2019. december 13. péntek
Ma Luca, Otília, Lúcia, Éda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

Mindenki mindenki ellen

Németh Árpád
Németh Árpád
Mindenki mindenki ellen
Muzulmánok fölégetett házai Vitez környékén (Bakonyi György fölvétele)

A tavalyi, több mint kéthónapos ostromtól alaposan megviselt Mos­tarban egy ártatlannak tűnd inci­dens élesítette fel a már amúgy is pattanásig feszült idegekben a har­ci kedvet.

A kijárási tilalom, vagyis este nyolc után egy személykocsi nem állt meg a horvát rendőrök parancsára, mire utána lőttek. A gépkocsivezető abban a minutumban leféke­zett, s két útitársával együtt viszonozta a tüzet. Valaki utóbb egy aknavetővel is közbe­szólt, úgyhogy végül hat embert kellett könnyebb-súlyosabb sérülésekkel kórházba szállí­tani. A fegyverek ezt követően egész éjjel dörögtek, később már nappal sem hallgattak el. A Boszniában jól bevált recept szerint nyomban aktivizálódtak az orvlövészek is, akik csupán a város főterén hét embert terítettek le. Egy horvát katona meg egy polgári személy a helyszínen meghalt. Vála­szul a horvátok ostrom alá vették az egyik belvárosi toronyház pincéjében székelő bos­nyák parancsnokságot, aminek következté­ben a tízemeletes épület leégett.

– Hogy pontosan mi is történt, azt én nem tudom – mondta őszintén az egyik horvát katona, a vagy 19 éves siheder. – Velem csak azt közölték, hogy lőjek; lőttem is négy napig egyfolytában.

A mostari események híre – megbízhat­ó hírforrások nélkül – eltúlzottan, inkább rémhír, mintsem valós hír formájában hul­lámzott végig Hercegovinán és Közép-Boszni­án. Ebben a térségben rövid idő alatt másod­szor újították meg az egyébként is elkerülhe­tetlennek látszó muzulmán-horvát összecsa­pásokat.

Csupán a néhány ezer lakosú közép-bosz­niai Vitezben – a legszerényebb becslések szerint is – legalább több száz áldozata van az állandó csatározásoknak. A néhai Jugoszlávia egyik legnagyobb lőszergyárét, a helyi Vitezitet ellenőrzésük alatt tartó horvátok már a kezdet kezdetén kimutatták a foguk fehérjét, mintegy Igazolva Bruno Stojićnak, a HVO (Horvát Védelmi Tanács) egyik magas rangú katonai parancsnokának a szavait, aki még fél évvel ezelőtt kijelentette: „Két dudás nem fér meg egy csárdában!” – értve ez alatt, hogy a HVO által ellenőrzött területen a Boszniai Hadsereg (muzulmán) alakulatainak semmi keresnivalójuk sincs. Nos, ezzel össz­hangban egy párás hajnalon hatalmas robba­nás rázkódtatta meg Vitez szinte minden ablakát. Mindkét fél azt állítja, az ellenség tette volt, s csak abban értenek egyet, hogy a pontban háromnegyed hatkor szétfröccsent kamiont három tonna robbanóanyaggal ra­kodták meg, vezetője pedig muzulmán volt (akit a muzulmánok szerint odakötöztek az üléshez).

A robbanás színhelyén jártam néhányszor – egyszerűen iszonyatos, mi történhetett. A fél méter mély krátertől körülbelül 20 méterre kormosodik a kamion egyik hátsó tengelye az elégett abroncsmaradványokkal, s ez nagyjából minden, ami megmaradt a nyer­ges vontatóból. A szomszédos házakon mint­ha csak orkán söpört volna végig: legalább tíz teljesen összeomlott, a többinek is rogya­doznak a falai. Az egyik sarok mögött elcsi­gázott bosnyák katonák állnak őrséget, az egyiküknél páncélököl. Kimerészkednék go­lyóálló kocsimból, de hevesen integetnek: legyek óvatos, időnként orvlövészek tartják tűz alatt a nyílt utcát. Kérdésemre végül is eligazítanak a közeli utcában levő bosnyák parancsnokságig.

Régi ismerősöm, Šefkija Džidić a megle­petéstől széttárja karjait:

– Hát te hogy kerülsz Ide, hisz parancsot adtam, hogy minden kocsira tüzeljenek, amit nem kísérnek a kéksisakosok?!

Mosolygok, magam mögé bökök a páncé­lozott, fehér Land Roverre, amely csak jelzé­sében, meg sokkalta kisebb üvegjeivel tér el a brit UNPROFOR-egységek terepjáróitól.

– Lehet, hogy éppen engem véltek kéksi­sakosnak!

A parancsnok meg emberei, no meg a civilek körülfognak, cigarettáért esedeznek, s közben elmesélik: nap mint nap újabb táma­dástól tartanak, állandó rettegésben élnek az alig néhány száz méterrel odébb, a kellemes tavaszi napsütésben teraszokon kávézgató horvátokkal szemben, kivált az Ahmićiben történtek után.

Az ahmići mészárlás

Ahmići akár külvárosa is lehetne Viteznek. A túlélő, magát megnevezni nem kívánó, bujdosó muzulmán asszony szerint a forgató­könyv hajszálpontosan megegyezett a vitezi­vel:

– A hajnali hatkor bekövetkezett fülsiketítő robbanás után a férjem átszalajsztott a szom­szédságba, a menyemhez meg az unokák­hoz. Addigra fegyveresek zárták le az utcát, puskatusaikkal kopogtattak be minden ajtón. A legkisebb fiamra ráparancsoltak: nyomban járja végig a házakat, rendeljen az udvarunk­ba minden lakót...

A nő hangja elcsuklik, könnycseppet mor­zsol szét a szemében.

– Mit sem sejtve jöttek ét az emberek, akár a marhák a vágóhídra. Bennünket –asszonyokat, gyerekeket meg az öregéket – összesen tán harmincunkat a garázsunkba vezényeltek Az ajtó résein kémlelve láttuk, miként lövik halomra szeretteinket!

Dacosan kihúzza magét, mintegy bizonyít­va, hogy maradt még ereje, és felejteni sem fog.

A brit katonák jelentése szerint több mint száz embert öltek meg a faluban, negyvenet nyilvánítottak eltűntnek. Az öböl-háborút megjárt kis tankjaik oltalmában merészked­tünk mi is Ahmićiba. Aggodalmunk jogos volt, mert az egyik látogatás alatt egy orvlö­vész a nyitott ajtón át célozta meg az angol gyalogost, akit csak golyóálló mellénye men­tett meg, s akinek az Ijedtségen meg a golyóbecsapódás okozta véraláfutáson kívül komolyabb baja nem történt.

A tömeggyilkosság negyedik napján érkez­tünk meg a kísértetiesen kihaltnak tűnő hely­ségbe. A látszat azonban – mint utóbb kide­rült – csalt. Éber tekintetek lestek minden lépésünket, itt-ott időnként függöny rebbent, ideges-riadt arcok tűntek el a szobák homályában. Ahmićiban tudniillik horvát házak is voltak, de azokat még csak a füst szele sem csapta meg.

Ezzel szemben a muzulmán házakat kivé­tel nélkül alapos gondossággal, a jelekből ítélve benzines locsolás után gyújtották fel, Mint mondtam, mindegyiket. A karcsú minaret viszont a tövében roppant szét. Messziről úgy hatott, mint egy vitorlás viharban letépett árboca, közelről akár egy fejszével kihasogatott nyárfa. Ez volt a hajnali robbanás, a rajtaütés rajtjele.

Az egyik kertben egy tehéntetem teljesen fölpuffadt, majdhogynem kipukkadt. A brit katonák továbbot intenek, egy nem messzi házhoz kalauzolnak bennünket. Az émelyítően édeskés hullaszag itt mintha enyhébb lenne, s inkább fanyarnak ható illat csapja meg az orromat. Előbb a megégett tetőgerendáknak tulajdonítom, a kéksisako­sok azonban az előszobába tuszkolnak bennünket.

Noha sejtem, milyen látvány várhat, mégis megtorpanok. A két megszenesedett tetem arcáról leolvasni ugyan már semmit sem lehet; egyikük ég felé nyúló, segítségért esedező karja azonban hangosan üvölti, sikoltja, milyen gyötrelmesek tehettek az utolsó percek.

– Nő volt; a másik ott, a lépcső tetején férfi – magyarázza a kiskatona. Aztán hozzáteszi, korántsem szenvtelen hangon: – A pincében vannak még ketten. Egy anya a csecsemőjével!

Lassan bandukolok vissza a főút felé, közben fölfigyelek arra, hogy a túloldalon, egy tanya előtt többen is gubbasztanak. Barátságosan próbálom üdvözölni őket, látom, helybeliek.

A Jó napot!-ot szinte összeszorított ajkakkal mondják ki, legszívesebben talán még azt is visszaszívnák Néhány mondat után, kivált amikor Ahmićire terelem a szót, rájövök, hasztalan minden puhatolózási kísérletem. Az egyik öreg végül könyörgőre fogja:

– Nem tudunk mi semmiről sem. Hagyjon bennünket békén!

Azon gondolkodom, milyen érzést váltanak ki belőlük az egykori szomszédok. Szánalmat, gyűlöletet, együttérzést, megvetést, sajnálatot?

Még kétszer tértem vissza Ahmićibe. Egyszer egy elborzadt nemzetközi küldöttséggel, másodszor pedig amikor a főútról azt láttam, hogy fehérköpenyesek járják a falut. Valóban egészségügyi technikusok voltak azzal a feladattal, hogy fertőzésveszély ürügyén sürgőén tüntessék el a nyomokat. Az egyik elpusztult lóra földgyaluval borították rá az istállófalakat. Arra már nem futotta az időmből, hogy elkísérjem őket abba a házba, ahol a négy megszenesedett holttestet mutatták. Megjelent ugyanis három, talpig feketébe öltözött fegyveres, akik azonnali távozásra szólítottak fel

A karjukon Joker emblémát viseltek. Bár­mikor és bárhol bevethetők.

A megtorlás

nem váratott magára sokáig. A közeli Zenicán néhány napon belül megtámadták a HVO helyi parancsnokságát. Hadd idézzem előbb a horvát lapok akkori öles szalagcímeit: „Horvát hullák a Bosna folyóban”, „Százötven ártatlant gyilkoltak le Čajdrašban” és hasonlók.

Čajdraš – Ahmićihoz hasonlóan – alig 5 kilométerre fekszik a nagy iparvárostól, etnikailag talán a legtisztább horvát falu a kör­nyéken. Eleve gyanús volt, hogy az odáig vezető úton senki sem tartóztatott fel ben­nünket. Benn, a faluban, gyújtogatásnak még csak a nyomát sem tapasztaltam. Ennek dacára Božo Markotić, a viszonylag fiatal katolikus pap szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor végre újságírókkal találko­zott.

Tömegmészárlás ugyan nem volt, az igazsághoz tartozik azonban, hogy hét katona és hat civil elesett az összetűzésekben. Emel­lett Zenicán és környékén a HVO 425 tagját letartóztatták fegyveres fölkelés vádjával, azokat, akik előzőleg az első felszólításra megadták magukat, fegyvereiket pedig beszolgáltat­ták. Hát, azóta állandó rettegésben élünk!

Olyannyira, hogy Vesna Petrić, a kétgyermekes, fiatal anya nyomban költözni szándé­kozik, arra vár csak, hogy férjét szabadon bocsássák.

– Nem érdekel sem a házunk, sem a vagyonunk, egyszerűen biztonságban akarok élni!

A pap felvezet bennünket a Vitéz irányában fekvő hegygerincre, szinte a frontvonalra, s most már a Boszniai Hadsereg azon tankjától sem tart, amely időnként előkúszik a diófa árnyékából, és odacsap Vltez „horvát” felébe. Nem messze még füstölög egy épületrom.

– Minden nap felgyújtanak egy-egy házat. Előbb kifosztják, aztán felgyújtják, hogy leplezzék a rablás nyomait. A környék tele van Banja Luka és Jajce térségéből származó menekültekkel, akik talán másként már nem tudnának megélni – mondja szinte mentegetően a pap.

Valóban, nem messze tőlünk egy rogyásig megrakott fogatos kocsiba próbálnak még valamennyi ágyneműt bepréselni. Érkezé­sünkre előbb a ház mögé somfordálnak, aztán mégiscsak előbújnak. – Prijedoriak vagyunk vagy voltunk... – a legidősebb akadozva kezdi történetét. – Mielőtt a szerbek kiűztek volna bennünket, alá kellett írnunk egy nyilatkozatot, hogy lemondunk minden vagyonunkról. Ennek idestova egy éve. Azóta itt élünk a szomszéd faluban, nincstelenül. Láttuk, hogy ennek a háznak már nincs gazdája, úgy gondoltuk hát, hogy legalább összegyűjtjük a számunkra legszükségesebbet... – a lelkiismeret-furdalásnak még csak a szikrája sem érződik ki a hangjá­ból.

Dario Kordić, Mate Bobannak, a Horvát Közösség teljhatalmú elnökének közép-boszniai katonai és politikai helyettese így ponto­sít:

– A Vance-Owen-terv, amit elsőként írtunk alá, a mi fennhatóságunk alá helyezi a mos­tari és a travniki tartományt. Ezzel tökéletesen elégedettek vagyunk. A baj csupán az, hogy ezt a viszonylag jól ellátott térséget – hisz összeköttetésben áll a tengerparttal, az anya­országgal – elárasztották a szerbek által el­foglalt területekről érkezett menekültek Egy­szerűen új életteret keresnek maguknak ahe­lyett, hogy szembefordultak volna megszálló­ikkal. Tudniuk kell, hogy foggal-körömmel, tűzzel-vassal megvédelmezzük az ősidők óta bennünket illető jussunkat!

A két egykori szövetséges így hát egymás ellen fordult. Mindenki mindenki ellen harcol, minden félnek két ellensége van.

Politikai kelepce

A bosnyák vezetés nem titkolja, hogy szűknek tartja a három, mellesleg egymástól elválasztott teljesen független politikát folyta­tó régiót: a tuzlait, a zenicait és a bihaćit, ahol a becslések szerint a muzulmánok zö­me, csaknem kétmillió ember zsúfolódott össze. Végső elkeseredésükben – öngyilkos­sággal határos módon – a csak látszólag jóval kisebb lélekszámú, ám alaposabban szervezett és felfegyverzett horvát közösséggel próbálnak ujjat húzni, eközben megfeledkez­ve arról, hogy a horvátok hermetikusan elzár­hatják előlük a létfontosságú ellátást szavato­ló tengerpartot, s – mint hangoztatták – tűzzel-vassal megvédik területeiket. A fegyverszállítási zárlat föloldása ebben a pillanatban, bármilyen galádul is hangozzék, csak olajat öntene a tűzre.

Tuđmannak is főhet a feje, hisz az ahmići mészárlás meg a véres mostari háború után alaposan megcsappant a horvátok nemzetközi tekintélye. A Hercegovinában élő horvátok szándéka immár kendőzetlen: mielőbb csatlakozni szándékoznak az anyaországhoz. (Hogy ennek csak apró jeleit bizonyítsam, hadd mondjam el, hogy a gépkocsik új rendszámtáblái horvátországi mintázatúak; a rendőrök horvátországi szabású egyenruhát viselnek, útlevelet a „két” ország közötti „határátkelő”-kön nem kérnek, legfeljebb azt ellenőrzik, hogy muzulmán be ne tegye a lábát horvát
földre.)

A „nemzet atyjá”-nak tehát óhatatlanul lépnie kellett, így az Izetbegovićtyal folytatott mondhatnám, meddő međugorjei tárgyalá­sok után, rövid hercegovinai látogatása során kijelentette:

– A béketerv nektek ítélt két tartományt, éljetek hát a hatalmatokkal.

S hogy világosabb legyen, mintegy elhatá­rolva magát a „másik” országban élő horvá­toktól, hozzáfűzte:

– Minden horvátnak, bárhol éljen, joga van a kettős állampolgárságra!

Erőtlen nyilatkozatának világos a háttere: ha engedne a hercegovinai nyomásnak, előbb-utóbb eleget kellene tennie a knini meg a krajinai szerb követeléseknek is. (Tuđmant mellesleg másnap éktelenül kifü­tyülték Splitben, a helyi Hajduk meg a zágrábi Croatia, az egykori Dinamó örökrangadó­ján.)

A szerbek eközben röhöghetnek a mar­kukba. Két ellenségük egymás torkának ug­rott; a világ másokra összpontosít; lőszerei­ket, fegyvereiket szebb időkre tartalékolhat­ják. A területeket megszerezve, a palei Nagy Népi Hurál ki tudja hányadik történelmi „nem”-e után, amikor Milošević Micotakisszal megerősítve kénytelen-kelletlen lenyelte első politikai pofonját, nem lepett meg egykori, most már teljesen elborult agyú ismerősöm, aki cinkosan rám kacsintott:

– Tudod, miért nem lesz intervenció? Mert válaszul rakétáinkkal azonnal lőnénk Zágrá­bot, Ljubljanát, Velencét, Budapestet és Lon­dont!

Hogy Berlint miért felejtette ki a sorból, az számomra rejtély.

Visszafelé menet egy ugyancsak régi, há­borús ismerősömbe, a valamikori Jugoszláv Néphadsereg ezredesébe botlottam, aki ta­valy talán még hitt a szerbeket fenyegető általános veszélyben, mára azonban már va­lamelyest kijózanodott. Komnen Žarković le­törten mondta:

– Te, ezek mindannyian bolondok!

1993. június 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Tovább

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább

Slobodan Milošević belgrádi börtönnapjai. Hogyan adták ki Hágának? Elrabolták?

Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták >

Tovább

Kinek üzlet a holokauszt?

Kik és mennyit kerestek a holokauszton? A legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne >

Tovább

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

Jókai utolsó éveit sikeresen megkeserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont >

Tovább