Ma Mária, Emőke névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
Kosovói hisztéria
Shkëlzen Maliqi
Hat és fél éves Agon fiam bizonyítványosztása.
Szombat, december 29.
Minden nagyon ünnepélyes, törekszünk, hogy az egész „normálisan” hasson, de közben a rendőrség rajtaütésétől rettegünk, kora reggel ugyanis erre már sor került az egészségügyi középiskolában, ahol kidobták a diákokat, a tanárokat, elkobozták a naplókat, az albán nyelvű dokumentációt meg a pecsétet.
Vasárnap, december 30.
Már néhány napja készülök „egy elbocsátó szép üzenet” megírására szerb barátaimnak. Nem tagadom meg a tizenhat belgrádi közös évet, de most más időket élünk. A beteges uralkodók kiásatták a hadisáncokat és leigázták a népemet. Barátaim – rendre az oppozíció köréből – felelősek a szerbiai állapotokért. Számukra nyilvánvaló volt ugyanis, hogy hova vezet a kosovói hisztéria, hogy Kosovo lesz a szerb demokrácia sírja, mégsem léptek. Ma is hallgatnak, csak nagyon ködösen látják a kosovói dolgokat. Ide különben egyre-másra érkeznek a külföldi küldöttségek, de szerbiai köztük egy se. Az UJDI független bizottságán kívül egyetlen más szerb független fórum sem volt hajlandó arra, hogy felülvizsgálja a huzamosabb ideje tartó megtorló politikának a következményeit. Pedig az SZSZP egyik vezéregyénisége kijelentette, hogy Kosovóban a fél évszázaddal ezelőtti állapotokat kell visszaállítani, ami szerintünk azt a korszakot jelenti, amikor az albánok semmiféle kulturális és politikai jogokkal nem rendelkeztek. És ezért nem akarunk mi, albánok továbbra is Szerbiában maradni. Elegünk volt a Pašićokból, a Karađorđevićekből, a Rankovićokból és a Miloševićekből. Más választásunk egyébként sincs. Szerbia hadat üzent nekünk itt, Kosovóban, egészen a kiűzetésig. Az egész szerb politika a népirtás jeleit viseli magán: Kosovo újratelepítését tervezi az albánok tömeges kitelepítésével és kiirtásával párhuzamosan annak érdekében, hogy a jelenlegi 90 százalékos albán fölényt a fele-fele arányra csökkentsék, és hogy azután az albán lakosságot teljesen háttérbe szorítsák. Ez egyértelműen legkevesebb egymillió lélek eltörlését, kiűzetését jelenti. Egyúttal ugyanennyi más nemzeti hovatartozású betelepítését is tervezik. Ilyen tervek végrehajtásának elengedhetetlen kelléke a kosovói kérdés militarizálása, az állandó szükségállapot fenntartása. Ezért pedig a szerbeknek és az albánoknak egyaránt hatalmas árat kellene fizetniük. Nemcsak az emberáldozatokat tekintve, hanem az Európához mért lemaradást is.
Hétfő, december 31.
A Veton Surroi által szerkesztett Koha folyóirat munkajellegű megbeszélése valahogy magától adódóan alakult át ünnep előtti koccintgatássá. Az eddig megjelent nyolc szám (átlagban negyvenezer példányszámmal) reménykeltő számunkra, és hisszük, hogy hamarosan hetilapként jelenhetünk meg, feltéve, ha nem lesznek olyan állami beavatkozások, mint például a Rilindja nyomdájának bezárása vagy hasonló, a szabad albán sajtó elfojtását szolgáló intézkedés. A legtöbb szó mégis Albániáról és az albán nép egyesüléséről esett. Ez az opció mindinkább erősödik, különösen az albániai demokratikus változások nyomán, a szerb választások után, no meg Jugoszlávia csöndes elmúlása következményeként. A Koha köré gyűltek az UJDI-sok, a liberálisok, a szociáldemokraták. Egészen 1990 tavaszáig mindannyian a kosovói válság demokratikus megoldását, Jugoszlávia megőrzését, a vérontás nélküli opciót szorgalmaztuk. Ma viszont másként gondolkodunk: ha Jugoszlávia megsemmisítését azok szorgalmazzák, akiknek a legnagyobb szüksége van rá, a szerbek, miért lennénk mi nagyobb katolikusok a pápánál. Ha a szerbek, a horvátok és a szlovének saját nemzetállamot kívánnak létrehozni, miért tiltanánk akkor ezt meg éppen az albánoknak, akik hat millióan vannak a Balkánon? Visszatérünk 1912-be: az albánok és a macedónok feletti erőszakon enyhíteni kell, új balkáni megállapodást kötni, amely egyenjogúságot javasol minden balkáni nép számára.
Kedd, 1991. január 1.
A szilveszterezés albánok nélkül zajlott. A szállodákat kizárólag szerb zenekarok „szállták meg”. Még egy bizonyíték arra, hogy az albánokat kisemmizték, és hogy számukra csak a magánélet intimitása maradt meg. Az év legbolondabb éjszakája úgy istenigazában „balkáni” módra telt el. Húsz percen át tartott az „ünnepi” gépfegyvertűz. Főleg a tiszti lakások felől hallatszott a fegyverropogás, amely nemcsak az újév köszöntésére szólt, hanem a többiek megfélemlítésére is szolgált, bizonyítandó: a háború közelebb van, mint bármikor.
Szerda, január 2.
Egy külföldi lap belgrádi tudósítója jelentkezett. Boldog új évet kívánva afelől érdeklődött, hogy ebben az egész szerbiai pozíció-oppozíció megmérettetésben hol vagyunk mi, albánok? El kellett mondanom, hogy mi, akik tavaly január óta a kosovói válság békés megoldását szorgalmazzuk, lehet, hogy hamarosan kiesünk a játékból, feltéve, ha tovább folytatódik az albánokkal szembeni kizárólagos politika. A választások utáni újabb kosovói megtoriási hullám egyúttal jelzi a miloševići rezsim kétségbeesett próbálkozását, mert Szerbia gazdasága a teljes összeomlás határán van. Milosević ismét Kosovóra összpontosít, újra talpra kívánja állítani a szerbeket, szembe kényszeríteni őket az albánokkal, és egyúttal az albánokat lázadásra szeretné ösztönözni, hogy végül is a hadsereg léphessen közbe. Általános statáriumot idézve elő, Kosovo megszállásának költségét áthárítaná a föderációra, ami Miloševićnek és Kadijevićnek is egyaránt megfelel. Remélem viszont, hogy az albánok ezúttal sem ülnek fel a provokációnak.
Csütörtök, január 3.
Megérkezett a szerb állam újévi ajándéka: a közművelődési közösség finanszírozását január elsejével Szerbia megszüntette. A tartományi könyvtárak megszállása, a művelődési intézmények pénzelésének megszüntetése, az iskolák bezárása világosan bizonyítják, hogy Szerbia nem szándékozik még a kulturális autonómiát sem biztosítani Kosovo számára. A megszálló erők valóban abban a hitben élnek, hogy visszaállíthatják az ötven évvel ezelőtti állapotokat!
Péntek, január 4.
És most egy anekdota. Egy pristinai járókelőt, aki nem sokkal előbb síléceket vásárolt, leállította a rendőr az utcán és megkérdezte, mennyit fizetett érte. Emberünk, úgy látszik, jókedvében lehetett, mert nevetségesen kis összeget vallott be. A rendőr felsóhajtott: „Nálunk, Szerbiában jóval drágább”. „De hát mi is Szerbiához tartozunk”, volt a válasz. „Ugyan kérem”, intette le a kék ruhás. Ez is bizonyítja, hogy a „kék rapszódiá”-nak egyetlen nagy hibája van, az, hogy akik játsszák, Kosovóban idegennek, sőt megszállóknak érzik magukat. Mindennek van határa, még az erőszaknak is.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >