Ma Zsombor, Kolos, Gottfrid névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
Beatles (összes)
Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >
Apám tyúkja
A Rádiókabaré felvétele. >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Márai Sándor a „jobboldaliságról”
„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Magyar-roma nyelvi rokonság
Gyenge Rózsika úrhölgy fedezte fel azt az adaptációt a videómegosztón, amelyik egyértelműen igazolja a magyar és >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
A Radetzky-induló hiteles története
Kínai történészek hitelt érdemlő dokumentumokkal igazolták, hogy Radetzky gróf (teljes nevén Johann Joseph Wenzel Graf Radetzky >
Naplójegyzetek a hovatartozásról
Herceg János
November 4. Nem volt még két óra, amikor kikanyarodtunk a Kelebiához vezető útra. De vagy két kilométer hosszú dugó volt előttünk. Zsófi szerencsésen felfedezett egy ismerős rendőrt még vizsgálóbíró korából, s így előre hajthattunk. Így is több mint egy órát kellett várakoznunk, úgyhogy sötét este lett, mire befordulhattunk Budapesten a Mártonhegyen az Ormódi utcába.
Tamási Áron utcáján kellett végigfutnunk, s már ezért, meg azért, mert balról látható a tüdőszanatórium, ahonnan Szenteleky búcsúzott az élettől, ilyenkor én kicsit mindig megenyhülök. Mert sehogy sem tudok megbékülni vele, hogy Zs. ilyen messze bérelt lakást, ahonnan reggel egy óra kell, amíg az ember beér a Vigadóhoz, amelynek közelében nemrég a munkahelye volt. „Hazamész?” – kérdezte Aranka, s bólintásomra még hozzátette: „Persze, nekem is otthon van a helyem”. Pedig őt aztán igazán elkényeztették Pesten, s azon túl még érzelmi szálak is odakötötték. De akkor már, 1938 májusában, az Anschluss után elvadultak a szenvedélyek, s nekem ott kellett volna maradnom „aladárnak” Dante könyvkiadónál, ahol a 42 alkalmazott között ketten voltunk keresztények, Fekete bácsi, az altiszt meg én. Szemző Gyula hűtlenül elhagyott felesége, kopottan és megöregedve nem számított, mert csak napidíjas címíró volt fönn, a kakasülőn, ha mindjárt méltóságos asszonynak szólította is Somlyó igazgató. Merő gyengédségből, hogy ilyen is van a gyűjteményében hátul, a sötét udvaron az Ó utcában a 3 pengő napidíjért körmölők között.
November 5. Ez is mindig eszembe jut, az én hazajövetelem, ha felmegyek. De hát sorsdöntő lépés volt, s akik nem érezték, amit én, csak szidtak, gyógyíthatatlan agybajnak nevezték elhatározásomat, mint Debreczeni, aki azt mondta, futok a szerencsém elől, mert most aztán majd igazán lehetne valami belőlem. Csak lenne ő keresztény! A Tolnainál 10 pengőt adtak egy novelláért, s Bethlen Margit grófnő, aki közben az Ünnep főszerkesztője lett, még meg is jegyezte mézédesen: „Csak ne írna mindig ilyen szegény-szagú történeteket, kedves Herceg, ebbe a mi családi lapunkba!” S eközben én ezt a hazajöveteli kényszeremet még azzal is szépíteni próbáltam, hogy nem bírom a szélső jobboldali politika diadalmámorát, s így hazamegyek, mint valami hős, aki áldozatra is képes. Hazudtam. A családomnak is, meg a barátaimnak. Mert közönséges nosztalgia volt, olyan sötéten és megmagyarázhatatlanul, hogy magamnak se mertem bevallani. Most, hogy ilyen idegennek érzem magamat itt Budapesten, mindez megint eszembe jut. Én ezt a te idegenérzetedet objektíve is igazolnám – mondja barátom, a klasszikafilológus, aki huszonöt évesen kultúrattasé lett Magyarország varsói nagykövetségén, aztán az ötvenhatos forradalom után két évet kapott, s azóta egy vidéki városba besavanyított tanár. „Én se bírom ezt az egyre hangosabb zsidózást. S a népiek meg urbánusok konfrontálódását! Az előbbi, láthattad földszagot áraszt mindenáron, az utóbbi meg valami abszolút steril affektációval elefántcsonttoronyban képzeli magát, és fintorog! Nem bírtam ki, hogy ebből származó rossz közérzetemet el ne panaszoljam Rosenberg Évinek.” Ezzel a Rosenberg Évivel, akit mindenki csak „Tenk Évi”-nek hív a vastag lába és mély baritonja miatt, ötven év előtt ő Zomborban együtt érettségizett. S azóta tart közöttük a barátság. „Nemcsak vele!” – kiáltja, amíg a Gerbaud kirakatában ülünk, s a Vörösmarty tér egészen betakaródzott a novemberi köddel. – A legjobb barátom ma is Jovičić Slobo, aki most Zágrábban él, s könnyen meglehet, hogy elveszti igazgatói állását. Ha csak nem menti meg mamája horvát származása! Kristoforović Ivan meg nálam száll meg, ha feljön! I. S., a másik barátom mosolyogva bólogat erre. Hiszen az ő körei ugyancsak hasonlóak, miután harminc évig ette a liberális Magyar Nemzet kenyerét, s most néha odanéz az egykori varsói attasé ujjára a címeres pecsétgyűrűvel. Temerini parasztfiú, ha nem túlzás ilyen jelzőt használni egy 76 éves emberre!
November 6. A régi, kedves földalattin kimegyek a Széchenyi-fürdőbe. S jóllehet évek óta odajárok, most egyszerre rosszul érzem magam a roskatag öreg férfiak és a szép, fiatal kurvák között. Ez az öregség, állapítom meg magamról, s kiúszom a közös medencéből, csak lopva nézek a tükörbe kifelé menet. Többé nem jövők ide.
November 7. Unom magam. Zsófival délután meglátogatjuk a 86 éves Csernitzky Dickót gyönyörű városmajori lakásában, amelytől T. Ottó is el volt ragadtatva, mikor pár év előtt elvittem. Dickó távoli rokoni folt, de boldoggá teszem, ha elmegyek hozzá, s a régi Zomborról beszélgethet velem. Úrilány volt, nagyapja a város főkapitánya, apja lovag Csernitzky Alfonz pénzügyi titkár, de ő a köszörűs Flossberger fiaival birkózott az Orgona utca porában, s a nagyheti ájtatosság során szégyenkezve gyónta meg, hogy többször is benézett velük szemben a Madár utcába, ahol a kuplerájok házai sorakoztak. „Fene a pofćdat, olyan ritkán jössz!” – kiáltja, és búcsúzásul hátba vág.
November 8. Ma veszem át a „Magyar Művészetért" díjat a Nemzeti Színházban. Erre már az unokám is kibújt a farmerjéből, és nyakkendőt kötött. „Nyugodj meg, Papi, int le fölényesen, meglátod, minden rendben lesz.” Mert tudja, idegesít a nyilvános szereplés, amelyhez ő már hozzászokott, mint élő próbababa a Divatcsarnok bemutatóin, hogy a nyári szünetben majd elmenjen megint mosogatni egy londoni étterembe. Én meg erre egyszerre megértem, hogy nem is Budapest, nem is az itteni közhangulat az oka rosszkedvemnek, hanem az a bizonytalan, sem ide, sem oda egészen nem tartozás érzése, ami néha Belgrádban is elfogott, mikor még eljártam az írószövetség gyűléseire, s aztán Veljkóhoz vagy a „Három kalaphoz” címzett vendéglőbe Todor Manojlovićtyal. És eközben nem program volt írásaimban Zombor és Bácska, az itt élő sokféle néppel. Ahogy Keltez Tuna se témát jelentett, amikor a kőművesek és cserepezők negyedéből hangzott fel magával ragadón az ének: „Šalaj, pa šalaj, curu ne varaj!” Mindez olyan volt, mint valami tudat alatti vallomás a novelláimban, miközben magam sem értettem a dolgot. És ugyanakkor mégis magyar írónak éreztem magam, s megránduló szájszéllel énekeltem, ha helyzet és alkalom éppen úgy kívánta: „Isten, áldd meg a magyart!”. És hogy ez a kétlakiság olykor még kínosabb legyen, fiatalon zsidó barátaim voltak, meg Milán egy életen át, minden titkunkat megosztva egymással. Ez a partikuláris szerep bizonyára nem csak engem szorít néha. Ha nem lettünk volna olyan sokan a Nemzeti Színház kulisszái mögött, megkérdeztem volna Sütő Andrástól, hogy érez-e ő ilyesmit, mint romániai magyar író? De így csak barátságosan „hogyvagyoztunk”, Cz. M. pedig azzal ölelt meg, hogy: „Sokat dolgozol, János!” Egészen elveszettnek éreztem magam, amikor betessékeltek a színpadra, s én két idős hölgy között foglaltam helyet Az egyikről ott kinn a félhomályban is tudtam, hogy a férje, Gombos Gyula helyett jött haza Amerikából átvenni „a másik külföldi magyarnak” járó díjat. S miután vannak helyzetek, amikor az ember szinte kényszerűen követi el az egyetlen lehetséges hibát, fél profiljához odafordulva megkérdeztem súgva: „Gyula hogy van?” Erre halálos sértődés hangján hallhattam, ugyancsak súgva: „Kicsoda? Én Tolnay Klári vagyok!” Persze, igaza volt, ha megbántottam, mintha nem csodáltam és szerettem volna hatvan éven át édes énekét a rátóti legényekről! Meg se vártam a „Csongor és Tünde” ünnepi előadását, mert ez a végzetes elnézés végleg elvette minden önbizalmamat.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A haveri viszony segíthet Orbánnak sínre tenni a szankciók kérdését
Az elnök ugyanis rokonléleknek tekinti a magyar vezetőt, a magyar modellt követendő példának tartja saját országában >
Halottak napja
De a gonosz szellemeket egy év alatt sem sikerült elűzni. Ami maradt, a gyász. És a >
Trump követelheti Orbántól, hogy ne akadályozza többé Ukrajna uniós csatlakozását
Orbán azért megy Washingtonba, hogy megszerezze a kétségbeesetten szükséges felmentéseket e szankciók alól, és azt állította, >
A demokraták egyetlen jó napból is levonhatják a rossz tanulságokat
Az amerikai demokratáknak jó napjuk lett a tegnapi választás hatására, ám rossz következtetéseket vonnak le az >
Sokkot váltott ki, hogy Orbánék megvásárolták a bulvárlapt
A Blikk munkatársai azt mondták, sokkot kaptak. „Majdnem szívrohamot kaptam, amikor meghallottam a bejelentést” – mondta >
Orbán riválisai visszavonnák az autógyártók kedvezményeit
Magyar Péter gazdasági tanácsadója azt közölte, hogy győzelme esetén a Tisza visszavonná az autóipari multiknak adott >
Mi különbözteti Babišt Orbántól és Ficótól?
Vannak különbségek Babiš, illetve Orbán és Fico között – mutat rá a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Stefan >
Mit köszönhetünk néhai Pásztor Istvánnak?
A pásztor-éra arról marad híres, hogy Pásztor István a tényleges szakmai érvényesülés rendjét a vajdasági magyar >
A magyarok lélekszáma a Vajdaságban 30 százalékkal csökkent
Pásztor István Alapítvány igazgatóbizottsága közzétette, hogy az idei Pásztor István-díjat Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, valamint Aleksandar >
Hogyan győzzük le a kemény jobboldalt, holland kiadás
Kisugárzásában a holland választások győztese nagyban emlékeztet Zohran Mamdanira, az amerikai demokraták new yorki polgármesterjelöltjére, valamint >
Európa többel tartozik a szerbeknek
Európa sokkal többel tartozik a Szerbeknek és abban, hogy az autokrata Vučić tovább kormányoz, benne van >
Németország nagy bajban van
A politikai középnek van egy gazdag és sikeres ellenfele, az AfD. Ám pont ezért roppant fura, >