2024. december 12. csütörtök
Ma Gabriella, Johanna, Franciska névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Tovább

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Tovább

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Tovább

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Tovább

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Tovább

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Tovább

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

Tovább

Isten éltesse, Tanár úr!

Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készü­letlenül, soha nem >

Tovább

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Tovább

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Tovább

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

Tovább

Kié a Duna?

Mucsi Géza
Mucsi Géza
Kié a Duna?

Szokásos horgászkörutamat járom lomha ladikommal. Fürkészem a partot, kémle­lem a vizet. Árad.

Az újvidéki hídtól a palánkai hídig ismerős a Dunának minden zegzuga. Most is, amikor fel­jött a víz, ellepte a kőgátakat, és jócs­kán alámossa a parti fűzfákat; akkor is, amikor apad, és horgászási szándékkal legszívesebben a spórok alatt húzódok meg, vagy bedőlt fánál keresek jó szerencsét.

Szinte havonta válto­zik a part. Új halfész­kek, horgászhelyek ala­kulnak ki, ismert, jó lelőhelyek tűnnek el.

A Duna a régi. Sej­telmes és rejtelmes. Azért otthon és itthon érzem magam rajta és benne. Mellékágaiban, a szigeti, rakócai, a be­csi, koruškai és a suseki Kis-Dunában is… Összecsíptek már a szúnyogok a Macska­szigeten, szedreztem a Begecsi-szigeten, be­cserkésztem a Šašić Adát, és zöldgilisztáz­tam a Suseki-szigeten is.

Most is régi, ismerős helyekre hajózom be. A futaki örvények ezúttal is a beocsini Stevóhoz irányítanak, majd a begecsi Jama bejáratá­hoz, Andóhoz kalando­zom át, vagy vissza. Onnan csak egy köpés a bánostori Nano, a koriškai csárda, a suseki Lju­bica, meg a gložani Jankó…

– Megy a hal? – kérdem mindenütt, fröccsöt szopogatva, és közben har­csák meg süllők lógnak ki a sze­memből.

– Menni megy – mondják, és már adják is a jó tanácsot: közben vigyáz­zak ennél a spórnál, óvatos legyek annál a szigetnél, estefelé már ne kössem ki magam emennél a partnál, lehetőleg legyek távol amattól a hídtól, és ne ragaszkodjak túlságosan szoká­sos éjszakai villantózásaimhoz.

Egyenes beszéd. Feszélyezettség lett úrrá horgásztársaimon. Čerevićen, Bá­nostorban, Neštinben, Susekon, Ilokon éppúgy, mint az „itteni” oldalon. A kocsmában tévét néznek, a csónakban rádiót hallgatnak. Mit mond a Duna? Milyen a vízállás?

Ugyan! Inkább: honnan hova lőnek.

Megőrült itt mindenki.

Lőni ugyan lőttek eddig is, de nem ennyit. Orvhalászok serege lepte el éj­jel a szigeteket és a környező partokat. Robbanószerrel pusztították a halat, kétcsövű puskával ritkították a gyanút­lanul legelésző háziállat-állományt és a vadat. Persze, most is ez a divat, csakhogy… Csakhogy mostanában más híreket, híreszteléseket fúj a Du­náról a szél.

Föl kellene talán hagynom a pecázással. Aztán mégse. A világért sem mondanék le a pirkadatkor pára lepte Dunáról, egy-egy még álmos, de sokat sejtető halcsobbanásról, ébresztő rigó­szóról. Bánostortól fölfelé, egy szigeten kötök ki. Gondosan kibiztosítom a la­dikom. Úgy kötözöm hozzá az ághoz, hogy játéka is legyen, mert reggel ugye, jön a fehér hajó, és akkor a hullámok nem csak nyalogatják majd a partot és a csónakomat. Éppen mindegy, hogy melyik fehér hajó jár errefelé. Amur, Sophia, Steaua, annak idején Deák Ferenc. Egyre megy. A fehér hajó az fehér hajó Regensburgtól Brăiláig. Gukkerozó turistáival együtt, akik annak idején, az orosz Amur fe­délzetén, és május elején igencsak rá­csodálkoztak, amikor a Duna egyik homokzátonyán meztelen fenekemet fordítottam feléjük, és öklömet rázva ordítottam, hogy Csernobil!

Várom a kapást. Ilyen helyen min­den jöhet, a Dunában még nem ritka­ság a hal. Szívesen összekötném a bajuszomat egy harcsával, ráköszönnék egy süllőre, amely éppen nem lakott jól az éjszaka, megküzdenék egy mohó csukával…

A keszegnépség azonban gyorsabb és éhesebb. Majd egy erőteljesebb ka­pás, teljesen eltűnik a toll, és íme, a félvér!

Régebben, térhódításának kezdetén pontykárásznak becéztem, azt hittem, hogy a ponty és a kárász kereszteződé­séből jött létre, azután lett babuska, most már ezüstkárász névre hallgat.

Mint általában a hal. Szóval, azt hittem keverék, és népszerűen végül is meleznek kereszteltük el. Valamennyien. Va­lójában nem az. Önmegtermékenyítő, fantasztikusan ellenálló és mohó, önző, zabáló fajzat. Tulajdonképpen telepes. Idetelepítették, és azóta szemtelen meg szapora. Jól érzi magát. Még néhány melez a tollamra akad, lehet, hogy éppen kifogtam az erre garázdálkodó törzset.

Közben felébred a környék. Távol­ról, de egyre közelebbről motorzúgás töri meg a csendet. Kíváncsian bá­mészkodom. Honnan hova hajóznak, csónakáznak, motoroznak? Bácskai ol­dalról Szerémségbe és fordítva. Kissé följebb a Dunán már más a közlekedé­si definíció: Horvátországból Szerbiába. Fordítva alig.

Töprengek. Oldozzam el magam, és mint megannyiszor eddig, „kapaszkod­jak” fel Ilokig? Onnan pedig „lépjek” át Palánkára?

Vajon megengedik-e a horvát olda­lon, hogy bejárjam ismét egyik ked­venc váramat? Az ilokit. Beléphetek-e Kapisztrán János szentélyébe? Megte­kinthetem-e annak a szerzetesnek a várát, aki Hunyadi Jánossal együtt védte a Dunán Nándorfehérvárat és a szerbeket is a töröktől? Aztán onnan, Iloktól a túlsó oldal felé meddig horvát a Duna és mettől szerb? Melyik milícia, melyik belügy miről faggat majd? Me­nekültnek tart-e valaki? Mert az igazán nem lennék, kérem alássan. Össz vagyonom a csónakban néhány pecabot meg egy doboz giliszta, zacskó búza, kukorica. A családom is másutt. Meg hát nincs szándékomban az idén nya­ralni. Főleg nem ingyen. Nem is veszé­lyeztet senki. Esetleg a nemzetközi fel­ségjelzésű hajók, uszályok, amelyek szemtelenül európai szelet meg le­vegőt hoznak errefelé.

Pedig hát a Duna egész Európáé.

Egyszer borzalmas látványban volt részem. Budapestről Bécs felé hajózva végigbámészkodtam az osztrák-cseh­szlovák Duna-határ mindkét oldalát. Jobboldalt, a Duna bal partján, Po­zsony alatt kilométeres fal húzódott, szögesdróttal. Ennek átellenben poca­kos, hózentrógeres osztrák horgásztár­sak kortyolgatták gondtalanul sörüket. Övéké volt a Duna, a szlovákoké a szögesdrót.

Azóta leomlott a fal. Az a fal. A Duna lett az a híd, amely a békét hirdeti, úgy szépen, előbb csörgedez­ve, majd méltóságteljesen hömpölyög­ve a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig.

Kivéve persze itt és most ezt a szakaszt, amelyen az idén már a regattások sem mertek végigsiklani. Most már csak az a kérdés, hogy a MUP-os kék Dunán ki emeli fel először a fala­kat, ki helyezi el a szögesdrótot, ki rakja le a dróthálót, ahogy azt hajda­nában, a mai rendszer elődei Ceausescuék tették azon a helyen is, ahol már a rómaiak, Traianusék is jelezték: mi­lyen fontos a Danubius.

Érzi ezt egyáltalán a hal? Mikor, melyik területen, kinek a felségvizein zavarja a csuka a küszt, rabolja a süllő a bodorkát, huppantja be a ponty a kukoricát? Kinek a kukoricáját?

Egyáltalán kinek a Dunáján himbá­lózom én most a csónakomban? Ki­nek a szúnyogjai marnak olyan rettene­tesen? Talán szuverén joguk agyon­marni engem?

Vérszomjas, utálatos dögök!

De nem úgy van most, mint volt régen, és nem ennyi szúnyog röpdö­sött az égen. De akkor nem is voltak újharcosok. A régiek, a Fruška gora-i partizánok pedig általában egész nyá­ron fröccsedző-táboroztak errefelé, és igen gyakran porozták be repülőikkel a szúnyogok hadát. Most másfajta re­pülőgépek röpködnek fölöttem, és nem a szúnyogokat irtják.

Lassan délelőtt lett. Szúnyogoktól összemarva figyelem a sáskahadat: a vízisízőket és a turistahorgászokat. Olyanok, mint a melezek. Immár értel­metlen itt ücsörögni, de még egy erőteljes bevágásra futja az időből és a türelemből.

Ponty! Ravasz, erős, nyurga. Bécsi keringőt kanyarint le a víz felszínén, mintha az újévi koncert tündéreit lát­nám a Duna felett Strauss-keringőre lebegni.

Megszákolom, és bámuljuk egy­mást.

Levegőért és szabadságért hápo­gunk mindketten. Még nem érti, mi történt vele, már én sem érzem, mi történik velem.

Visszaengedem hát. A mélybe illan. Neki már jó. Eridj, Isten hírével! Tiéd a Duna.

*

Most érkezett:

„A horvát-szerb határövezetben egy békésen halászó szerb hajóra rálőttek a horvátok. A hajó viszonozta a tűzet, majd elsiklott Belgrád irányába.”

(Duna Press)

1992. július 31.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Tovább

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Tovább

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

Tovább

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Tovább

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Tovább

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Tovább

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Tovább

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Tovább

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

Tovább

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Tovább

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Tovább

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

Tovább