Ma Klaudia, Alexandra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
A kommunizmus kritikusa
A szocializmusnak mindig voltak ellenségei. Főképp azok, akik másként gondolkodtak vagy legalábbis mertek más véleményt alkotni, mint a hivatalos, a Párt véleménye volt. Ezeknek az embereknek nem jutott irigylésre méltó sors. Legtöbbjük önkéntes vagy kényszerű száműzetésben, rosszabb esetben börtönben végezte. A szocializmus és a kommunista párturalom jugoszláv időszakának egyik veterán „ősellensége” Milovan Đilas, akinek a kommunizmust bíráló könyvei sorozatosan jelentek meg – külföldön. A demokratizálódás szelleme lehetővé tette, hogy az utóbbi egy évben már itthon is kiadják munkáit. Milovan Đilast belgrádi otthonában kerestük fel.
– Megkérem, hogy a fiatalabb olvasók miatt röviden foglalja össze, hogyan lett Önből, a kommunista eszme harcosából a politikai gyakorlat éles bírálója?
– Én nem csak a gyakorlatot, hanem az eszmét is bíráltam, bírálom. Ez az egész egy hosszú és csöppet sem könnyű folyamat volt. A háború után szerettem volna visszatérni a szépirodalomhoz, mert írással már tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kezdtem foglalkozni, még a háború előtt. A vezető elvtársak azonban ellenezték, azt mondták, szükség van rám a pártban. Negyvenhétben azután kezdődtek a nézeteltérések a szovjetekkel, majd negyvennyolcban kenyértörésre került sor. Abban a helyzetben úgy tűnt, hogy árulás volna elhagyni a pártot. Ha nem is árulás, de menekülés. Őszintén szólva úgy éreztem, hogy az egy nekem való időszak. Viszont az összetűzés idején kezdtek bennem másfajta gondolatok is motoszkálni. Kritikusan szemléltem a történéseket, elsősorban a Szovjeutnióval való viszony alakulását. Közvetetten tehát ez is kihatott rám, de a jugoszláv rendszeren belül észlelt dolgok szintén befolyásolták bíráló magatartásomat Sztálin halála után nálunk kiéleződtek a viszonyok, kérdésessé vált, hogy folytatjuk-e az ugyan halvány jelekben mutatkozó demokratizálást vagy megállítjuk ezt a folyamatot. Ebben a kérdésben távolodtam el a központi bizottságtól. A Borba napilapba írtam bíráló hangnemű cikkeket a rendszerről és a demokratizálás problémáiról. Ötvennégy januárjában aztán kidobtak a központi bizottságból, de én tovább írtam bírálataimat, igaz, külföldön jelentettem meg a könyveimet, ott, ahol lehetett
Erre nehezen szántam rá magam, egyrészt mert tudtam, hogy milyen súlyos vádak érnek majd emiatt, sőt börtönbe is zárhatnak, másrészt nem volt mindegy, hogy a pártideológia hatására annyira gyűlölt Nyugaton adták ki könyveimet, amelyek itthon nem jelenhettek volna meg. Persze nem maradt el a börtönbüntetés sem. Kétszer ítéltek el, összesen kilenc évet ültem börtönben, de hozzá kell tennem, hogy a háború előtt is voltam börtönben. Egyébként ott ismerkedtem meg néhány vajdasági magyar kommunistával.
– Mi a véleménye a jugoszláv politikai színtér demokratizálásáról napjainkban?
– Azt hiszem, mi még csak pluralista ország vagyunk, de nem demokratikus. Van többpártrendszerünk, vannak parlamentjeink, alkotmányaink, amelyekre nem mondhatom, hogy nem demokratikusak, de azért még hagynak kívánnivalót. Ez azonban még nem demokratikus társadalom. Még mindenütt az autoritativ hatalmi rendszer dominál. A pluralizmust tulajdonképpen egy régi gazdasági rendszerre, egy régi hatalmi apparátusra ültettük rá, a régi pártnak a maradványai is megvannak még, a vezérek java része is valójában a volt kommunista pártból ered. Ennélfogva sok mindent megőriztek abból a mentalitásból, amely a kommunista gyakorlatra jellemző: az autoritativ hatalmi rendszer, a nyilvánosság korlátozása, a tájékoztatási szervek monopolizálása, ellenőrzése. Egészében nézve azonban megváltozott az ország. Ez már nem a korábbi egypártrendszerű, bürokrata állam, amely jelenleg az átalakulás kínos folyamatán megy át mind szociális, mind gazdasági tekintetben, és ennek a folyamatnak még nagyon is az elején tart.
A nemzetiségi viszonyok is átalakulóban vannak. A kommunisták elsősorban a demokratikus folyamatokat igyekeztek elfojtani, és amikor az a rendszer széthullott, elementáris erővel törtek ki az elfojtott nemzeti szenvedélyek, a nacionalizmusok, amelyek eddig is léteztek, és igazán nem kellett hozzá nagy erőfeszítés, hogy megfigyeljük a jelenséget akár közvetlen környezetünkben is. Tehát nem is kellett hozzá nagy erőfeszítés, hogy valaki artikulálja ezeket a szenvedélyeket. Ezzel egyébként minden kommunista államnak szembe kellett néznie. Nálunk a helyzetet komplikálja, hogy ilyen nagyszámú nemzet él együtt. A helyzetet tovább nehezíti az is, hogy ránk nem kívülről erőszakolták a rendszert, hanem bizonyos értelemben autentikus forradalomban jött létre, majd egy bürokratikus tudatban csontosodott meg, amely keményén ellenáll minden változásnak.
– Ön korán felismerte a szocialista politikai gyakorlat tarthatatlanságát. Ennek alapján hogyan ítéli meg a választási eredményeket főképp Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában?
Köztársaságonként változóan. Különbőznek a győztes pártok is. Szlovéniában különböző pártok koalíciója győzött, Horvátországban nacionalista-konzervatív; Szerbiában pedig a megváltozott kommunista párt vitte el a babért. Az ideológai programbeli különbségek ellenére azonban a rendszerek mindenütt meglehetősen hasonlóak maradtak. Mint már mondtam, mindenütt megmaradt az autoritatív uralkodási módszer, a nemzeti kizárólagosság, a tájékoztatási eszközök ellenőrzése. Mindent összevetve ez mégis pozitív változás.
– Véleménye szerint Szerbiában, Crna Gorában, de Macedóniában is a kommunizmus maradt hatalmon?
– Nem. Szívós maradványai vannak, ez már nem kommunizmus. Amikor Horvátországból Szerbiát bolsevizmussal vádolják, az tévedés, a nyugati közvélemény szimpátiáját akarják ezzel megszerezni. Ha nem volna konfliktus a két köztársaság között, akkor nem is gondolnának ilyen vádakra. Vagy vegyük a szerbeket, amikor a horvát kormányt usztasa jelzővel illeti. Az nem más, mint a szélsőséges nacionalizmus mozgósítása, a nemzeti gyűlölet mozgósítása a horvátok ellen, és ugyancsak téveszme.
– Mire vezethet ez a nemzeti gyűlölködés, hiszen mindannyian egy fegyveres összecsapás lehetőségétől félünk?
– Ez vallási-nemzeti összecsapáshoz vezethetne, ami a polgárháború legrosszabb fajtája, mert a civil lakosság kiirtását is magába foglalja. Erre már volt példa a második világháború idején. Ez a háború elsősorban a szerbek és horvátok között zajlana, de persze bevonná a többieket is. Én személy szerint nem hiszem, hogy sor kerül rá, habár minden erre utal. Szerintem a hangulatkeltésben a legfőbb szerepet a leginkább a nemzeti ideológiák játsszák, akár valamiféle nemzeti-szocialista ideológiáról legyen szó, mint amilyen a szerbiai, akár a horvátországi usztasa ideológia. De számolni kell a csetnik ideológiával és a kleronacionalizmussal is. Lényegében azonban az ideológiák és a hatalmi érdekek, a vezérek harcáról van szó. Ha mélyebben elemezzük a dolgot, kiderül, hogy a konfliktusnak nincsenek különösebben komoly okai, gondolok itt az esetleges gazdasági érdekellentétekre. Ezek inkább felfújt okok. Ugyanerre használják a múltbeli ellentétek felújítását is. Mégsem hiszem, hogy háborúra kerül sor, hiszen abba Európa is beleszólna, habár az is biztos, hogy polgárháború esetén az európai államok egyszerűen átértékelnék a hadban álló felekhez való viszonyukat.
– A jelenlegi állapotok alapján merne-e jóslatokba bocsátkozni, milyen lesz Jugoszlávia holnap?
– Két lehetőséggel számolhatunk. Vagy széthullik, amit békés úton nehezen tudok elképzelni, vagy pedig teljesen átszervezik. A békés válásban már csak azért sem hiszek, mert a polgárháború nem oldana meg egyetlen létező konfliktust sem, ellenben kimerítené mindenki tartalék erejét, ráadásul a külföld is beavatkozna. Az átszervezés azt jelentené, hogy a köztársaságok továbbra is élveznék teljes függetlenségüket, a központi szervek pedig végeznék a rájuk bízott munkát, persze sokkal eredményesebben, mint ma. Hiszen köztársaságaink idővel kinőtték az adminisztratív-kulturális autonómiát, és gyakorlatilag külön-külön államokká fejlődtek. Ezeknek a függetlenségét és önállóságát konfliktusok nélkül persze lehetetlen volna fölszámolni, hiszen általában állami hagyományokkal rendelkező, nemzetileg aránylag egységes, saját lehetőségeik szerint való életre törekvő egységekről van szó. A szlovén és horvát konföderációs modell szerintem nem kivitelezhető, nem világos, hogy mit értenek a szerbek föderáció alatt, de valamiféle titói föderalizmus rekonstrukciója sem lehetséges, mint ahogy azt a hadseregben alakult pártban képzelik. Mindenesetre nehéz időknek nézünk elébe, de nem hiszem, hogy az emberekben volna hajlandóság a háborúra.
– A háború utáni években voltak-e konfliktusok a köztársaságok között?
– Nem voltak különösebb nézeteltérések. Az ország frissen szabadult, a Párt eléggé egységes volt, egészen negyvennyolcig, de azután sem mutatkozott meg a Szovjetunió iránti ellenséges vagy szimpatizáns magatartás köztársaságok közötti konfliktusban. A köztársaságok nálunk mindig nagyobb autonómiát élveztek, mint például a Szovjetunióban. Habár Jugoszlávia centralista állam volt, ez inkább a pártcentralizmusban nyilatkozott meg. A köztársaságok azért mindig is élveztek bizonyos mértékű adminisztratív és kulturális autonómiát. Annyit azért el kell mondanom, hogy a párt- és állami gyakorlatban azért mindig érezhető volt Szlovénia valamiféle külön helyzete. Ők egy kicsit mindig is függetlenebbek voltak, mint a többiek, de ez nem okozott komolyabb ellentéteket. Szerbiával is voltak gondjaink. Különösen a beszolgáltatások miatt. Akkoriban ugyanis nem volt honnan etetni a városok lakosságát és a hadsereget, mint Szerbiából, pontosabban a Vajdaságból. Ezért aztán mi a központi bizottságból megszorongattuk a szerb vezetőséget, hogy opportunisták, kulákok, aztán ők elintézték a dolgot a vajdaságiakkal, és lett élelem. Persze világos, hogy ez az ugyan kényszerből eredő politika téves volt, hiszen ugyanakkor a kollektivizáció is a jómódúbb vidékeket, vagyis a Vajdaságot érintette a legfájdalmasabban.
– Ön szerint mondhatjuk-e, hogy a hatalom viszonyulása a kisebbségekhez vagy nemzetiségekhez különböző volt? Gondolok itt elsősorban a kosovói és a vajdasági állapotokra.
– A kosovói rezsim valóban erélyesebb volt, de nem valamiféle nemzeti diszkrimináció miatt, hanem az albánok ellenállása végett. Az albánok negyvennégy januárjában nagy felkelést szerveztek, ami jelentős csapatokat vont el a frontról. Ezért volt erősebb az ellenőrzés Kosovóban. Ez volt a háború utáni években. Arról, hogyan alakult a viszonyulás a továbbiakban, én már nem tudnék hiteles véleménnyel szolgálni, mert már az ötvenes évek elejétől kezdve nem voltam hatalmi pozícióban. Amikor Kosovóval kapcsolatban a Ranković-féle rezsimet emlegetik, akkor tulajdonképpen a Tito-rezsimre gondolnak. Ha Ranković nem lett volna szerb, akkor az albánok sem ragaszkodnának propagandájukban annyira az ő nevéhez.
– A nemzeti homogenizáció körülményei között az utóbbi időben különösen hangsúlyozott formában vetődik fel a kisebbségek iránti viszonyulás a háború végén és utána. Gondolok itt konkrétan a Vajdaságra. A háború végén történt megtorlások a központi vezérkar parancsára, tudtával vagy hallgatólagos beleegyezésével történtek?
Volt a központi bizottságnak egy általánosan elfogadott álláspontja, hogy radikálisan le kell számolni mindazokkal, akik együttműködtek a megszállókkal. Viszont a helyi hatóságok 44-45-ben meglehetősen széles jogkörrel rendelkeztek. Az általános elvek alapján a gyakorlatban intézkedhettek anélkül, hogy engedélyt kértek volna a központtól vagy értesítették volna. Sőt azt hiszem, az újvidéki központot sem kellett feltétlenül konzultálniuk. Egészen negyvenöt végéig az OZNA, a későbbi UDBA, illetve a belügy szabadon rendelkezett az emberéletek fölött. Ez egyébként érthető, hiszen akkoriban még semmiféle jogrend nem volt – no, persze, nem mintha a mai napig sikerült volna valami dicséretre méltót produkálni ezen a téren. A megtorlások mellett azonban volt még egy dolog, amiről akkoriban szó esett, A magyarokat is ki akarták űzni, mint a németeket. A Vajdasági vezetőség hajlott erre, sőt lépéseket is tett.
– Említette, hogy ismert magyar kommunistákat is. A vezetőségben akkoriban egy sem volt közülük, aki ez ellen szólt volna?
– Nem voltak magyarok a szövetségi vezetőségben. A vajdaságiban lehet, hogy voltak, de azokban az időkben nem biztos, hogy nem helyeselték volna azt, amit a Párt jónak lát. A központi bizottságban azonban, azon az ülésen én is ott voltam, határozottan elleneztük a magyarok kiűzését nem csupán politikai, hanem egyéb meggondolások alapján is. A magyarokat mégsem lehetett kiegyenlíteni a németekkel. Másrészt Magyarország nem nagyhatalom, körülbelül velünk egyforma erejű ország, nem számítottunk komolyabb konfliktusokra, területi igényekre, mivel akkoriban már nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg nyomán Magyarország is szocialista állam lesz.
Milovan Đilas békés életet él Belgrádban. Nyugodt ember, akin – legalábbis külsőleg – nem látszik, hogyan viselte meg a sors, és hogyan viselte ő a sorsát. Sok év állt rendelkezésére, hogy legyűrje magában az indulatot, amelyet a letűnt rendszer iránta való viszonyulása joggal ébreszthetett benne.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >