Fiók

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

A benzinhiány

Ez már szinte szokványos történet, gondolom magámban. „És a padlásra is bekészítettem már tíz liter benzint" – mondja. Ez is érthető, elvégre benzinhiány van. „Ha úgy adódik, fel­gyújtom" – szólal meg rövid szünet után –, „az én házamba nem fog beköltözni senki idegen."

Milošević és én

Amíg mentünk ki a határra, és az ottani várakozás hosszú órái alatt is, szorongásaim ellenére, egyfajta megelé­gedettség töltött el. Azért mégiscsak okos ember vagyok én. Sőt! Független gondolkodású, önálló tettekre és elhatá­rozásokra képes egyéniség! Lám, most is! Az volt a szerb elnök célja, hogy én is a katonája legyek egy olyan háborúban, mely szerintem csakis a hódító jelzőt érdemelheti ki, de én túljártam az eszén, és inkább elmenekülök, még annak az árán is, hogy esetleg katonaszökevény­nek nyilvánítanak. Ez azért már bátorság! Hogy is mondta Fromm? Az az egyéni­ség, aki a kellő pillanatban ki tudja mondani a NEM szót És én nem kisebb embernek mondtam ezt, mint a szerb köztársaság elnökének, akinek bizony nagy hatalom összpontosul a kezében! (És egyéb magasröptű gondolatok.)

Abban a pillanatban, hogy átléptem a határt, már tisztán és világosan láttam, hogy pont fordítva történt, ő vert át engem. Kizavart a házamból, a városom­ból, az országomból, méghozzá perfid módon, egyetlen puskalövés vagy bármi más közvetlen fenyegetés nélkül. Egysze­rűen rám ijesztett. És van egy olyan érzé­sem, neki teljesen mindegy, hogy én a frontra mentem-e, vagy éppen külföldre szöktem. Ő elégedett.

Erzsike néni és Kadijević

Erzsike néni, aki befogadott, roko­nom. Tudni kell, hogy a rokoni kapcso­lat ellenére személyesen csak most talál­koztuk, hogy a körülmények rákényszerí­tettek. Tehát gyakorlatilag idegen embe­rek voltunk egymás számára. Már jöttöm előtt is öten éltek abban a szerény, csendes és rendezett családi házban, melyet pár nap óta otthonomnak neve­zek. (Három hónappal ezelőtt barátom­mal – ő most Bécsben van – nyakunkba akasztottuk hátizsákunkat, és nekivág­tunk Európának. Éjszakáinkat vonatban vagy egy-egy ifjúsági hotelban töltöttük. Ezek a szálláshelyek aztán – általában egy vagy két éjszakát aludtunk ezekben a hotelokban – rendre otthonainkká váltak. Ha belefáradtunk a városnézésbe, men­tünk „haza”, azaz a hotelba. Így vált „otthonom”-má például a brüsszeli vagy az amszterdami ifjúsági hotel, ahol mind­össze pár órát töltöttem. OTTHON, HA­ZA – az ember egy percig sem tud élni ezek a fogalmak nélkül.

Annak ellenére, hogy hatodikként ér­keztem a néniékhez, megérkezésem első napjától kezdve külön szobában alhatok. És ez csak a bevezetője a figyelmessé­gek, kedvességek és jótétek állandó so­rozatának, melyektől újra és újra megha­tódok. Erzsike néni mindennap megkér­dezi, hány órára kérem az ebédet (a mennyiség és a minőség akár egy külön írás témája is lehetne). A kávét már nem is kérdezi, csak hozza. Újabban tejszín­habbal. Esténként a városban találkozom a barátaimmal. Szinte mindenki itt van most, és a gyakran késő éjszakába nyúl­nak a beszélgetéseink (melyek során mindhiába próbáljuk megmagyarázni egymásnak a megmagyarázhatatlant). Amikor hazaérek (igen, haza!), a szobám asztalán vár a vacsora. Reggel, ha felke­lek, és kilépek az ajtón, a küszöbön ott az aznapi újság. És persze, még nem említettem, használhatom a kerékpárjukat, elhalmoznak buszjegyekkel és cigarettával…

Honnan ennyi jóindulat, ennyi önzet­lenség, segítőkészség, ennyi előlegezett bizalom ebben a törékeny kis asszony­ban egy számára ismeretlen ember iránt? Honnan ennyi erő, jóság, honnan a szeretet, mely csak adni kíván, és nem vár vissza semmit? Nézem ezt a nénit, én, aki csak pár napja jöttem el egy olyan őrült világból, ahol a tegnap még egymáshoz kávézni járó szomszédok ma bombákat dobálnak egymás házára, és mérhetetlenül üresnek, szegénynek, ki­égettnek és öregnek érzem magam. Őt nézve és mellette élve kezdek újra hinni abban a szinte szentimentálisan hangzó tételben, hogy a szeretet a legnagyobb erő a földön. Erzsike néni oázist teremt maga körül, melyben éjjel-nappal süt a nap, melynek neve: Jó.

És hogy mit keres itt Kadijević neve? Az ember akarva-akaratlan is igyekszik mindennek megkeresni az ellentétét. A fehér csak a fekete által kap értelmet. Csak a végletek ismeretében tudjuk beskálázni a világot. Erzsike néni ellen­tétét keresve villámcsapásként hasított belém ez a név. Azé az emberé, aki mindössze pár órával azután, hogy kézje­gyével látta el a ki tudja, hányadik tűzszüneti egyezményt, megparancsolta vagy jóváhagyta (teljesen mindegy) Zág­ráb bombázását. Nem Zágrábon van a hangsúly, hanem a bombázáson. (Vajon hány Erzsike néni él Zágrábban?) Ha egy faluszéli öreg tanya bombázását rendeli el (vagy hagyja jóvá), ahol esetleg csak egy magányos aggastyán él, a bűne előttem akkor sem kisebb.

Kadijević jellemzését már nem válla­lom. De nem is kell. Ennyi is elég ahhoz, hogy ki-ki levonhassa a tanulságot em­berről és emberségről, életről és er­kölcsről, jóról és rosszról, erőről és gyengeségről. Sajnos, tudom, kettejük közül melyiknek van több esélye arra, hogy emlékművet állítsanak neki.

Például X. Y.

X. Y. ugyanabból a városból való, mint én. A „boldog békeidők”-ben, még otthon, mikor nagy ritkán egymásba botlottunk, futólag és felszínesen egymásra néztünk, köszöntünk, és mentünk tovább, ki-ki a maga dolgára. Csak na­gyon távolról ismerjük egymást. Nem óvatosságból vagy a titoktartás miatt nem nevezem meg emberemet, egyszerűen csak nem tudom a nevét.

Ma találkoztam vele az utcán, üdvö­zöltük egymást, mintha otthon lennénk, aztán továbbmentünk. Az a röpke pillanat azonban, amíg összenéztünk, az a villanás, amíg a szemeink találkoztak, merőben más volt tartalmában, minősé­gében, mélységében. Sok minden belefért abba a másodpercbe. Az első tized másodperc természetesen az örömmé volt. Ismerős! Ismerős arcra bukkantunk a számunkra idegen városban. Tehát vannak sorstársaink. Nem vagyunk egye­dül! Legelső reakciónk tehát az érzések birodalmába tartozik. A második azon­ban még ennél is több, ennél is tartalmasabb. Ez már az ész, a kimért racio­nalitás, a józan világnézet közlésének és kicserélésének perctöredéke. X. Y. törté­netesen szerb nemzetiségű, ami jelen esetben fontos, mert azzal, hogy ő szerb, és most itt van, köszön nekem, rám néz, és a szemével épp közli velem felfogását a világról és véleményét a politikáról; azzal egyúttal azt is bizonyítja, hogy ez a háború sem nemzet és nemzeti hovatar­tozás kérdésessége miatt dúl (mint aho­gyan a többi sem), hanem sokkal inkább az ész, pontosabban az esztelenség mi­att. Második pillanatunk tehát az egye­tértő fejbólintás pillanata. De az ember, bárhol van is, megmarad önmagának, azaz gyarló lénynek. Harmadszorra már egy kis kárörömet vélek felfedezni X. Y. szemében, nemkülönben a sajátomé­ban. Lám, lám, te is ide jutottál, mond­juk egymásnak. Hisz otthon biztosan vol­tak mindenféle különbségek köztünk, va­lamiért irigy voltam rá, vagy ő irigyelt engem, és egészen biztos, hogy mind-ketten irigyeljük azokat, akik otthon ma­radtak. De most itt vagyunk, elmosódtak a különbségek köztünk, egyek vagyunk: hazátlanok, levegőben lebegők, mene­kültek. És ebből már következik is egy­másra pillantásunk újabb színfoltja: a bizonytalanság.

Képzeletben rengeteg kérdést teszünk fel egymásnak villám­gyorsan: Te miért? Kaptál? Itt mit csi­nálsz? Albérletben? Rokonoknál? Mennél már vissza? Nem félsz?

Az utolsó érzés, amire még jut időnk, hogy megosszuk egymással a szomorú­ságot. Hisz nem természetes dolog ez. Mesterkélt. Kierőszakolt. Az, hogy mi, itt és most így találkozzunk.

De már vége is. Megyünk tovább, ki-ki a dolgára. Valahová…

Adalék a vajdasági magyar menekült lélektanához

Átjöttünk, mert féltünk. A behívótól, melyet még nem kaptunk meg. Most itt vagyunk, külföldön. Eleinte a cukrászdá­ban találkozgattunk. Azt mondták, vi­gyázzunk, mert ott spiclik is meg szoktak fordulni. Otthoni belügyesek figyelik, ki szökött át. Egyikünk sem látott ott spic­lit, de féltünk, s inkább egy kocsmában találkoztunk. Úgy láttuk, már ott is gya­nús alakok fordulnak meg, tehát már oda sem járunk. Félünk. Ha pedig ma éjszaka egy kíváncsi leskelődő esetleg bekukkant majd a zsalugáter résein a szobámba, akkor holnap majd elköltözők innen. Hátha spicli volt. Azt hiszem, min­ket már az Északi-sarkról is el lehet üldözni. Pontosabban nem is kell üldözni bennünket elég, ha már ketten vagyunk.

Akkor egyikünk majd azt fogja mondani a másiknak, hogy épp tegnap látott erre­felé kószálni egy spiclit. És tovább men­nénk. Félünk.

Tíz napja vagyok itt. Elég volt. Haza kell mennem. Amit a többiekkel együtt csinálok, az játék. Megint csak játék. Hazug játék. Most épp emigránst ját­szunk. Menekültet. Ezt a tíz napot éppen leélhettem volna otthon is, és ha például ma jöttem volna át, semmivel sem lennék előbbre vagy hátrább. De nem csu­pán erről van szó. Eljönni ide úgy, hogy ezzel megoldatlan (megoldhatatlan) kér­dések özönét zúdítom a befogadó or­szágra, a befogadó városra és a befoga­dó rokonokra, és eljönni onnan (hazul­ról) úgy, hogy ezzel ismét csak meg­oldhatatlan kérdéseket hagyok magam mögött (sőt: teremtek), semmiképpen sem lehet megoldás. Még mindig úgy érzem, hogy nem a fizikai veszélyeztetett­ség miatt jöttem át, hanem azért, mert így próbáltam elmenekülni önmagam megoldatlan problémái elől, amelyeket nem is annyira a háború, mint én saját magam teremtettem. Kalandorság, me­nekülés (de nem az érzékelhető háború, hanem a lelkem láthatatlan háborúja elől), tehetetlenség, az elveszett paradi­csom megtalálásának illúziója, gyökérteIenség, kiugrás a mindennapos kötele­zettségek malomkerekei közül – mindez közrejátszott a „menekülésem”-ben. A magam nevében beszélek, de elnézve a barátaimat, úgy vélem, a felsorolt tüne­tek általánosíthatók. A háború csak alibi számunkra. Azért is nem tudunk (és itt már nyugodtan beszélhetek többes számban) máshol gyökeret verni, terem­teni, tenni valami okosat és értelmeset, mert tudatosan vagy tudatlanul, de mindannyian érezzük ennek a „menekülés”-nek a megalapozatlanságát, a valódi érvek hiányát.

Még hogy elzavartak bennünket ott­honról! Ugyan ki zavart? Repültek már bombák a fejünk felett? Kaptunk már legalább behívót? Nem, még azt sem. De ha így lenne, akkor is felmerül a kérdés: a szökés lenne a megoldás? Ki fog törődni megöregedő és magatehe­tetlen szüleinkkel? Ki fogja felnevelni a gyerekeinket? Igaz, tőlünk 200 kilomé­terre háború folyik, és már tőlünk is vittek el embereket a frontra, de ez már elegendő ok arra, hogy elhagyjuk a felesé­geinket? A szeretőinket? A barátainkat? A városunkat, a kedvenc kocsmánkat? Nem épp most kellene otthon marad­nunk, és épp nekünk, életerős fiatalem­bereknek, hogy védelmezzük mindazt, amiből lettünk?

Úgy érzem, és be kell vallanom, az, hogy most itt vagyok és nem otthon: gyávaság, gerinctelenség, nemtelenség, hazugság.

Epilógus

Újra csak rossz hírek. Holnap megyek haza, de már ma jelentkeztek a gyomorgörcseim. Félek. De jó lenne egyszerűen csak békében élni.

Küldje tovább ezt a cikket.

Tárgy:	Egy vajdasági magyar menekült naplójából
Címzett:
Feladó:
Üzenet:

Ez a kis program automatikusan elküldi emailben a cikk URL-jét (internetes címét), önnek csak a címzett emailjét, illetve saját mailcímét kell megadnia. Pár soros megjegyzést is mellékelhet az üzenethez az "Üzenet" mezőben.

Kommentek

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A márciusi ifjak

Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >

Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú

A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >

A második világháborút a zsidógyűlölet okozta

Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >