyelmet arra, hogy lényeges különbség van a Belgrádi Televízió fél nyolckor kezdődő SZSZP-show-ja és a késő esti híradás között. Ezt korábban én is észrevettem, de azt hittem, hogy a véletlen műve az egész, és minden csak attól függ, hogy ki a szerkesztő. Leellenőrizni azonban már nem tudtam ismerőseim állítását, mert időközben tíz társával együtt leváltották Aleksandar Avramovićot, a Belgrádi Televízió tájékoztatási műsorainak fő- és felelős szerkesztőjét. A március 9. után némi levegőhöz jutó újságíró-társadalom nyaka körül tehát ismét szorul a hurok. Ez a folyamat különben akkor kezdődött meg, amikor a rendíthetetlen idealista, Borisav Jović lett az SZSZP vezetője, és azóta már ott tartunk, hogy a helyzet rosszabbá vált, mint március 9. előtt volt. Úgy látszik, hogy a magukat az egyetlen igazság birtokosainak tekintő politikusok nem mondtak le a cenzúráról, s ezért jó lesz felkészülni arra, hogy a hiteles információhoz megint, vagy továbbra is csak kerülő úton lehet hozzájutni.
Jugoszláviában a hatalom a keményvonalasok kezében összpontosul, és ők csak akkor érezhetik magukat biztonságban, ha a beszédtől elszoktatottak tömege nagyjából változatlan marad. Az embereknek pedig van mondanivalójuk, hiszen minden ellentétes híresztelésre rácáfolva, nem kétséges, hogy az országban egyre kíméletlenebb háború dúl. A békekezdeményezések sorra csődöt mondanak, mert Horvátországban és Szerbiában a megmozdulásokról szóló hírek a papírkosárban kötnek ki. A hatalomtartókat még az sem riasztja vissza, hogy minden elfojtás és elhallgatás ellenére szaporodnak azok, akik a vérontás leállítását követelik. A hiba nem abban van, hogy az emberek nagy része nem akarja a békét, hanem abban, hogy azok döntenek a tájékoztatás sorsáról, akik a háború kirobbantásáért felelősek. Az aktivisták kirekesztése a hírközlésből azzal jár, hogy a szerbek többsége azt hiszi: minden horvát kalasnyikovval jött a világra, a horvátok nagy része pedig azt képzeli, hogy a szerbeknek a szívük helyén kokárda van, noha egyszerűen csak arról van szó, hogy mindannyian egy idejétmúlt, alapjában véve impotens politika áldozatává váltunk. A félelem, a gyanakvás és a fásultság lett úrrá rajtunk, emiatt nem tudunk kapcsolatokat kialakítani a velünk más nézeteket vallókkal. Ehhez hozzájárul az is, hogy egy közélet nélküli társadalomban élünk. A háború nemcsak véráldozatot követel, hanem tönkreteszi az élők közötti kapcsolatokat is, ami természetes előfeltétele annak, hogy valakit a harcmezőre lehessen küldeni. A hatalomtartók számára ezért veszélyesek a békemegmozdulások! Növelik az emberekben az egymásra utaltság érzését és a sorsközösség tudatát, és csökkentik a kiszolgáltatottságtól való félelmet. Tehát addig ne számítsunk a békére, amíg a televízióból, a rádióból és az újságokból csorog a vér, és amíg széles e hazában a „háborút a háborúért” elv érvényesül. Azért merem ezt ennyire kategorikusan állítani, mert semmilyen más érdek nem indokolja azt az esztelen vérontást, amely az országban folyik. A Szerb Egyesült Államok létrehozását a világ úgysem ismeri el, a nemzetközi izoláció pedig előbb vagy utóbb a teljes összeomlásba dönti a társadalmat, de elképzelhetetlen a konszolidáció a függetlenséget esetleg elnyerő Horvátországban is. A kiút valahol a kettő között keresendő, bár ezt sem Belgrádban, sem Zágrábban nem akarják belátni.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Megalázott nemzeti ünnep
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó >
- Micsoda nap van ma?
A költőt és csapatát nem állította meg a nyomda portása (mai szóhasználatban: az őrző-védő kft. alkalmazottja), >
Szerbia – „részben szabad ország”
Az biztos, hogy a jelenlegi állami vezetés hozzáállása a délvidéki magyarsághoz jobb, mint Trianon óta bármikor >
Mi történik a magyarokkal?
Ott várom be Anikót, aki lehangoltan meséli, hogy alig voltak egy tucatnyian a misén. Előzőleg a >
A Zoran
Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő >
„A jogok érvényesítésében vannak még gondok” (?)
Kovács beszédéből akaratlanul is kiviláglik a VMSZ politikájának a csődje – a nemzeti közösségi oktatás, a >
Ilyenek vagyunk!
Mindennapos olvasmányaim közé tartoznak Teofil Pančić, Dejan Ilić, Saša Ilić, Ljubomir Stojadinović és még számos bátor >
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) csődje
Olyan értékelések is vannak, miszerint „ijesztő a vajdasági (és nem csak vajdasági) magyar közvélemény uniformizálódása, a >
Leszegett fejjel bandukolunk a féligazság-autokráciába
Ahogy hallom, a mai gyerekeknek nincs ilyesféle gondjuk, mert a csukamájolajat ízesítik, édesítik. Hasonlóképpen vagyunk az >
„Nem lehet az, hogy egy politikai párt alakítsa a kultúrát”!
A számadatok, az események és az értékelések is arra utalnak, hogy spirális lejtőre került a vajdasági >
„Vannak igazi újságírók – minden nyomás ellenére”!
A szerepeket kiosztották. A médiák sötétséget árasztanak, a halom félelmet. Slobodan Simić A Gyurkovics Virág által vállalt feladat >
Ódzkodva dicsérik a kisisteneket, a végén beállnak a sorba
Nekem is a torkomon akad a szó, amikor a politikusok a fiatalokat dicsérik. Bizonyára van rá >