2021. december 2. csütörtök
Ma Melinda, Vivien, Aranka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Naplójegyzetek a hovatartozásról

Herceg János
Herceg János
Naplójegyzetek a hovatartozásról
Tolnay Klári emlékmúzeum

November 4. Nem volt még két óra, amikor kikanyarodtunk a Kelebiához vezető útra. De vagy két kilométer hosszú dugó volt előttünk. Zsófi szerencsésen felfedezett egy ismerős rendőrt még vizsgálóbíró korából, s így előre hajthattunk. Így is több mint egy órát kellett várakoznunk, úgyhogy sötét este lett, mire befordulhattunk Budapesten a Mártonhegyen az Ormódi utcába.

Tamási Áron utcáján kellett végigfutnunk, s már ezért, meg azért, mert balról látható a tüdőszanató­rium, ahonnan Szenteleky búcsúzott az élettől, ilyenkor én kicsit mindig megenyhülök. Mert sehogy sem tudok megbékülni vele, hogy Zs. ilyen messze bérelt lakást, ahonnan reggel egy óra kell, amíg az ember beér a Vigadóhoz, amelynek közelében nemrég a munkahelye volt. „Hazamész?” – kérdezte Aranka, s bólintásomra még hozzátette: „Persze, nekem is otthon van a helyem”. Pedig őt aztán igazán elkényeztették Pesten, s azon túl még érzelmi szálak is odakötötték. De akkor már, 1938 májusában, az Anschluss után elvadultak a szenvedélyek, s nekem ott kellett volna maradnom „aladárnak” Dante könyvki­adónál, ahol a 42 alkalmazott között ketten voltunk keresztények, Fekete bácsi, az altiszt meg én. Szemző Gyula hűtlenül elhagyott felesége, kopottan és megöregedve nem számított, mert csak napidíjas címíró volt fönn, a kakasülőn, ha mindjárt méltóságos asszonynak szólította is Somlyó igazgató. Merő gyengédségből, hogy ilyen is van a gyűjteményében hátul, a sötét udvaron az Ó utcában a 3 pengő napidíjért körmölők között.

November 5. Ez is mindig eszembe jut, az én hazajövetelem, ha felmegyek. De hát sorsdöntő lépés volt, s akik nem érezték, amit én, csak szidtak, gyógyíthatatlan agybaj­nak nevezték elhatározásomat, mint Debreczeni, aki azt mondta, futok a szerencsém elől, mert most aztán majd igazán lehetne valami belőlem. Csak lenne ő keresztény! A Tolnainál 10 pengőt adtak egy novelláért, s Bethlen Margit grófnő, aki közben az Ünnep főszerkesztője lett, még meg is jegyezte méz­édesen: „Csak ne írna mindig ilyen szegény-szagú történeteket, kedves Herceg, ebbe a mi családi lapunkba!” S eközben én ezt a hazajöveteli kényszeremet még azzal is szépíteni próbáltam, hogy nem bírom a szélső jobboldali politika diadalmámorát, s így haza­megyek, mint valami hős, aki áldozatra is képes. Hazudtam. A családomnak is, meg a barátaimnak. Mert közönséges nosztalgia volt, olyan sötéten és megmagyarázhatatla­nul, hogy magamnak se mertem bevallani. Most, hogy ilyen idegennek érzem magamat itt Budapesten, mindez megint eszembe jut. Én ezt a te idegenérzetedet objektíve is igazolnám – mondja barátom, a klasszikafilo­lógus, aki huszonöt évesen kultúrattasé lett Magyarország varsói nagykövetségén, aztán az ötvenhatos forradalom után két évet ka­pott, s azóta egy vidéki városba besavanyított tanár. „Én se bírom ezt az egyre hangosabb zsidózást. S a népiek meg urbánusok konfrontálódását! Az előbbi, láthattad földszagot áraszt mindenáron, az utóbbi meg valami abszolút steril affektációval elefántcsontto­ronyban képzeli magát, és fintorog! Nem bírtam ki, hogy ebből származó rossz közér­zetemet el ne panaszoljam Rosenberg Évi­nek.” Ezzel a Rosenberg Évivel, akit mindenki csak „Tenk Évi”-nek hív a vastag lába és mély baritonja miatt, ötven év előtt ő Zomborban együtt érettségizett. S azóta tart kö­zöttük a barátság. „Nemcsak vele!” – kiáltja, amíg a Gerbaud kirakatában ülünk, s a Vörösmarty tér egészen betakaródzott a no­vemberi köddel. – A legjobb barátom ma is Jovičić Slobo, aki most Zágrábban él, s könnyen meglehet, hogy elveszti igazgatói állását. Ha csak nem menti meg mamája horvát származása! Kristoforović Ivan meg nálam száll meg, ha feljön! I. S., a másik barátom mosolyogva bólogat erre. Hiszen az ő körei ugyancsak hasonlóak, miután har­minc évig ette a liberális Magyar Nemzet kenyerét, s most néha odanéz az egykori varsói attasé ujjára a címeres pecsétgyűrűvel. Temerini parasztfiú, ha nem túlzás ilyen jelzőt használni egy 76 éves emberre!

November 6. A régi, kedves földalattin kimegyek a Széchenyi-fürdőbe. S jóllehet évek óta odajárok, most egyszerre rosszul érzem magam a roskatag öreg férfiak és a szép, fiatal kurvák között. Ez az öregség, állapítom meg magamról, s kiúszom a közös medencéből, csak lopva nézek a tükörbe kifelé menet. Többé nem jövők ide.

November 7. Unom magam. Zsófival délután meglátogatjuk a 86 éves Csernitzky Dickót gyönyörű városmajori lakásában, amelytől T. Ottó is el volt ragadtatva, mikor pár év előtt elvittem. Dickó távoli rokoni folt, de boldoggá teszem, ha elmegyek hozzá, s a régi Zomborról beszélgethet velem. Úrilány volt, nagyapja a város főkapitánya, apja lovag Csernitzky Alfonz pénzügyi titkár, de ő a köszörűs Flossberger fiaival birkózott az Or­gona utca porában, s a nagyheti ájtatosság során szégyenkezve gyónta meg, hogy több­ször is benézett velük szemben a Madár utcába, ahol a kuplerájok házai sorakoztak. „Fene a pofćdat, olyan ritkán jössz!” – kiáltja, és búcsúzásul hátba vág.

November 8. Ma veszem át a „Magyar Művészetért" díjat a Nemzeti Színházban. Erre már az unokám is kibújt a farmerjéből, és nyakkendőt kötött. „Nyugodj meg, Papi, int le fölényesen, meglátod, minden rendben lesz.” Mert tudja, idegesít a nyilvános szerep­lés, amelyhez ő már hozzászokott, mint élő próbababa a Divatcsarnok bemutatóin, hogy a nyári szünetben majd elmenjen megint mosogatni egy londoni étterembe. Én meg erre egyszerre megértem, hogy nem is Buda­pest, nem is az itteni közhangulat az oka rosszkedvemnek, hanem az a bizonytalan, sem ide, sem oda egészen nem tartozás érzése, ami néha Belgrádban is elfogott, mikor még eljártam az írószövetség gyűlései­re, s aztán Veljkóhoz vagy a „Három kalap­hoz” címzett vendéglőbe Todor Manojlovićtyal. És eközben nem program volt írása­imban Zombor és Bácska, az itt élő sokféle néppel. Ahogy Keltez Tuna se témát jelentett, amikor a kőművesek és cserepezők negye­déből hangzott fel magával ragadón az ének: Šalaj, pa šalaj, curu ne varaj!” Mindez olyan volt, mint valami tudat alatti vallomás a novelláimban, miközben magam sem értet­tem a dolgot. És ugyanakkor mégis magyar írónak éreztem magam, s megránduló száj­széllel énekeltem, ha helyzet és alkalom ép­pen úgy kívánta: „Isten, áldd meg a ma­gyart!”. És hogy ez a kétlakiság olykor még kínosabb legyen, fiatalon zsidó barátaim vol­tak, meg Milán egy életen át, minden titkunkat megosztva egymással. Ez a partikuláris szerep bizonyára nem csak engem szorít néha. Ha nem lettünk volna olyan sokan a Nemzeti Színház kulisszái mögött, megkér­deztem volna Sütő Andrástól, hogy érez-e ő ilyesmit, mint romániai magyar író? De így csak barátságosan „hogyvagyoztunk”, Cz. M. pedig azzal ölelt meg, hogy: „Sokat dolgozol, János!” Egészen elveszettnek éreztem ma­gam, amikor betessékeltek a színpadra, s én két idős hölgy között foglaltam helyet Az egyikről ott kinn a félhomályban is tudtam, hogy a férje, Gombos Gyula helyett jött haza Amerikából átvenni „a másik külföldi magyar­nak” járó díjat. S miután vannak helyzetek, amikor az ember szinte kényszerűen követi el az egyetlen lehetséges hibát, fél profiljához odafordulva megkérdeztem súgva: „Gyula hogy van?” Erre halálos sértődés hangján hallhattam, ugyancsak súgva: „Kicsoda? Én Tolnay Klári vagyok!” Persze, igaza volt, ha megbántottam, mintha nem csodáltam és szerettem volna hatvan éven át édes énekét a rátóti legényekről! Meg se vártam a „Csongor és Tünde” ünnepi előadását, mert ez a végze­tes elnézés végleg elvette minden önbizalma­mat.

1990. november 27.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

Putyin kockázatos ukrán játszmája

A háború óta eltelt 7 év nagy változásokat hozott az ukránoknál: a lakosság nemzeti tudata erősödött, >

Tovább

Uniós hírszerkesztőség az álhírek ellen

Az Európai Unió fel akarja venni a kesztyűt az álhírek ellen, ezért közös hírszerkesztőséget hoz létre >

Tovább

A siker kényszere megint mocskos trükkökre csábítja a Fideszt

A követeléseknek része, hogy a külföldön dolgozó magyarok is szavazhassanak levélben, ne csupán a határon túliak.  >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Kelet-Európának új tervre van szüksége

Közép-Európában alapvető gazdasági koncepcióváltásra van szükség, mert az már nem megy sokáig, hogy a térség a >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Európa-ellenes Komintern

Adam Michnik szerint egyértelmű, hogy Kaczynski meg akarja gyengíteni az uniót, e célból összefogást készít elő >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Novemberi helyzetkép

Az Európai Unió felcsútizálása vagy Felcsút európaizálása – ez itt a kérdés; „a világ esze épp >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább