Ma Judit, Loretta, Eulália névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
Miért hullik szét Jugoszlávia?
Ahhoz, hogy egy társadalom egyáltalán működőképes legyen, a társadalom tagjai zömének legalább hallgatólagos egyetértése szükségeltetik az alapvető társadalmi értékeket és a társadalmi intézményhálózat működését (ideértve természetesen az államot is) illetően.
Az ilyen értékkonszenzus és annak tényleges működése alapján jön létre egy terület lakosságának az adott társadalomba való szociális integrálódása. A jugoszláv társadalom és állam normatív képzetköre értelmében a pártállam 1990. évi összeomlásáig az ilyen társadalmi alapérték (a szocialista) önigazgatás volt, melynek elsődleges rendeltetése olyan egyetemes érték lenni, melyre a társadalmi integrálódás épül. A Jugoszláv Kommunista Szövetség elsődleges alkotmányos szerepe volt a politikai és állami intézményes integráció. 1974 után az állammá való integrálódás alapértékeként létező jugoszlávság szerepét, az önigazgatási társadalom részeként, mint az egyetemesség és politikai egységesülés eszméjének hordozója a JKSZ kellett hogy átvegye. A jugoszlávság eszméjével az egypárti monopóliumot hitelesítő értékként, az egyenlőség kommunista eszméjével együtt a kommunista oligarchia 1968-ban hagyott fel.
A jugoszláv társadalom és állam immár több mint két évtizede mély szerkezeti válságát éli. Az önigazgatás a gyakorlatban sohasem működött – a munkások elemi participációját kivéve –, intézményes feltételeit tekintve pedig nem is volt működőképes. Az intézményes feltételeket a magas politikai determinizmus szerint működő jugoszláv társadalomban a politikai monopólium ténye határozta meg. Politikai pártként a Jugoszláv Kommunista Szövetség kizárólag a politikai monopólium céljait szolgálta, azaz kezdetben egy, majd nyolc, 1989 után pedig hat politikai oligarchia és az ezek patronáló politikája kezébe összpontosuló totális társadalmi hatalom fenntartását Az önigazgatás tehát nem játszhatta az áru–, munka– és tőkepiac helyettesítőjének szerepét és olyan értéket sem tudott képezni, amelyre egy működőképes intézményes társadalmi konszenzus épülne. Ez elsősorban a JKSZ szerkezetének és szerepének következménye, mivel monopolhelyzetének (és a politikai oligarchia ellenőrizhetetlen társadalmi hatalma védnökeként betöltött szerepének) köszönhetően nemcsak hogy nem lehetett a jugoszláv állam önigazgatása szövetségi politikai intézményei működésének szavatolója, hanem valójában egyenesen ennek áthághatatlan akadályává is vált.
Ugyanakkor egyetlen állam sem tud fennmaradni a politikai közösséggel – amely egyszersmind bekapcsol és kirekeszt – kapcsolatos politikai mítosz érzelmileg egységesítő szerepe nélkül. Nemzetállamok esetében ez a nemzeti mítosz egyszerű, egyenes és közvetítésektől mentes eredménye, melyre aztán ráépülhetnek a társadalmi alapértékek: a politikai közösség és a nemzet tagja=francia, a köztársaság-mítosz alapján és a piac közvetítésével pedig létrejön a (francia) társadalomba való szociális integrálódás. A társadalmi integrálódás ezen objektív tényének, a nemzeti mítoszoknak (Franciaország esetében a köztársaság-mítosznak, az USA esetében az egyéni szabadság mítoszának, az egykori NSZK esetében pedig a Grundgesetz liberális értékeinek) és az elsődleges értékkonszenzusnak köszönhetően az állami integráció természetszerűleg nő ki a társadalmiból. A katolicizmus, Bretagne, a politikai hovatartozás az említett elsődleges és elemi integráló értékekhez mérten másodrangú partikularizmusnak számít. Összetett államformák és politikai közösségek esetében e folyamat bonyolultabb és áttételesebb. így például a „svájcinak lenni”-hez képest a zürichi kantonbeliség nem másodrangú érték, mint ahogy csak egy árnyalatnyival kevésbé alapérték a német svájciság is. A svájci társadalomba való integrálódás az egységes áru–, munka– és tőkepiac révén történt. Az állami integrálódás az ilyen tényleges szociális integrálódásból nőtt ki, az állampolgárok patriotizmusa pedig a svájci vagy belga társadalomba való integrálódásból – az elsődleges értékkonszenzus alapján. A regionális nemzeti vagy felekezeti partikularizmus ekkor (eszményien) csak az egyes állampolgárok alkotmány és állam által védett magánügyeként jelentkezik. Az eredetileg csak anyagi érdekek közössége ma már egy integrálódott társadalom stabil politikai közösségét hozza létre, még a köztársaság-mítosz nélkül is,
mert szubjektíve ugyan különbözőképpen élik meg, objektíve viszont Svájc, Franciaország, Belgium stb. társadalmilag integrálódott polgárainak politikai közössége.
Jugoszláviában a köztársaság-mítosz szerepét – a jó társadalommal azonosított – szocializmus sajátos válfajaként a szocialista önigazgatásnak szánták, a patriotizmusét pedig a jugoszlávságnak, mellyel aztán egyenrangúan jelentkezik a nemzeti partikularitás (a horvátoké, szerbeké, szlovéneké, muzulmánoké, macedónoké és Crna Gora-iaké, valamint a nemzeti kisebbségek teljes nemzeti egyenjogúsága). A jugoszláv társadalomba való szociális integrálódásról és a jugoszláv politikai közösségbe való intézményes integrálódásról csakis akkor lehet szó, ha ezek a nemzeti partikularitások objektíve jelentkeznek, nem pedig csak érzelmileg, a jugoszlávság közvetítése révén. Az 1974. évi alkotmány azonban a jugoszláv politikai közösség alapjait rombolta szét: szerinte ugyanis semmiképpen sem lehetett kinyilvánítani a Jugoszláviához, mint állampolgárok államához való tartozást. Nemcsak a közvetlen képviselés és választások szűntek meg, hanem a politikai szabadságjogok teljes szférája redukálódott nemzeti szabadságjogokra. A nemzet így politikai kategóriává vált, és pontosan ez az, ami Jugoszláviát, mint államot a végsőkig dezintegrálja.
Másrészt, az általános intézményesség híján az önigazgatás sem tölthetett be egységesítő szerepet. Sőt a társultmunka-szervezeteken belül végbemenő felaprózódás, a munka szolgálatában álló közösség és a jugoszláv politikai közösség hiánya folytán nem is voltak meg a feltételei, hogy a társadalmi integrálódás hordozójává váljon. A jugoszláv társadalomban a társadalmi integrálódás kettős hiánya – a politikai és állami közösségen belül az intézményes szerződés és elsődleges konszenzus nemléte – robbanásszerű dezintegratív formájában először 1981-ben mutatkozott meg Koszovóban. Az viszont, hogy a jugoszláv társadalomba és államba való tömörülés lényegi válságát éli, már 1968-71-ben is megmutatkozott a koszovói albánoknak a tömegtájékoztatás által agyonhallgatott 1968-as Jugoszlávia-ellenes tüntetéseiben, valamint a szlovéniai és horvátországi politikai nacionalizmusban. Mi integrálhatta volna a koszovói albán etnikumot Jugoszláviába? Az önigazgatás a nagy arányú munkanélküliségre való tekintettel (mintegy 30 százalékos), a munkaképes lakosság egyharmada szempontjából elesett. A másik kétharmadot pedig a rendszer arra kényszerítette, hogy a társadalmi integrálódást csak társultmunka-alapszervezetére vezesse vissza. Az egységes jugoszláv munka-, áru- és tőkepiac hiányára való tekintettel a társultmunka-szervezetbe, azaz olyan intézményesen szervezett vállalatba való integrálódás, ahol a részegységek versenytársakként és riválisokként jelentkeznek, a vállalat egésze pedig tovább nem létezik – nem is lehetett a globális társadalomba egyesülés médiuma, hanem ennek csakis az ellentéte: a gazdasági dezintegrálódás és a társadalmi atomizálódás közvetlen eszköze. Lássuk ugyanezt a folyamatot rendszerbeli-politikai vonatkozásaiban is: az 1974-es alkotmány nem ismeri az állampolgár és ennek következtében a politikai közösség kategóriáját sem. Egyedül az adott nemzet bennszülöttjét és a helyi közösség lakosát ismeri. Ha valaki még ezen felül albán is, semmiképpen sem kötődhet a jugoszlávsághoz és Jugoszláviához, lévén, hogy nem létezik a jugoszláv polgárok politikai közössége, ő pedig albánként egy egészen más civilizáció, kultúra és nemzet bennszülöttje. Nem marad hát számára más, mint a nemzeti integrálódás, mely a szlovéntól vagy szerbtől eltérően még csak érzelmi vagy történelmi tekintetben sem kötődhetett Jugoszláviához. Az etnikai albán, a többi jugoszlávhoz hasonlóan, csakis a jugoszláv politikai közösséget alkotó citoyen kategóriája révén tudna intézményesen Jugoszláviába intergálódni, szociális tekintetben pedig az egységes jugoszláv áru-, munka- és tőkepiac közvetítésével. – A jugoszláv pártállamban ezek egyike sem adatott meg, sőt az sem volt lehetséges, hogy a posztkommunista Jugoszláviában ez létrejöjjön. A posztkommunista Jugoszlávia az uralkodó destruktív nacionalizmusaival (a bolsevik kollektivista helyett) nemzeti homogenizálódáshoz vezetett, ahhoz, hogy mindenki – a szerbek is, a horvátok is, a magyarok is, a szlovének is – saját hazájában idegennek érezze magát.
Azon tényleges gazdasági és politikai viszonyok és kategóriák hiányát, melyek alapján a jugoszláv társadalomba való közösségi integrálódás és a szövetségi állam jugoszláv politikai közösségébe való intézményes integrálódása történt volna, az 1974-es alkotmány értelmében a Jugoszláv Kommunista Szövetség és társadalmi viszonyrendszerként a szocializmus kategóriája volt hivatott helyettesíteni. A JKSZ csak abban az esetben lehetett volna a jugoszláv egység, azaz az intézményes és társadalmi integrálódás tényleges hordozója, ha az általánosság és az egyetemes jugoszláv érdek hordozója tudott volna lenni. És csak azzal a feltétellel, ha nem lett volna politikai párt (minden pártnak ugyanis a definíció értelmében részérdeket kell képviselnie) és amennyiben a (kon)föderális decentralizmuson kívül és attól függetlenül szerveződött volna.
A JKSZ azonban nemzeti-köztársasági-tartományi fölépítésű volt, és mint minden politikai párt, valamilyen érdeket képviselt (a JKSZ a politikai hatalomtartók érdekeit). A köztársasági és tartományi kommunista szövetségek tehát a Jugoszláviában folyó dezintegrálódási folyamatok fő hordozói voltak, úgyhogy a JKSZ gyakorlatilag pusztán részérdekek még egy részérdekkel – a Jugoszláv Néphadsereggel – növelt halmaza volt. Így a JKSZ meghatározását illetően nem lehetett a jugoszláv társadalomba való szociális integrálódás hordozója, még kevésbé pedig a jugoszlávság érzelmi-mitológiai töltetének és a jugoszláv politikai közösségbe való intézményes integrálódás kifejezőjének helyettesítője, azaz nem állhatott a jugoszláv állampolgárok modern reprezentatív szövetségi államának szolgálatában. Ez ugyanis a pártállamtól teljesen eltérő paradigma működését jelentette volna. A jugoszláv pártállam – a jugoszláv társadalomba és államba való politikai-intézményes és társadalmi integrálódás hiányát is ideértve – a kollektív tulajdonosok monopolista törekvéseinek következtében keletkezett, ahol a JKSZ csupán e tulajdonosok hatalmi pozíciói megőrzésének eszköze. Ezért volt tehát az alapvető társadalmi értékkonszenzus 1990-ig, azaz Jugoszlávia pártállamkénti széthullásáig – a második világháborúban a megszállók ellen folytatott partizánháború mítoszából kifejlődött értékeket képező – éppen a szocializmus és jugoszlávság közvetítésével lehetséges. Úgy tűnik, a pártállam széthullásával Jugoszlávia is szétesik, mert ezt a társadalmilag integrálatlan többnemzetiségű államot nem az emberi jogoknak és az állampolgárok politikai közösségének kellett összefognia, hanem a szocialista önigazgatásnak. Más szavakkal, ha a szocializmus és a partizán-mítosz nélkül Jugoszlávia politikai közösségként nem létezhet, akkor jugoszláv állam sincsen, ha a pártállam romjaiból közvetlenül ki nem alakul Jugoszlávia mint az állampolgárok és a köztársaságok (szövetségi egységek) liberális föderációja. Az a mód, ahogyan a föderális egységekben a reprezentatív demokrácia kialakult – az elbürokratizálódott karizma szerves nemzeti politika előtti közösségekre való széthullása következményeképpen –, oda vezetett, hogy sem a társadalmi értékek és intézmények körüli alapvető társadalmi konszenzust nem teszi lehetővé, sem pedig a jugoszláv társadalomba való objektív integrálódási folyamatot, azaz magát a jugoszláv társadalom kialakulásának folyamatát sem. A politikai életet Jugoszláviában az utóbbi egy év folyamán, a sztálinizmus végleges kiiktatása után, az ilyen szerkezeti jellegre való tekintettel az a tény jellemzi, hogy az autoritarizmus egyik válfaját egyszerűen egy másik helyettesítette be, a (bolsevik) homogenizálódást egy másik (nemzeti) – és így a totalitarizmus helyébe nem lépett a modern társadalmú állam képviseleti demokráciája.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >