2021. február 25. csütörtök
Ma Géza, Cézár, Vanda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Donald Trump az amerikai Milošević?

A Washington Monthly főszerkesztőjének analógiája (Trumpizmusok)

Találkoztam sok jól képzett szakemberrel Belgrádban, a szerb fővárosban, akik gyűlölték Miloševićet, de még több olyan munkásosztálybeli és vidéki szerbbel, akik viszont, ha visszagondolok rájuk, Trump szavazóira emlékeztetnek. Szabad Magyar Szó:

A londoni Economist már egy éve Orbán Viktorhoz és Marine Le Penhez hasonlította Donald Trumpot, a Magyar Szó washingtoni elemzője pedig Slobodan Miloševićhez is. Most az egyik tekintélyes amerikai fővárosi folyóirat, a Washington Monthly főszerkesztőjének, Paul Glastrisnak a tollából is megszületett a szerb diktátorral való összehasonlítás gondolata. A lap tematikus számban elemzi a Trump-korszak várható jellegzetességeit, és azok között nem kis szerepet kapnak azok a jellegzetességek – ha úgy tetszik, korai ismérvek –, amelyekre a washingtoni Holokauszt Múzeum inti látogatóit egy plakáton, hogy mire figyeljenek, ha idejekorán fel akarják ismerni hazájuk fasizálódását.

Erőteljes és folyamatos nacionalizmus

Az emberi jogok megvetése

Az ellenség beazonosítása mint egyesítő erő

A fegyveres erő hangsúlyozása

Féktelen szexizmus

Ellenőrzött média

A nemzetbiztonság rögeszméje

Vallás és kormányzás egybeolvasztása

A nagytőke hatalmának védelme

A munkásság befolyásának visszaszorítása

Az értelmiség és a művészetek megvetése

A bűnözés és a büntetés iránti megszállottság

Zabolázatlan korrupció és a csatlósok jutalmazása

Fondorlatos választási rendszer

Ki-ki értékelheti, mennyire jellemző ezeknek az ismérveknek túlnyomó része a miloševići Szerbiára, a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, és most a trumpi Amerikára. Az alábbiakban a Washington Monthly főszerkesztőjének a cikkét közöljük teljes egészében.

Nevezték már Donald Trumpot „Amerika Berlusconijának”, és a hasonlóságok közte meg a korábbi olasz miniszterelnök között valóban meglepőek: hajviselet, feltűnő szoknyavadászkodás, médiamanipuláció, tévés ripacskodó demagógia. De Berlusconi stílusa nem foglalta magában a vallási és nemzeti félelmekre való rájátszást. Ezért gondolom, hogy találóbb – és aggasztóbb – a Slobodan Miloševićtyel való összehasonlítás.

Akárcsak Trump, a volt jugoszláv elnök is az etno-nacionalista érzelmek legyezgetésével jutott hatalomra, amelyek ereje még őt magát is meglepte. 1987-ben, az akkor még lojális kommunista pártaparatcsik Milošević Koszovóba utazott, hogy közbenjárjon a kisebbségi szerbeknek az etnikai albánok által dominált tartományi kormány elleni tüntetésében. Abban az időben a párt szigorúan ellenezte a nacionalista beszédet. Ám amikor a tüntetők arra panaszkodtak, hogy a koszovói rendőrség gorombán bánik velük, Milošević így szólt hozzájuk: „Soha senki nem fog többé bántalmazni benneteket!“ A mondatot tartalmazó tévéfelvétel, mai fogalommal élve, vírusként terjedt. Milošević pillanatok alatt a szerbek hősévé vált Jugoszlávia szerte azáltal, hogy megtagadta – mai szóhasználattal élve – a „politikai korrektséget“. Ezt a népszerűséget használta fel aztán arra, hogy megszerezze az elnöki posztot a Szerb Köztársaságban, hogy tüntetéseket csiholjon a nyugtalan boszniai és horvátországi szerb lakosság körében, és hogy az ottani szerbeket fegyverrel meg lőszerrel lássa el.

Az azt követő vérontás évei alatt – beleértve az etnikai tisztogatást, a nemi erőszakról elhíresült fogolytáborokat, százezer ember legyilkolását – a vele találkozó újságírókban és külföldi politikusokban Milošević olyan benyomást keltett, ami feltűnően hasonlít arra, amilyennek ma sokan Trumpot látják. Rámenős és magabiztos volt a nyilvánosság előtt, de zárt ajtók mögött udvarias és békülékeny. Megszállottja volt a sajtó ellenőrzésének és manipulálásának. Úgy tűnt, hogy valójában el sem hiszi azt a nacionalista retorikát, amelyet jómaga ontott, de felhasználta azt a hatalom megszerzésére és megtartására. A családján kívül senkiben sem bízott meg.

Vannak azonban más párhuzamok is. Emlékszünk Jugoszlávia szétesésére, amelyhez az etnikai/vallási megosztottság vezetett, de volt annak egy óriási gazdasági összetevője is. A hidegháború majd egész ideje alatt Jugoszlávia viszonylag sikeres ország volt, de az 1980-as években az életszínvonal hirtelen lezuhant a magas külföldi adósság miatt bevezetett gazdasági szigorítások következtében. A feszültségek egyre növekedtek az iparosodott, magasabb jövedelmű északi (katolikus) köztársaságok, mint Horvátország és Szlovénia, illetve a szegényebb, mezőgazdaságra és bányászatra alapuló (ortodox keresztény) köztársaságok, mint Szerbia és Montenegró között.

 

1995 folyamán újságíróként Jugoszláviából tudósítva meglehetősen sok időt töltöttem szerbek között Boszniában és Szerbiában is. Találkoztam sok jól képzett szakemberrel Belgrádban, a szerb fővárosban, akik gyűlölték Miloševićet, de még több olyan munkásosztálybeli és vidéki szerbbel, akik viszont, ha visszagondolok rájuk, Trump szavazóira emlékeztetnek. Ezek az emberek hittek abban, hogy ők Jugoszlávia hazaszerető szíve-lelke, akiket azonban nem értenek meg és lebecsülnek. Gyakran emlékeztettek arra, hogy a szerbek a második világháborúban a szövetségesek oldalán harcoltak, míg a horvátok Hitler mellé álltak. Azt állították, hogy a [szövetségi] kormány minimalizálta az ország legnagyobb népcsoportját képező szerbség gazdasági és politikai hatalmát, a kisebbségeknek, mint amilyenek az albánok meg a horvátok, viszont külön privilégiumokat juttatott. Arra panaszkodtak, hogy ezek a kisebbségek hálából még több autonómiát és végül függetlenséget követeltek a saját régiójuk számára, aminek következtében a szerbek „kisebbséggé váltak volna saját hazájukban“. Szerintük ezért volt Miloševićnek igaza, amikor támogatta fegyveres felkelésüket. Amikor rámutattál nekik arra, hogy a szerbek kezdték a harcot, és mivel a nehézfegyverzet az ő kezükben volt, a gyilkolás dandárját is ők hajtották végre, akkor azt válaszolták – a miloševići hivatalos, állami sajtót szajkózva -, hogy mindez csak nyugati propaganda. Ha leültél velük a tévé elé, s nézted a CNN híradását a boszniai muzulmán holttestek tömegsírokból való kiemeléséről, ahogyan én tettem egy dél-szerbiai vidéki család társaságában, azt mondták, hogy a CNN manipulálta a képsorokat, meg hogy a mészárlás vagy meg sem történt, vagy ha meg is történt, azért nem a szerbek voltak felelősek. Az a tény, hogy saját gazdasági helyzetük meredeken romlott, miközben Milošević üzleti csatlósai – akik közül nem egy valódi bűnöző volt – egyre csak gazdagodtak, láthatóan nem ingatta meg a rezsim iránti hűségüket.

Milošević opportunista volt. Kétlem, hogy az ország tönkretételét tervezte volna, vagy hogy egy hágai börtöncellában haljon meg. Pusztán az általa szabadjára engedett etno-nacionalizmus logikáját követte. Ugyanígy áll a helyzet Trumppal. Tervei nem világosak, talán még önmaga számára sem. De az elkövetkező négy évben történhetnek olyan események – egy radikális iszlámisták által elkövetett terrortámadás; olyan baloldali tüntetés, amelyben rendőrök esnek áldozatul; szövetségi tulajdonban lévő földterületek felfegyverzett szélsőjobboldali elemek általi elfoglalása –, amelyek próbára teszik majd. Vajon hozzáidomul-e majd a hivatalból eredő normális nyomáshoz és törvényes visszafogottsággal cselekszik, vagy pedig olyan módon válaszol, amivel a bázisát táplálja és még több erőszakot csihol? Én az előbbiben reménykedem és azt várom. A kampány alatti és utáni szavai meg tettei azonban egyértelműen az utóbbira utalnak.

Szerencsére nem kell tétlenül elfogadnunk Trump döntéseit. Mint ahogy azt folyóiratunk címoldali témaválogatásában olvashatjuk […], a demokratáknak rövid távon  lehetőségük van az ellenállásra, hosszú távon pedig a hatalom visszaszerzésére – több módon is, mint ahogy azt pillanatnyilag látják. […] még a kongresszusi republikánusoknak is van okuk rá, hogy ellenálljanak, ha Trump átlépi az alkotmányosság határait.

Az Egyesült Államok 2017-ben nem azonos 1995 Jugoszláviájával. Mi hosszabb és mélyebb demokratikus tapasztalattal, valamint a fékek és ellensúlyok erős rendszerével rendelkezünk. De a következő négy év komoly próbára teszi majd ezt a rendszert. Mindannyiunknak részt kell vállalnunk abban, hogy elkerüljük annak bukását.

2017. február 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább

Sinkó, Herceg és Tito

Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá >

Tovább