Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Isten éltesse, Tanár úr!

Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készü­letlenül, soha nem >

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

Kelepcében vagyunk, a történelem túszai, mondhatnám. Mert történelmi viták látszanak eldőlni manapság itt, a balkáni térségben is, méghozzá stílu­sosan, igazi, hamisítatlan balkáni módon: nyers erő és a levantei ravaszkodás eszközeivel, a nagyobb nép – nagyobb igazság, az aki bírja, marja elve alapján.

Egész népek, népcsoportok sorsával dobálóznak az önnevezte vajdák és fejedelmek, térképeket rajzolnak át, tartományokat tö­rölnek el és újakat találnak ki mondvacsinált „ősi” jogokra hivatkozva. Ahogy a „po­litikusok” szeretik mondani: minden opció az asztalra került, épp csak az olyannyira áhított Európa látszik mind messzebbnek, a demokratikus kibontakozás, mind ködösebbnek, az egyes ember jelene és jövője mind bizonytalanabbnak. A zavaros célú belháború még fel sem lángolt igazán, máris hihetetlen pusztítást vitt végbe: az eddig Jugoszláviának nevezett földrajzi-po­litikai képződmény szétesőben van, a ben­ne összezárt-összekevert népek halálos ellenségekként néznek farkasszemet egy­mással. A káosz és a barbárság kora kö­szönt ránk a civilizáció romjain napról-napra tengődő tömegek múlttalan-jövőtlen „szürkülete” – már ahogyan ezt Ortega y Gasset jóelőre megjósolta. Az elértéktele­nedés, a teljes igénytelenség, a puszta túlélés, a „gyökérrágás” balkáni változata, amelyben ránk, az önrendelkezés jogától eleve megfosztott, túszként kezelt kisebbségre még egy külön, járulékos „szerep” is vár: a robotoló, igavonó, kussoló „rája” szerepe. Egyelőre még csak licitálnak rá, ijesztgetik, pujgatják rá dühös kutyáikat, mindenáron ki akarják ugratni évszázados, bölcs nyugalmából, a más népekkel való békés együttélés kipróbált tapasztalatait erőszakkal szétzilálják, fiait belerángatják értelmetlen, véres háborújukba, és valahol a „stábjaikban” már előkészítették számára a „végleges megoldást”.

Mi lesz veled, Vajdaság? Mi lesz veled, dolgos, hallgatag, türelmes vajdasági magyar népem? Nem is kérdés ez már, csak panaszszó, kétségbeesett, sötétben tapogató, értelemkereső esedezés nem létező égi és földi igazságért, mint a jégesőben szőlejét kisbaltával aprító parasztember el­keseredett gesztusa: „Lássuk hát, Úristen, mire megyünk ketten?”, aminek a legmé­lyén a mégis-megmaradás titkolt és hitt reménysége munkál. Mert mit is tehet a szellem-ember ma és itt, ha vajdasági és magyar? Akármit, csak épp nem hallgathat, nem bújhat meg odújában, nem ápol­gathatja néma tehetetlenségét, már előre is beletörődve a megmásíthatatlanba.

Ilyen végletes, élére állított helyzetekben, mint a mai, nem csoda, ha alkotó értelmi­ségünk is megzavarodott, iránytűjét vesz­tette, támpontjaitól megfosztva bolyong a bizonytalanságban. Persze, hogy nem áll­hat fáklyaként a népe elé, mint a romanti­ka korában, talán még politikai szereplésre sem alkalmas mindegyikünk, kivált ha még elszámolni valója is van önmagával és a múltjával (jómagam ezt szóvá is tettem ritka „közéleti” fellépéseim egyikén, azért is vezekelve, amit nem tettem hosszú pálya­futásom alatt, az öntetszelgő mazochizmus vádját is vállalva), utóvégre az elmúlt „szo­cialista” időszak bűnös mulasztásait, sok­-sok rossz megalkuvását, és főleg azok következményeit is vállalnia kell valakinek, de azt az öncsalásnak is beillő attitűdöt semmiképpen sem választhatja, hogy az írót csak műve minősíti és igazolja, tehát csak írnia kell, ez a dolga és semmi más. Tudom, ezzel az állítással hangyabolyba nyúlok, sok írónk eleven sebét tépem fel, de mégis ki kell mondanom, nem csalha­tom se magamat, se írótársaimat egy tet­szetős, de hamis konvencióval. Nem, a világért se teszem le voksomat azok mel­lett, akik lapos, földszinti módon kérik számon az író, a művész társadalmi „angazsáltságát”. JóI ismerem, magam is képvi­selem a művészi alkotómunka szuverén, esztétikai öntörvényűségét, elismerem, hogy a múltban is, ma is megannyi csúf visszaélést kíséreltek meg és alkalmaztak sikeresen ez ellen a szent és sérthetetlen elv ellen. Nem vagyok teoretikus, nem is bonyolódnék szívesen elméleti vitákba, mégis biztos vagyok benne, hogy látszólag „antiesztétikus” álláspontomnak szilárd el­méleti fogódzói is vannak. Csak emlékez­tetnék Gide és Maritain nevezetes vitájára (legutóbb Németh Lajos, a nemrég elhunyt művészettörténész egy cikkében bukkan­tam rá e vita tömör és érzékletes méltatá­sára), melyben, mint tudjuk, Gide a kikezdhetetlen „művészi szuverenitást” képviselte, miszerint az alkotó művész elsősorban az önmaga létrejöttében, feltárulkozásában értéket produkáló művel, azaz a művészet­tel szemben felelős. Az a kötelessége, hogy kibontakoztassa e megszületni akaró érté­ket. Erre kell koncentrálnia, és mindent fel kell áldoznia ennek érdekében. Nem mér­vadó tehát egyéni erkölcse (mint Oscar Wilde mondta: „Az, hogy valaki méregke­verő, az semmit sem bizonyít prózájával szemben!”). Maritain a mű „javát”, „hasz­nát” („bien de l’ouvre”) párhuzamba állítja az emberi célokkal („bien de l’homme”), s ez utóbbiakat, mármint az erkölcsi katego­rikus imperatívuszt részesíti előnyben, mert a művész nem a Mű teremtménye, nem is csupán művész, hanem elsődlegesen em­ber, s mint ilyen, alá van vetve az erkölcsi elveknek. A Művészet aspektusából az al­kotó valóban csupán a műve iránt felelős, a Morál szempontjából azonban a Gide-i megállapítás („Annak, amit valaki ír, nincs következménye.”) öncsalás, mert az író, a művész igenis felelős az önmagában és a másik emberben rejlő erkölcsi követelmé­nyekkel szemben. Tény, hogy a Művészet és a Morál két autonóm világ, szuverének, ám tudomásul kell venni, hogy mindkettő az ember világa, azaz az ember, mint szellemi alkotó és mind erkölcsi lény, a saját sorsát meghatározó tettek alkotója, mindkét világnak részese. Miután azonban az ember elsődlegesen ember, semmint író vagy művész, az ember szempontjából az Erkölcs autonóm világa, a belőle fakadó követelményrendszer magasabb rendű, mint a Művészet autonóm világa. Tény, hogy az esztétikai tökélyre való törekvés ringyó-hitű is lehet, a gyilkoló szerkentyűk is „formatervezettek”, egy jól megcsinált rakéta éppoly szép, mint Brancusi madara. Viszont az alkotás valamiképp etikai aktus is, tehát a „minden mindegy” cinizmusa szakmaetikai vétség.

Eddig Gide és Maritain, azaz Németh Lajos. Magamra vonatkoztatva mindezt így valahogy „fordítanám le”: ha, mondjuk tízévenként sikerül két jó sort összehoznom, ez bizony nem igazolhatja a közbe­eső tíz évemet, hisz ugyanennyi idő alatt a vajdasági magyarság a tizedével lesz keve­sebb, úgyszólván megtizedeltetik, időköz­ben ki tudja hány magyar tagozatot csuk­nak be, ki tudja hány magyar kisdiák marad ki az anyanyelvű oktatásból, követ­kezésképp legalább ennyiért lesznek eleve megfosztva ama „maradandó” két sorom élvezetétől... Jó, ez már nem is öngúny, ez exhibicionizmus; hagyjuk az efféle patologi­kus következtetéseket. Maradjunk csak annyiban, hogy csakugyan „nem a szöveg dönti el az író helyét”, ahogyan Toldi Éva panaszolja – esetleg rám is gondolva – kritikusi feladatainak megfogalmazása köz­ben. Sajnos, tehetjük hozzá végső enged­ményként nem is annyira az „író helyét”, mint a „szöveg” kikezdhetőségét értve ezen a sajnálaton.

Hát akkor mégis mit tehet, mit tegyen a vajdasági magyar író itt és most? Íróként tegye a dolgát, írjon, ahogyan tud, és ameddig hagyják; emberként polgárként, erkölcsi lényként, magyarként tegyen meg minden tőle telhetőt emberi, polgári, erköl­csi, magyar integritásáért; álljon ki népe, nemzetisége és minden más nép jogaiért, érdekeiért; szóljon, kiáltson, sikoltson akár (a sikoly is több, mint a néma elfordulás, a dolgok tudomásul nem vétele); tiltakozzon, tüntessen, nyilvánítson polgári engedetlen­séget az önkény, a háború, a gyűlölet, a rinocérosz-hatalom és -szoldateszka ellen. Soknak nem sok ez, talán elégnek sem elég, de nem is kevés. Valami. Ébren tart – mondjuk a költő Pap Józseffel.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |