Ma Szabolcs, Alina, Ince, Győző névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Farkas ordasok között
Történelmi tény, hogy egy diktatúra annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa kiváltott rendőrpofonok súlya
Bódis Gábor
Kár, hogy az alcímben vázolt Arkhimédész-Bódis-féle törvényt nem értik a diktátorok, mert különben a rendőriskolákban pofozkodás helyett illemtant tanítanának. Remélem, tudják, hogy eme bevezetés után nem iskolareform-tervezet következik, hanem traktátum a hatalom és az ellenzékiség viszonyáról.
Az elmúlt héten két aggasztó (mi az, hogy kettő?!) folyamat kezdődött, vagy legalábbis bonyolódott. Az első a Drašković házaspár kálváriája és az ezt övező szinte félelmetes közöny. Ez utóbbit már aligha lehet a közvélemény fásultságával magyarázni. Minden normális országban (persze erről ezen esetben szó sincs) egy ilyen esemény legalább tömegmegmozduláshoz vezet. Ehelyett mit látunk: könyörgő ügyvédeket, kárörvendő ellenzéki társakat, cukrokat osztogató orvosokat. Ha nem lenne tragikus, jót lehetne röhögni ezeken a visszásságokon. Csakhogy itt valóságos pofonokról, kínzásszámba menő ütlegelésekről van szó. Ha másért nem, legalább azért kellene a szó szoros értelmében ordítania a szerb értelmiségnek, mert egy íróval bánnak el. Ehelyett ismét mit látunk: suttognak egymás között a bölcs tollforgatók, akiknek nem a rendszerrel van bajuk, hanem azzal, hogy nem ők vezetik azt. A hatalom időközben olyannyira megerősödött, hogy egyszerűen lekezeli az olykor oly nagyhangú prókátorokat, akik alaposan kivették a részüket a szerb élettér szűkösségének a bizonyításából. Boszniában az ő és a hozzájuk eszmeileg csatlakozó horvát és muzulmán tettestársaik elképzeléseit hajtják végre a különböző színezetű szabadcsapatok, magyarán: martalócok.
Milošević az ilyen anémiás ellenzék és közvélemény mellett annyira lovon érzi magát, hogy van ideje kirándulni a Genfi-tó partjára egy kis tereferére. Azokkal, akik számítanak. Tuđmannal, aki szemmel láthatóan plagizál, és azt hirdeti, hogy „Csonka Horvátország nem ország, Nagy-Horvátország mennyország”. Az a baja, hogy még
nem tudja, miként lehetne ezt a paradicsomot összeeszkábálni. A boszniai, etnikailag megtisztított „horvát” területek könnyebb zsákmánynak tűnnek, mint a „saját” Krajina. Ahol ismét szavaztatják a népet, hogy a dikinek becézett parancsuralmi rendszer bebizonyítsa: nemcsak írókat tud megveretni, hanem demokráciát is tud játszani. Ha Hadžićék és Karadžićék egymásba borulnak, akkor már csak Szerbiát kell rábírni, hogy Nagy legyen. Ennek nyílt vállalására azonban még nem érkezett el az idő, legalábbis Milošević és alattvalói így mérték fel. A Karadžićtyal támadt nemrégi „perpatvar” a Vance-Owen-féle ügyben sem azért volt, mert a partnerek nem értenek valamiben egyet, hanem az ütemezés miatt. Karadžić elvégezte feladatát, most már fizettetne, de Milošević úgy véli, fizetni sohasem késő. Egyébként sincs miből.
A másik, már említett aggasztó folyamatot a magyar nevű kiskatonák sorozatos gyilkos-öngyilkos tette indította meg. Az elsőt, a vranjei esetet, amelyet igen sok furcsa részlet tarkított, a hadsereg szemmel láthatóan el akarta tussolni. Okkal, hiszen elsősorban az ő lelkükön szárad az ügy. Már akkor megszólaltak az ügyeletes szocialista vészmadarak, mindenekelőtt a „bűnös” Szabadkán. Egy ideig azonban el lehetett őket hallgattatni azzal a hadseregbeli érveléssel, hogy az esetnek nincs politikai háttere. A második, a šabaci ügy azonban már élesre töltötte a fegyvereket. És még csak az sem volt elegendő higgasztó tényező, hogy a gyilkos-öngyilkos kiskatona csak a neve szerint volt magyar, egyébként nem beszélte apja nyelvét. Ez a tény természetesen nem azért fontos, mert különbséget szülhetne a tett megítélésében. Ezt senki sem veheti komolyan fontolóra. Senki, akinek nacionalizmus helyett még mindig ész van a fejében. Másról van szó, arról, hogy a magyarul nem tudó kiskatonát aligha „mételyezhették” meg „egyes nemzeti pártok vezetői”. Az utóbbi idézőjelet azért tettem ki, mert így fogalmazott a belgrádi Milošević-féle rádió kommentátora, aki ezenkívül kifejtette: elég volt a nagyvonalú (tényleg azt mondta, hogy nagyvonalú) ítéletből, miszerint az ügynek nincsen politikai háttere. Tehát a lincshangulat fokozódik.
Csak sejthetjük, hogy a laktanyákban az ilyen hangulat mióta létezik. Hiszen a „šabaci” kiskatona hiába beszélhetett tökéletesen szerbül, ha a neve magyar volt.
Vegyük azt is figyelembe, hogy az albánok „mellőzése” óta igen megcsappant a „furcsa” nevűek száma a hadseregben. A másság pedig ott soha nem volt előny, sőt… hát még most.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Hernyák: Milyen jogon veszik el a gyerekek hitét?
Előadásokat betiltottak már, de Hitler már meghalt, vagy nem? Sztálin is betiltott előadásokat, de ő is >
A Pásztor-világ második nagy kultúrbotránya
Az első kétségkívül a szabadkai Népszínház magyar társulata "betörésének" kísérlete volt egy szélsőjobbos káder kinevezésével. Ekkor >
A „párbaj”
Verekedésre nem került sor, csak kávéházi veszekedésre. Vuk Jeremić pártelnök szerint helyesebb lenne, ha egy tévévitában >
Magánszorgalmú dögök
Néha a gazda nagytakarít a vezérkarban. Most is éppen ilyesféle takarítás készül. Áldozatoknak nevezhetjük-e az akolból >
A tömegdemokrácia Achilles sarka a nép
Abból indulok ki, hogy mindenki személyesen felel az általa választott politikai elit bűneiért. Nem elég a >
Rezsimtelevíziós káderek
Hol vannak most ezek a „fiatal újságírók” és mikor kapnak munkalehetőséget, ha a „nélkülözhetetlen” nyugdíjjogosultak nem >
A demokrácia bohózat lett
Diktátorra többé nincs szükség, közeleg a diktátor nélküli diktatúra korszaka. Ilyennek tűnik az önkéntes szolgaság a >
Pásztor „senkit sem hagyott cserben”?
Pásztor egyetlen fontos, a magyar közösséget is érintő társadalmi kérdést nem hogy megoldani, de még csak >
Ádám és Sztálin
Azt látom, hogy – akár egy szíven lőtt, bordó keselyű, amely épphogy csap még néhányat szárnyával >
Amikor még Orbán neve szitokszónak számított Vajdaságban
Jól emlékszem Mészöly Miklós az akkor még a Fideszes Fodor Gábor társaságába Szabadkára és Újvidékre látogatva >
Egy fenékkel több lovat megülni?
Több funkció ellátása – ebben az esetben a haladó VMSZ tisztségviselői részéről – arról tanúskodik, hogy >
Az identitás
Furcsa, hogy a magyar prózában az identitásprobléma nem játszik szerepet, legfeljebb a zsidó származású és a >