2019. november 19. kedd
Ma Erzsébet, Zsóka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Betiltott béke

Dudás Károly
Dudás Károly
Betiltott béke

Kezemben kilenc csillag világít,
visszük a remény kilenc mécsét,
s az éjszakában tüzet gyújtunk,
hol legsötétebb a sötétség.

(Tollas Tibor: Forgószélben)

Ülök a fehér papírlap előtt, írnom kellene valamit. Nem megy. Nem mintha semmi sem jutna eszembe: túl sok minden is eszembe jut. Kavarognak fejemben a gon­dolatok, mint köröttem a világ. Amely – most már minden kétséget kizáróan bebizonyosott – egészen megbolondult Sohasem volt talán ennyire élő, ennyire húsba vágó a költő szava: „Oly korban éltem én a földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, – / s ki néma volt netán csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest”

Igen, gyűlölnek bennünket, ehhez most már nem fér semmi kétség. Bennünket, a békéért sóvárgókat, a gyilkos testvérháborútól irtózókat, a kérges tenyerüket és verejté­kes homlokukat, ezen a lapos tájon még az elmúlt évezredben gyökeret eresztőket; „fe­hérek közt egy európait”. Tépik munkához soha nem szokott szapora kézzel a gyökere­inket, tépik kíméletlenül; kérges tenyerünket idegen puskavasra nyomnák, tiszta homlo­kunkra vörös csillagot égetnének irgalmatla­nul.

Olvasom a „magyarok és usztasák meg­semmisítésére alakult bizottság” parlamenti képviselőinkhez eljuttatott „veretes” sorait, s végigfut hátamon a hideg. „A célzókészülé­ken keresztül figyelünk benneteket Szabad­kától (bocsánat: Suboticától) Belgrádig, az­tán a Dunába veletek… Irtunk benneteket minden helyen és minden időben. Vigyázza­tok!”

Hallgatom Budimir Košutićnak, a szerb kormány alelnökének a békéhez vezető szerb útról Szabadkán elhangzott fenyegető, a vá­ros légkörét mérgező szavait (ha egyszer fölkel a moravai Szerbia, itt kő kövön nem marad, de a VMDK-ból, a VHDSZ-ből meg az áruló magyarokból és horvátokból, a másként gondolkodó szerbekből sem sokkal több), hallgatom a velem teljesen egy húron pendülő „szocialista” hallgatóság hozzá inté­zett kérdéseit (az ellenzéki, tehát áruló- és kémközpont Szabadkán rövid úton – nyilván fegyveresen – kezükbe vegyék-e a hatalmat, s elintézzék-e ezt a rohadék Kasza Józsefet és Ágoston Andrást – igen, igen: a Szerbiai Parlament két jeles képviselőjéről, Szabadka egykor Szabad Királyi Város polgármeste­réről és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége elnökéről van szó); hallgatom őket, s végigfut hátamon a hideg. A „béketribünön” minden bizonnyal jelen van a bel­ügyi titkárság képviselője is: nem indítanak senki ellen eljárást…

Szabadkát ellepik a KSZ-Mozgalom Jugoszláviáért nevű hadfi párt plakátjai, amelyeken gátlástalanul mocskolják a VMDK-t és vezetőit, hazaárulóknak nevezik a magyarokat A belügyi titkárság vezetője és képviselői heteken keresztül sétálgattak a plakáterdő előtt, mégsem indítottak senki ellen eljárást, a plakátförmedvényekhez sem nyúlt senki…

Šešelj csetnikvajda fegyveresek kíséreté­ben defellérozik Szabadka jobb időket is megért főterén, s noha a rendőrség jelen van, senki sem kéri tőlük a fegyverviselési enge­délyt, senki ellen nem indítanak eljárást…

Dúl az esztelen testvérháború, hullanak az emberek, gyertyák gyúlnak a Szabadság téren. Estéről estére szaporodnak a néma emlékezők, a kísértetiesen csendes és moz­dulatlan, gyertyás emberek, a békekeresők. Gyülekeznek a Szeretet Bástyája körül a békeharcosok. Gyülekezzünk. És menet­rendszerűen megjelennek a provokátorok is, a vérszomjas kötekedők, Budimir Košutić „békeszózatát” követően vandál módon leta­rolják a téren hagyott gyertyákat. A béke és a szeretet viaszrudacskáit. Ha ott találtak volna bennünket, minket taposnak el…

És nyomban közbelép az eddig tétlen­kedő rendőrség, azonnali hatállyal betiltja a Szeretet Bástyáját, Milán Jerinkić belügyfőnök, Radoman Božović kebelbarátja betiltja Sza­badkán a békét. Eloltja a béke lángját, nehogy véletlenül elharapózzék. Mély sötét­ségbe borítja az egykor európai várost. Nem kell a Szeretet Bástyája ott, ahol a gyűlölkö­dés az úr. Nyomára bukkanak ugyan három barbár gyertyatiprónak is, s illetlenkedés címén (nono, fiúk!) szabálysértési feljelentést tesznek ellenük, de az érzékeny egyensúly kedvéért nyomban szabálysértési bíró elé állítanak három magyart is, „egészen véletlenül” a VMDK három szabadkai vezetőjét, akik tíz-tizenöt társukkal együtt a tilalom ellenére a Szabadság térre merészkedtek. Közöttük e sorok íróját is. Még csak gyertyát sem gyújtottunk, csupán néma jelenlétünk­kel sóvárogtuk a békét. Ami ugyebár főben­járó bűn ebben a „legszabadabb és legdemokratikusabb” köztársaságban. Meg is kap­tuk a magunkét: amíg a nekibőszült gyertyatiprókat illetlen viselkedés címén jelentették föl, minket már közrend elleni vétség miatt. Hogyisne, hiszen csak álltunk ott némán, senkinek sem ártva. Elég volt ránk nézni, hogy tudják: ezek bizony nem akarnak sen­kit kiirtani. No, majd mi megmutatjuk nekik, meg, az anyjuk úristenit! A hatalom rendőrsége feladta eddigi látszatpártatlansá­gát, a békét kívánókkal szemben a háborús uszítók oldalára állt. Elhatározását azzal nyo­matékosította, hogy a VMDK egy „közlegé­nyét”, egy nagybeteg embert tettleg bántal­mazott, majd elhurcolta a helyszínről. „Pár­tatlan” rendőrségünk gyengéd bája. Buffo­gott a gumibot a szabadkai éjszakában a beteg emberi testen, békétlenséget hozva a békét óhajtók közé. Buffogott a megfélemlí­tés gumibotja…

Es a megfélemlítés eredményes: a ma­gyar családok sorra hagyják el Vajdaságot. Nem az évszázados, de az évezredes családi tűzhelyeket. Menjenek is, mondaná Milán Paroški címzetes népképviselő, ott a helyük. Ahonnan 1956-ban ideszöktek. Most mond­jam neki, hogy mi hosszú-hosszú évszáza­dok óta itt vagyunk? Hogy Szabadka most hatszáz éves, neki, a „történésznek”? Hogy a mi őseink fogadták be háromszáz esztendeje az övéit, s nyújtottak nekik máig tartó ven­dégszeretetet? Úgysem értené, hiszen nem beszéli az emberi beszédet. S még majd közrend elleni vétség miatt följelentene a szabadkai belügy…

Az embereink pedig egyre csak menekül­nek. Magyarországra, bele a vakvilágba. Több ezren mentek már el Zentárói, Kani­zsáról, Horgosról, Szabadkáról, Zomborból… Mi lehet akkor Pancsován, Versecen, Kikindán, Zrenjaninban…? (Olvasom: Baranyában az elhagyott magyar és horvát házakba már elkezdtek beköltözni a „felszabadítók”.) A megfélemlítés eredményes, elégedetten dörzsölheti a kezét a Szerb Tudományos Aka­démia. A Memorandum megálmodói. Hi­szen ezt akarták, erre vágytak. Halnak a magyar kiskatonák és tartalékosok: a legú­jabb „félhivatalos” adatok szerint a JNH uniformisában fűbe harapók egyötöde ma­gyar. Annak ellenére, hogy nem kívánunk részt venni ebben a háborúban, s hogy bennünket hazaárulóznak le a csahos nyelv­vel hazaszeretők Fogyunk, egyre csak fo­gyatkozunk, vészesebben, mint ittlétünk óta bármikor. Erőszakos átalakuláson megy át Vajdaság etnikai térképe, ami már nem le­het egy tartomány, egy köztársaság, egy ország belügye: ez már az Egyesült Nemze­tekre, Európára, az emberiségre is tartozik. Csak hát az Egyesült Nemzetek, Európa meg az emberiség messze van, mi meg itt közel, ebben a „legszabadabb és legdemokra­tikusabb” köztársaságban, ezen a „Bérces balkonon”, ahogyan jó humorú szerb írótár­sam mondta nemrégiben, ahol akaratunk ellenére a frontra visznek bennünket, ahol áldozati bárányokként odavetnek Nagy-Szer­bia oltárára, ahol minden ok nélkül eljárást indíthatnak ellenünk. Hát így valahogy állunk-élünk. Mire a teleírt papírlapok fölött rám hajnalodik, ép­pen autóbuszokra rakják a becsei, péterré­vei, földvári tartalékosokat, akik egyszer már megjárták a poklok poklát. Viszik őket valahova. Kimondhatatlanul aggódom a sorsu­kért. Kimondhatatlanul aggódom a sorsun­kért. A békéért, amelyet Szabadkán betiltot­tak. Mégsem megyek el innen sehova. Nem könnyítem meg a haramiák dolgát. Még ha – szóljon újból a költő, a titkok tudója – „hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / min­denekben, / ahogy még istened sem.” És itt zsarnokság van.

1991. október 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

Tovább

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább