2024. december 10. kedd
Ma Judit, Loretta, Eulália névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

Miért hullik szét Jugoszlávia?

Székely László
Miért hullik szét Jugoszlávia?
Mojmir Mihatov karikatúrája

Ahhoz, hogy egy társadalom egyáltalán működőképes legyen, a társadalom tagjai zömének legalább hallga­tólagos egyetértése szükségeltetik az alapvető társa­dalmi értékeket és a társadalmi intézményhálózat működését (ideértve természetesen az államot is) illetően.

Az ilyen érték­konszenzus és annak tényleges működése alapján jön létre egy terület lakosságának az adott társadalomba való szociális integrálódása. A jugoszláv társadalom és állam normatív kép­zetköre értelmében a pártállam 1990. évi összeomlásáig az ilyen társadalmi alapérték (a szocialista) önigazgatás volt, mely­nek elsődleges rendeltetése olyan egyetemes érték lenni, mely­re a társadalmi integrálódás épül. A Jugoszláv Kommunista Szövetség elsődleges alkotmányos szerepe volt a politikai és állami intézményes integráció. 1974 után az állammá való integrálódás alapértékeként létező jugoszlávság szerepét, az önigazgatási társadalom részeként, mint az egyetemesség és politikai egységesülés eszméjének hordozója a JKSZ kellett hogy átvegye. A jugo­szlávság eszméjével az egypárti monopóliumot hitelesítő értékként, az egyenlőség kommunista eszméjével együtt a kommunista oligarchia 1968-ban hagyott fel.

A jugoszláv társada­lom és állam immár több mint két évtizede mély szerkezeti válságát éli. Az önigaz­gatás a gyakorlatban sohasem működött – a munkások elemi participációját kivéve –, intézményes feltételeit tekintve pedig nem is volt működőképes. Az intézményes feltételeket a magas politikai determinizmus szerint működő jugoszláv társada­lomban a politikai monopólium ténye határozta meg. Politikai pártként a Jugoszláv Kommunista Szövetség kizárólag a politi­kai monopólium céljait szolgálta, azaz kezdetben egy, majd nyolc, 1989 után pedig hat politikai oligarchia és az ezek patronáló politikája kezébe összpontosuló totális társadalmi hatalom fenntartását Az önigazgatás tehát nem játszhatta az áru–, munka– és tőkepiac helyettesítőjének szerepét és olyan értéket sem tudott képezni, amelyre egy működőképes intéz­ményes társadalmi konszenzus épülne. Ez elsősorban a JKSZ szerkezetének és szerepének következménye, mivel monopol­helyzetének (és a politikai oligarchia ellenőrizhetetlen társada­lmi hatalma védnökeként betöltött szerepének) köszönhetően nemcsak hogy nem lehetett a jugoszláv állam önigazgatása szövetségi politikai intézményei működésének szavatolója, ha­nem valójában egyenesen ennek áthághatatlan akadályává is vált.

Ugyanakkor egyetlen állam sem tud fennmaradni a politikai közösséggel – amely egyszersmind bekapcsol és kirekeszt – kapcsolatos politikai mítosz érzelmileg egységesítő szerepe nélkül. Nemzetállamok esetében ez a nemzeti mítosz egyszerű, egyenes és közvetítésektől mentes eredménye, melyre aztán ráépülhetnek a társadalmi alapértékek: a politikai közösség és a nemzet tagja=francia, a köztársaság-mítosz alapján és a piac közvetítésével pedig létrejön a (francia) társadalomba való szociális integrálódás. A társadalmi integrálódás ezen objektív tényének, a nemzeti mítoszoknak (Franciaország esetében a köztársaság-mítosznak, az USA esetében az egyéni szabadság mítoszának, az egykori NSZK esetében pedig a Grundgesetz liberális értékeinek) és az elsődleges értékkonszenzusnak kö­szönhetően az állami integráció természetszerűleg nő ki a társadalmiból. A katolicizmus, Bretagne, a politikai hovatarto­zás az említett elsődleges és elemi integráló értékekhez mérten másodrangú partikularizmusnak számít. Összetett államformák és politikai közösségek esetében e folyamat bonyolultabb és áttételesebb. így például a „svájcinak lenni”-hez képest a zürichi kantonbeliség nem másodrangú érték, mint ahogy csak egy árnyalatnyival kevésbé alapérték a német svájciság is. A svájci társadalomba való integrálódás az egységes áru–, munka– és tőkepiac révén történt. Az állami integrálódás az ilyen tényleges szociális integrálódásból nőtt ki, az állampolgárok patriotizmu­sa pedig a svájci vagy belga társadalomba való integrálódásból – az elsődleges értékkonszenzus alapján. A regionális nem­zeti vagy felekezeti partikularizmus ekkor (eszményien) csak az egyes állampolgárok alkotmány és állam által védett magán­ügyeként jelentkezik. Az eredetileg csak anyagi érdekek közössége ma már egy integrálódott társadalom stabil politikai közösségét hozza létre, még a köztársaság-mítosz nélkül is,

mert szubjektíve ugyan különbözőképpen élik meg, objektíve viszont Svájc, Franciaország, Belgium stb. társada­lmilag integrálódott pol­gárainak politikai közös­sége.

Jugoszláviában a köz­társaság-mítosz szerepét – a jó társadalommal azonosított – szocializmus sajátos válfaja­ként a szocialista önigazgatásnak szánták, a patriotizmusét pedig a jugoszlávságnak, mellyel aztán egyenrangúan jelentke­zik a nemzeti partikularitás (a horvátoké, szerbeké, szlovéneké, muzulmánoké, macedónoké és Crna Gora-iaké, valamint a nemzeti kisebbségek teljes nemzeti egyenjogúsága). A jugo­szláv társadalomba való szociális integrálódásról és a jugoszláv politikai közösségbe való intézményes integrálódásról csakis akkor lehet szó, ha ezek a nemzeti partikularitások objektíve jelentkeznek, nem pedig csak érzelmileg, a jugoszlávság közve­títése révén. Az 1974. évi alkotmány azonban a jugoszláv politikai közösség alapjait rombolta szét: szerinte ugyanis sem­miképpen sem lehetett kinyilvánítani a Jugoszláviához, mint állampolgárok államához való tartozást. Nemcsak a közvetlen képviselés és választások szűntek meg, hanem a politikai szabadságjogok teljes szférája redukálódott nemzeti szabadságjogokra. A nemzet így politikai kategóriává vált, és ponto­san ez az, ami Jugoszláviát, mint államot a végsőkig dezintegrálja.

Másrészt, az általános intézményesség híján az önigazgatás sem tölthetett be egységesítő szerepet. Sőt a társultmunka-­szervezeteken belül végbemenő felaprózódás, a munka szolgá­latában álló közösség és a jugoszláv politikai közösség hiánya folytán nem is voltak meg a feltételei, hogy a társadalmi integrálódás hordozójává váljon. A jugoszláv társadalomban a társadalmi integrálódás kettős hiánya – a politikai és állami közösségen belül az intézményes szerződés és elsődleges konszenzus nemléte – robbanásszerű dezintegratív formájában először 1981-ben mutatkozott meg Koszovóban. Az viszont, hogy a jugoszláv társadalomba és államba való tömörülés lényegi válságát éli, már 1968-71-ben is megmutatkozott a koszovói albánoknak a tömegtájékoztatás által agyonhallgatott 1968-as Jugoszlávia-ellenes tüntetéseiben, valamint a szlové­niai és horvátországi politikai nacionalizmusban. Mi integrálhat­ta volna a koszovói albán etnikumot Jugoszláviába? Az önigazgatás a nagy arányú munkanélküliségre való tekintettel (mint­egy 30 százalékos), a munkaképes lakosság egyharmada szempontjából elesett. A másik kétharmadot pedig a rendszer arra kényszerítette, hogy a társadalmi integrálódást csak tár­sultmunka-alapszervezetére vezesse vissza. Az egységes jugo­szláv munka-, áru- és tőkepiac hiányára való tekintettel a társultmunka-szervezetbe, azaz olyan intézményesen szervezett vállalatba való integrálódás, ahol a részegységek versenytársak­ként és riválisokként jelentkeznek, a vállalat egésze pedig tovább nem létezik – nem is lehetett a globális társadalomba egyesülés médiuma, hanem ennek csakis az ellentéte: a gazdasági dezintegrálódás és a társadalmi atomizálódás köz­vetlen eszköze. Lássuk ugyanezt a folyamatot rendszerbeli-poli­tikai vonatkozásaiban is: az 1974-es alkotmány nem ismeri az állampolgár és ennek következtében a politikai közösség kate­góriáját sem. Egyedül az adott nemzet bennszülöttjét és a helyi közösség lakosát ismeri. Ha valaki még ezen felül albán is, semmiképpen sem kötődhet a jugoszlávsághoz és Jugoszláviá­hoz, lévén, hogy nem létezik a jugoszláv polgárok politikai kö­zössége, ő pedig albánként egy egészen más civilizáció, kultúra és nemzet bennszülöttje. Nem marad hát számára más, mint a nemzeti integrálódás, mely a szlovéntól vagy szerbtől eltérően még csak érzelmi vagy történel­mi tekintetben sem kötődhetett Jugoszláviához. Az etnikai albán, a többi jugoszlávhoz hasonlóan, csakis a jugoszláv politikai közös­séget alkotó citoyen kategóriája révén tudna intézményesen Ju­goszláviába intergálódni, szociális tekintetben pedig az egységes ju­goszláv áru-, munka- és tőkepiac közvetítésével. – A jugoszláv párt­államban ezek egyike sem ada­tott meg, sőt az sem volt lehet­séges, hogy a posztkommunista Jugoszláviában ez létrejöjjön. A posztkommunista Jugoszlávia az uralkodó destruktív nacionaliz­musaival (a bolsevik kollektivista helyett) nemzeti homogenizálódáshoz vezetett, ahhoz, hogy mindenki – a szerbek is, a horvátok is, a magyarok is, a szlovének is – saját hazájában idegennek érezze magát.

Azon tényleges gazdasági és politikai viszonyok és kategóri­ák hiányát, melyek alapján a jugoszláv társadalomba való közösségi integrálódás és a szövetségi állam jugoszláv politikai közösségébe való intézményes integrálódása történt volna, az 1974-es alkotmány értelmében a Jugoszláv Kommunista Szö­vetség és társadalmi viszonyrendszerként a szocializmus kate­góriája volt hivatott helyettesíteni. A JKSZ csak abban az esetben lehetett volna a jugoszláv egység, azaz az intézményes és társadalmi integrálódás tényleges hordozója, ha az általá­nosság és az egyetemes jugoszláv érdek hordozója tudott volna lenni. És csak azzal a feltétellel, ha nem lett volna politikai párt (minden pártnak ugyanis a definíció értelmében részérdeket kell képviselnie) és amennyiben a (kon)föderális decentralizmuson kívül és attól függetlenül szerveződött volna.

A JKSZ azonban nemzeti-köztársasági-tartományi fölépítésű volt, és mint minden politikai párt, valamilyen érdeket képviselt (a JKSZ a politikai hatalomtartók érdekeit). A köztársasági és tartományi kommunista szövetségek tehát a Jugoszláviában folyó dezintegrálódási folyamatok fő hordozói voltak, úgy­hogy a JKSZ gyakorlatilag pusztán részérdekek még egy részérdekkel – a Jugoszláv Néphadsereggel – növelt halmaza volt. Így a JKSZ meghatározását illetően nem lehetett a jugoszláv társadalomba való szociális integrálódás hordozó­ja, még kevésbé pedig a jugoszlávság érzelmi-mitológiai töltetének és a jugoszláv politikai közösségbe való intézmé­nyes integrálódás kifejezőjének helyettesítője, azaz nem áll­hatott a jugoszláv állampolgárok modern reprezentatív szö­vetségi államának szolgálatában. Ez ugyanis a pártállamtól teljesen eltérő paradigma működését jelentette volna. A jugo­szláv pártállam – a jugoszláv társadalomba és államba való politikai-intézményes és társadalmi integrálódás hiányát is ide­értve – a kollektív tulajdonosok monopolista törekvéseinek kö­vetkeztében keletkezett, ahol a JKSZ csupán e tulajdonosok hatalmi pozíciói megőrzésének eszköze. Ezért volt tehát az alapvető társadalmi érték­konszenzus 1990-ig, azaz Ju­goszlávia pártállamkénti szét­hullásáig – a második világhá­borúban a megszállók ellen folytatott partizánháború míto­szából kifejlődött értékeket ké­pező – éppen a szocializmus és jugoszlávság közvetítésével lehetséges. Úgy tűnik, a párt­állam széthullásával Jugo­szlávia is szétesik, mert ezt a társadalmilag integrálatlan többnemzetiségű államot nem az emberi jogoknak és az ál­lampolgárok politikai közös­ségének kellett összefognia, hanem a szocialista önigazga­tásnak. Más szavakkal, ha a szocializmus és a partizán-mí­tosz nélkül Jugoszlávia politikai közösségként nem létezhet, ak­kor jugoszláv állam sincsen, ha a pártállam romjaiból közvetle­nül ki nem alakul Jugoszlávia mint az állampolgárok és a köztársaságok (szövetségi egységek) liberális föderációja. Az a mód, ahogyan a föderális egységekben a reprezentatív demok­rácia kialakult – az elbürokratizálódott karizma szerves nemzeti politika előtti közösségekre való széthullása következményekép­pen –, oda vezetett, hogy sem a társadalmi értékek és intézmények körüli alapvető társadalmi konszenzust nem teszi lehetővé, sem pedig a jugoszláv társadalomba való objektív integrálódási folyamatot, azaz magát a jugoszláv társadalom kialakulásának folyamatát sem. A politikai életet Jugoszláviá­ban az utóbbi egy év folyamán, a sztálinizmus végleges kiiktatása után, az ilyen szerkezeti jellegre való tekintettel az a tény jellemzi, hogy az autoritarizmus egyik válfaját egyszerűen egy másik helyettesítette be, a (bolsevik) homogenizálódást egy másik (nemzeti) – és így a totalitarizmus helyébe nem lépett a modern társadalmú állam képviseleti demokráciája.

1991. június 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A márciusi ifjak

Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >

Tovább

Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú

A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >

Tovább

A második világháborút a zsidógyűlölet okozta

Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >

Tovább

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Tovább

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább