2019. szeptember 20. péntek
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

A Köztársaság napja...

... ma van – emlékeztet István Kanadából.   >

Tovább

- Látod, András, a te bandád...

Tömöry Péter
Tömöry Péter
- Látod, András, a te bandád...

– mondta igen nagy méltatlankodással a hangjában 1972 májusának egyik hajnalán Sütő Andrásnak, Marosvásárhely éppoly híres személyisége, Harkó András, a prímás.

Történetem megértéséhez azonban feltétlenül illik tudni, hogy a Székelyföldön a „banda” szót sohasem használták abban az értelemben, hogy tagjai banditák vagy valamilyen hasonló úton- és törvény ellen állók lettek volna. Inkább jelentette ez a csapatot, a muzsikáló cigánybandát, a kaláká­ban együtt dolgozó kőmívesek vagy napszámo­sok csoportját. Fiatal suhancok faluhelyen maguk is lakhely szerint bandába verődtek, amelyekben a kisközösség íratlan törvényei sze­rint volt vezető, s voltak a többiek, akik ennek szava szerint cselekedtek. Harkó András, a prí­más szóhasználata szerint mi, akkori fiatal írók Erdélyben a Sütő „bandájához” tartoztunk, ami számunkra nemcsak a pillanatnyi együttlét megtisztelő méltóságát, hanem mindannak a lelki és politikai közösségnek az ismérvrendsze­rét is jelentette, amelyet a népszolgáló irodalom és közélet terén Sütő András személye és mun­kássága jelentett és jelent mindenkinek, aki magyarul érez és beszél. Hogy az összetartozás­nak és az egymást vállalásnak sajátosan helyi jellegzetességet mégis a vásárhelyi cigányprí­más fogalmazta meg először és ilyen frappán­san, oka van, s oka egy széttörött hegedű, melynek egyik darabját ma is íróasztalom fiókjában őrzöm, mint emlékezést serkentő ereklyét.

Történt ugyanis, hogy az 1971-es esztendő irodalmi díjait, amelyeket az akkor még létező és rendeltetésének megfelelően működő Maros­vásárhelyi Írói Társaság osztott ki évente, éppen két sepsiszentgyörgyi tollforgató: Farkas Árpád költő és Veress Dániel drámaíró nyerte el. Az ünnepi díjátadásra fölruccantunk mi mind a sepsiszentgyörgyiek, s velünk jött a nálunk alig pár évvel idősebb pártfogónk és barátunk, dr. Komáromi Mihály nőorvos, a kovásznai kórház fiatal igazgatója, aki mindenüvé elkísért bennün­ket, ahol szerepléseink vagy irodalmi párharca­ink folytak. Többnyire amolyan szertartásmesteri szerepet vitt körünkbe, ő szervezte a kocsmai asztalokat, a flekkenezésekhez szerezte a húst, italt, a helyet az éjszakai hangos mulatozáshoz. Most is azért jött, hogy egyetemi éveinek váro­sában része legyen abból a büszkeségből, amely fiatalabb íróbarátai sikeréből rá is szállt. Ő szerezte meg nekünk a díjkiosztás utáni bankettre a somostetői vendéglő nagytermét, amelynek az volt az előnye, hogy mivel a város­tól távol, a hegy tetején állt, esetleges hangosabb és lelkesültebb megnyilvánulásaink belevesztek az épületig nyúló erdők csendjébe.

Az ünnepélyre mind összegyűltek a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi írók, a bukaresti írószövetséget pedig Méliusz József képviselte, aki igen nagy reményeket fűzött ép­pen a mi nemzedékünk jelentkezéséhez. Sütő András, Bözödi György, Katona Szabó István, a két Gátfalvy, Hajdú Győző, Nagy Pál, Oláh István, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Hódos László, Vári Attila, Bogdán Lász­ló, a két ünnepelt, színészek, újságírók ülték körül a patkóba vont asztalokat. Folyt a bor s a pálinka, húzták a talpalávalót a zenészek, emel­kedetten elektromos volt a hangulat, mint foj­tott mindennapjaink után mindig az ünnep, amelynek óráiban felszabadult a lélek és megiramodott a szenvedély. Mondta ki-ki a magáét; Czegő Zoli szokásához híven kijelentette, hogy legújabb versei darabjáért nem adna öt Ady Endre verset. Nagy Pál, az ötvenes években indult kritikus nem kis öniróniával siránkozott Molnos vállára borulva, hogy neki és nemzedék­társainak már a Securitate emberei sem hisz­nek, annyit és annyiszor jelentették fel egymást, Sütő hevesen udvarolt az egyik fiatal feleségnek, Magyar Lajos szavalta az éppen akkor elkészült Csorna Sándor naplóját Oláh Pistának, Farkas Gálfalvi Gyurkával kolozsvári egyetemi éveik em­lékeit idézte, Vári Attila néhány színésznőnek anekdotázott a Muskátli pincéreiről, Hajdú Győző annak, akit éppen elkapott bizonyította sebtiben, hogy a kompromisszumok jelentik az egyetlen utat a nemzetiségi politikában, Bogdán és jómagam pedig jólesően fürdőztettük hiúsá­gunkat abban az apai dicséretben, amelyet Mé­liusz Józseftől kaptunk a Deák Tamás legújabb regényének párbeszédes kritikájáért. Mondhat­nám, szokásosan folydogált a mulatság, azt tettük, mint tenni szoktuk mindannyiszor, ha összegyűltünk: szertelen szenvedéllyel éltük – ami amúgy nem adatott meg nekünk –, egy dinamikusnak tűnő irodalmi közélet látszatát. Aztán szinte menetrendszerű pontossággal har­sant föl a dal, Illyés Kinga csángó népdalai, melyektől kellőképpen nehezedhetett meg ismét a lélek és a szív, bukhatott bús elgondolkodás­ba a kedély, s utaztathatta magát ki-ki ösztön-bokrai sugallatára el, távol innen, bele min­dennapjai színtereinek elképzelt álomvilágába, a mitikus táj- és népfogalom édes-keserű fluidumába. Vékony, fürgecsobogású patakként zuho­gott az ének, Kinga gyönyörű hangja szen­vedélyesen mosta belőlünk az érzést álltunk az énekszó partjain, mormoltuk utána, mint az imát vagy zsoltárt, az énekhangokat, nem mondtuk ki, hanem szánkban melengettünk szót, fogalmakat… Álltunk ott, mint állnak a fűzfák a parton, s jelzik jelenvalóságukkal: életet adó elem mozdul, csergedez gyökereik alatt A duhaj mulatság zsombékjára fölakadt áhítatos szertartás nem tartott soká. A szív és lélek megpróbáló feszüléseit pontosan úgy nem lehet huzamosabban kibírni, mint ahogyan a testet sem lehet állandóan és szüntelen megfeszíté­sekre fogni. Valahol elérkezik ez a feszülés kritikus állapotába, és akkor fel kell oldani, akkor szinte durva akarnoksággal menekedni kell előle, mert ha az ember foglya maradna, elveszítené magát örökre, minden bizonyosság­gal…

– Tánc! – bődülte bele az áhítatba Komáro­mi Mihály, s mint aki mindig csak csűrdöngölőt vagy csárdást járt volna örök életében, hirtelen karjába kapta Illyés Kingát, s kezdte forgatni veszekedett sebesen. A cigányok váltottak, az előbbi, alázatosan a balladás hangulatba simuló kíséretből most előengedték hangszereik erejét, s bár nem éppen alkalmatos jószág a szaxofon és a dzsesszdob a csárdások megszólaltatására, mint kik lehetetlent nem ismernek, s hiszik, hogy eljött az ő idejük, minden virtust előbá­nyászva magukból húzták, hogy „Vörös bort ittam az este, ragyogós csillagom, szeretem a bort…” Mi pedig, mindannyian, mint kiket az előbbi csend különös dévaj erővel telített, for­gatni kezdtük a lányokat s asszonyokat, ki-ki tudása, de mindenki lelkesedésének mértéke szerint. Mintha mindannyian magunkban Páll Lajos korondi költőtársunk versét áramoltattuk volna véreink mentén:

„Jaj annak, kinek a létét
nem kerékbe, táncba törték…”

Peregtek-forogtak a lányok, előbb apró, majd egyre gyötrelmesebb sikongatások hagy­ták el ajkukat, forogtak-dobbantak a lábak, a Iihegések varkocsai összefonódtak, s mint ama halálra táncoltatott lány balladájában már-már várni lehetett, hogy valaki kihull a sorból, s éltének folyását elszegi a duhaj tobzódás… Ezt láthatták a cigányok is, mert egyszer csak leáll­tak a zenével… Komáromi doktor, ki nem tu­dott soha elgondolt lépése közben magának gátat vetni, ráordított a prímásra:

– Folytasd, csóka, mert másképpen a hasa­don töröm szét a hegedát!

– Hát törjed csak, pajtás, itt van! – jött le kicsiny emelvényéről Harkó, s nyújtotta a szen­vedélyétől ittas férfi felé a hegedűt s vonót…

Komáromi nem gondolkozott Megragadta nyakától a hegedűt, s lecsapott vele. A hirtelen beállt csendben, mint természettudósok lelassí­tott filmkockáin, láttuk mindannyian az esztelen mulatság eredményének tanulságos képeit. A vékony, kiszáradt deszka szertevált, s mint szir­mok szóródtak előbb a magasba, majd puhán szanaszét a kis fenyőfarepeszek. Repülő kagy­lók, kolibrik képtelen zuhanásban, repdestek tőrt szárnyaikkal, hallani lehetett a sűrű levegő koccanásait, az apró sikolyokat, amelyek el­hagyták az elszegett énekes torkokat majd egy nagy reccsenetbe olvadt össze minden, s a kecses szerszám, a prímáshegedű darabjai, mint szürkésbarna kupac, holtan zuhantak egy­másra a műkőpadozaton.

– Látod, András, a te bandád – mondta Harkó, s állt ő is némán, a dal halálának döbbenetében, mint sírgödör előtt állnak a ha­lállal először találkozó suhancok… Aztán min­denki lassan, egymásra sem nézve szedelőz­ködni kezdett, mindenki bezárta magát vissza magába, nesztelen osont ki a Somostető ven­déglőből az egész társaság. Cigányprímás és író, doktor és színész, pincér és virágosfiú. Majdnem egy órát bóklásztam én is a marosvá­sárhelyi erdők sűrűjében, s mint bűntény helyé­re az elkövető, mégis visszatértem a terembe. Már csak a pikolófiúk voltak ott, beengedtek szó nélkül. A kihűlt cigarettafüsttől émelyítő kripta­szagot árasztó teremben félhomály derengett. A padlón pedig, mint egy kubista festmény – úgy éreztem, Braque vagy Picasso műalkotása – ott hevertek, csillogó fényeket játszatva magukon a „zenecserepek”, a szétesett hegedű darabjai. Letérdeltem melléjük, és megsimogatva őket egyet felemeltem, s beloptam bársonynadrágom zsebébe. Másnap reggel Sütőéknél a konyhában, titokban ráírtam belső lapjára, mint egy kis titkos sírkőre: „1972. május 12. Somostető. írómulatság.”

Azóta csak egyszer vettem elő s néztem hosszasan, míg a könnyek el nem öntötték a szemem: 1985-ben, amikor az NSZK-beli Biberachból dr. Komáromi Mihály hirtelen halálának hírét vettem. S ha úgy adódik, hogy hazámtól távol ér a halál, egyetlen tárgyat szeretnék magam mellett tudni a sírgödörben, ezt a teme­tetlen hegedűdarabot, amely minden szónál mélyebben fejezi ki nekem sorsunk tragikumá­nak sötét rejtelmeit.

1990. november 27.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább

Slobodan Milošević belgrádi börtönnapjai. Hogyan adták ki Hágának? Elrabolták?

Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták >

Tovább

Kinek üzlet a holokauszt?

Kik és mennyit kerestek a holokauszton? A legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne >

Tovább

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

Jókai utolsó éveit sikeresen megkeserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont >

Tovább

A Cseke

Tőle tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi >

Tovább

Egy álszent nyárspolgár emlékiratai, aki több százezer magyart pusztított el

Első alkalommal jelentek meg magyar nyelven Rudolf Höss auschwitzi lágerparancsnok emlékiratai, amelyet 1947-es lengyelországi kivégzése előtt, >

Tovább