Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

Isten éltesse, Tanár úr!

Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készü­letlenül, soha nem >

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

„Na, mi van uraim, már nem is hallgathatok horvát zenét?” – kérdezte a Dörök Zultán, és ismételten leírt néhány tartományt a Birodalomból. Felháborodásának egyetlen oka az, hogy meghallotta azokat a híreket, ame­lyek arról szóltak, hogy betiltják a horvát énekesek szerepeltetését a rádióban. A hatá­rozat aláírója: 1. Fülig Jimmy, Minden Agya­lágyultak Fejedelme. „Pedig milyen szimpati­kus egy fiú volt!” – morgolódott permanen­sen, de aztán nem hallgatott tovább semmi­lyen zenét.

I.

Elgondolkozhatunk mi is a kérdésen. A „nagy horvát álom” nyilván arra ösztönzött jó néhány is­mert horvát énekest, hogy részt vegyen egy-­két, szülőhazát megéneklő dal előadásában. Az még nem is lett volna baj, ha a szülőhaza fogalma nem szűkült volna le magára a horvát területre, az eddigi „nagy jugoszláv álom” helyett. Mi kö­vetkezik ebből? Csakis a bolsevik kiátkozás újabb formája: aki nincs mellettünk, az elle­nünk van – még a zenében is. A szellemi környezetszennyezés ellen fellépő elszánt har­cosok azonnal büntető expedíciót indítottak Arsen Dedićék ellen, s azóta Kis-Jugoszlávia újabb turisztikai attrakcióval bővítette kínálatát: sok-sok némán tátogó horvát szirénnel. De az a kérdés is felvetődik, hogy mit is tehettek a jobb sorsra érdemes horvát dalnokok, ha hazájuk híján van az olyan hősi énekeknek, mint a „Ko to kaže, ko to laže“ vagy az „Oj, vojvode Sinđeliću“ kezdetűek. Ne felejtsük el azt sem, hogy ezek az énekek még néhány évvel ezelőtt a tilalmi listán szerepeltek, ma pedig nincs olyan honpol­gár, aki ne fújná őket, mint a nemzeti lét szimbólumát. Ennyit érnek a betiltások. Akinek nincs mitől félnie, az nem tilt be semmit. Ellenkező esetben úgy járhat, mint Piszkos Fred, a kapitány, akit akarata ellenére is megfürösztöttek.

Azt pedig már a történelemből is tudjuk, hogy a vizet tűz is követheti. Várom már azt a pillanatot, amikor valakinek eszébe jut betilta­ni a horvát írók műveit – a Rigómezőtől befelé -, csak azért, mert horvátok. És akkor Krleža regényei, mint az usztasa geno­cídium termékei, máglyán kötnek ki. Mivel amúgy is újra kell írni a történelemkönyveket, nézzünk már utána, Thomas Mann műveit kik és miért gyújtották fel.

II.

Naponta járok Belgrádba. Megdöbbentő kijelentést teszek: színházi előadásokat nézek. Mégpedig olyan államokból jötteket, ame­lyekben nem gondolnak mindig szeretettel ránk. Mondjuk, Anglia, Franciaország, Belgi­um vagy akar a Szovjetunió. Szóval, a BITEF-re járok, az egykor oly híres belgrádi nemzet­közi színházi fesztiválra. Ez azért szokatlan mostanában, mert Belgrádot újabban min­denki elkerüli, és még Marković is ki akar költözni onnan. (Nem mintha tartóztatnák.) Aztán megérkezik Ljubimov, a világhírű rendező. Szolidaritásból. Bemutatják a Borisz Godunovot, amelyet még 1982-ben rende­zett, de csak 1989-ben mutathatták be. Ott, akkor, Moszkvában a színész is, a közönség is hallgatott. Pedig így szólt a zárómondat a Godunovot alakító, de már civilben fellépő színész szájából: „Most miért hallgattok? Ki­áltsátok: Éljen Dmitrij Ivánovics cár!” Hallgat­tunk mi is az új cár eljövetelekor. Ljubimovot annak idején kiátkozta az ország, mert nem hallgatott. Pedig csak azt tette, amit tennie kellett tehetsége és morálja alapján: megren­dezett egy előadást, amely ugyan Borisz Godunov cár életéről szól, de a mindenkori állami hatalmasságok és törvényeik múlandó­ságát, az intrikák és indulatok elburjánzását, a hamis cárok és néppusztító háborúk osto­baságát, a hataloméhséget és a gyilkoló erőszakot jelenítette meg. A közönség itt nálunk is hallgatott a minap, nem éltette a cárt, mert már tudta, hogy az újabb háborút hoz, szegénységet, betegséget, halált, s a lelkiismeret teljes kiszolgáltatottságát az erőszaknak. És most azon gondolkodom, hogy az utóbbi esztendőben, és főleg ma, nem láttam olyan jelentékeny jugoszláv alko­tót, művészt, aki koráról vallomást tett volna, bátorságot vett volna, hogy az időt és korát túllépje. Pedig ott is, itt is csak egy dolgot kellene elmondani: az életnek joga van élni, a szájnak pedig beszélni.

III.

Felmondtak az Újvidéki Színház néhány színészének. Azoknak, akik – remélem, ideig­lenesen – külföldön keresik boldogulásukat, amit a háborús behívók itthon nem tettek lehetővé. Ezt a hírt hallottam, s nem néztem utána, igaz-e. Újságírói baklövés a javából, bevallom. De az én dolgom-e, hogy egy színház elleni merényletről ország-világnak számot adjak? (Különben is: megtettük, meg­tettem.) Nem a felmondás ténye a kérdés, hanem az, hogy bemutató előtt három színé­szétől kénytelen megválni a színház, mert háborúba vinnék őket. Jaj annak az ország­nak, amelyet színészek kell, hogy megvédje­nek! Tudom, hogy a katonaság sohasem volt művészetpártoló, de csak rossz színésztől lehet elvárni, hogy a csatatéren, ne pedig a pódiumon vigye vásár­ra a bőrét. S jaj annak az országnak is, amely egy nemzetiségének egyetlen, alig megma­radt színházát a végve­szélybe sodorja, hiszen megvonja a mű­velődés lehetőségének a morzsáit is a nem­zetiségtől. Ha a katonaság vakon lépked, a civil hatalom miért nem lép közbe? Vagy az már úgyis mindegy? Vagy itt már arról van szó, hogy a nemzetiség értelmiségi rétege ezzel is megcsappan, s írók, újságírók, taná­rok, orvosok, mérnökök után vagy velük egy időben szökésnek indul a magyar. Hazafiatlanság? A népbutítás nem az? Árulás? A háború nem az, nem a béke, a kultúra, a fejlődés elárulása?

Jaj annak a színháznak, amely kénytelen felmondani legjobb erőinek, hiszen hitelét elveszti kenyéradói és a közönség előtt egya­ránt, saját színészeiről nem is beszélve. Meg­kérdezte-e valaki a színészeket hogy hazatér­nek-e? És ha visszatérnek, a színház tagjai lehetnek-e ismét? Volt-e tiltakozás? (Nem hallottunk róla.) Lehet-e bármit is tervezni női monodrámákon kívül? S végül: a felmondá­sokat telefonhívás előzte-e meg, mint hírlik? Lehet-e mindig hallgatni?

A hírt pénteken este hallottam. Ma szom­bat van, s az újság megjelenéséig lehet, hogy valahol már kételyeim cáfolatát is olva­som. Noha, mivel a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, nem hiszem, hogy erre sor kerül.

Addig viszont azt hiszem, ellentétben min­den más kapitánnyal Piszkos Fred piszkosan is és csinosan is rendes ember volt. Amíg a katonaság be nem hívta.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |