2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Érte haragszom, nem ellene

Végel László
Végel László

A kivonulás egyben behódolás, békés pihegés a totalitárius hatalom holdudvarában. Az összkomfortos elefántcsonttoronynak azonban ára van. Babits Mihályt kellene egyre többször idézni: „mert vétkesek közt cinkos aki néma....”. Végel László:

Kardcsörtetés kard nélkül

Magammal is vitázom arról, hogy a 20. századi világháborúk után, majd a jugoszláviai háborúk élményeinek birtokában eltúlzom-e a nacionalizmus veszélyét. A kelet-közép-európai nacionalizmus „új hulláma” idején próbálom higgadtan értelmezni a nacionalizmust. Természetesen nem az üzleti érdeket hajkurászó nacionalista nyerészkedők érdekelnek, nem is a szavazathajszoló politikusok, se a karrier- és divathajhászó írók és művészek, se azok a liberális értelmiségiek, akik utólag be akarnak lopakodni a nacionalista táborba, hanem azok, akik a 21. század világába szeretnék átmenteni a 19. századi polgári nacionalizmust. Azok érdekelnek, akik nem divatból, karrierizmusból, haszonleséséből lettek nacionalisták, hanem belső és őszinte meggyőződésből. A Parainézis című regényemben tűnik fel egy ilyen szereplő. Sejtem kínjukat, értem dilemmájukat, de látom zsákutcájukat is. Zsákutcáról van szó annak ellenére, hogy Kelet-Európában manapság a nacionalizmus jelenti az uralkodó eszmét. Miért zsákutca ez a főáramlat? Igaza van Julia Kristevának: a nacionalizmus, romantikus diskurzusa előbb vagy utóbb totalitárius retorikává korcsosul. Meglehet, hogy a némi idealizmussal átitatott nacionalista mélységesen megveti a primitív nacionalizmust, ám nem varázsolhatja vissza a 19. századi nyugati típusú nacionalizmus szülőhelyét, ezért a polgári nacionalizmusról álmodozók szellemi vákuumba kerülnek, szándékuk ellenére behódolnak a hatalomnak. Akárcsak a durcás államosított értelmiségiek. A kilencvenes években tanúja voltam ennek a behódolásnak. Sok nacionalista Miloševićben reménykedett, ám a következmények láttán kiábrándult a vezérből, vele együtt a nemzetéből is. Kevesen ostorozták annyira a szerb nemzetet, mint a Miloševićből kiábrándult polgári nacionalisták. Kiábrándultak - és jeremiási átkokat szórtak a romlott Amerikára és - saját nemzetükre. A kisebbségi nacionalizmus szintén légüres térbe került, s egyre inkább operett-nacionalizmusra emlékeztet. Ezek a nacionalisták lassanként a varrógéppel szántani kívánó műparasztra emlékeztettek, akikre érvényes Németh László egykori látlelete: a kisebbségi nacionalizmus „kard nélküli kardcsörtetés”. Leáldozott a „sajkacsás szerbeket” ábrázoló karikatúrák divatja. Elmaradnak a dicső szavak a hárompillérű autonómiáról, a vétójoggal rendelkező nemzeti tanácsról. Akik a VMSZ-t lenemzetárulózták, mára szövetségesei lettek. A „reálpolitikusok” uralják a mezőnyt. A rozsdás kardok birtokosai behúzódnak a kisebbségi kuckóba, kerülik az „ellenféllel” való szembesülést, inkább „magunk között” keresnek gyanús „nemzetárulókat”, „nemzetidegeneket”, főleg a nemlétező liberálisokat, akikkel a kommunisták 1970 után végeztek. Így nem marad más hátra: időnként bocskai öltönyben Budapesten szapulják a szerbeket. De azt se túl hangosan, mert újabban a Fidesz kedveli őket, Orbán Viktor még köszönetet is mondott nekik. A szerbek valószínűleg olyasféle bohócot látnak bennük, akiket egyszer aduttként ki lehet játszani. Addig csak tilinkózzanak és táncoljanak.

Mit ér az ember, ha nem nacionalista?

Mit ér az ember, ha nem nacionalista? Egyre gyakrabban hallom a kérdést a pillenyakkendős posztszocialista nacionalizmus tündöklése idején. Kristeva jegyezte meg az Önmaga tükrében idegenként című könyvében, hogy a nacionalizmus ugyanúgy eltorzul, mint „a modern ember rendíthetetlen és partikularista individualizmusa.” Narciszoid individualista vagy nacionalista? Egyik sem kívánok lenni, gyanút fogok, amikor hallom a az írókat, akik „kivonulnak” piszkos világból és „bevonulnak” a képzelet hermetikus világába, s éppen ezzel esnek csapdába. A kivonulás egyben behódolás, békés pihegés a totalitárius hatalom holdudvarában. Az összkomfortos elefántcsonttoronynak azonban ára van. Babits Mihályt kellene egyre többször idézni: „mert vétkesek közt cinkos aki néma....". A némák lobbija a különbékét köt a hatalommal, az előkelő néma a vétkesek cinkosa lesz. Szorongva teszem hozzá: posztmodern művész lesz, abban az értelemben, ahogyan Nádas Péter jellemezte a posztmodernizmust.

A félelem járja be Európát

Kora reggel olvasom a hírt: A szélsőjobb Osztrák Szabadságpárt elismerte a vereségét az ausztriai elnökválasztáson. A független jelöltként induló Van den Bellen győzött:, 50 százalékos feldolgozottság után a szavazatok  53,6, a Szabadságpárt jelöltje pedig 46,4 százalékos eredményt ért el. Az osztrákok az utolsó pillanatban legyőzték a félelmüket. Az utóbbi választási és a közvéleménykutatási eredmények ugyanis arról szólnak, hogy félelem járja be Amerikát és Európát. Egyelőre ez kedvez a populista jobboldali politikusoknak, akik kifogják a kedvező szelet, de nem tudni, hova vezet a tömegek lázadása. Folytatódhat saját mentorait elsöprő cunámival is. Újra előveszem Ortega Y Gasset könyvét, A tömegek lázadását, amelyet a szakfilozófusok ízekre szedtek, s próbálom megérteni, miért volt mégis népszerű a harmincas években. Miért hivatkoztak mégis rá azok a magyar írók is, akik aggodalommal tapasztalták az „ordas eszmék”, a fasizmus terjeszkedését? Sok állítása vitatható, de biztos, hogy pontosan jelezte a vészt. Olvasom, hogy a nyugati ifjúság kiábrándult a demokráciából, amivel védtelenek lesz az ordas eszmék irányába. Ettől tartott Ortega is. A jelenkori ifjúság többsége közömbös, a kisebbik, de hangosabb része viszont a szélsőjobb felé tántorog. A nemzedékek közötti gyanú nem csillapodik, ezért majd csak az új nemzetéken belüli vita dönti el, hogy milyen irányt vesz a történetük. Rendjén van, nem szólok bele, de mégis aggódom, nehogy a bűnös apákat még bűnösebb gyermekek váltsák fel.

Érte és nem ellene

Holnap az Újvidéki Klubban irodalmi estem lesz. Tele vagyok vívódással és ellenmondással. Emlékszem, 1992-ben jelent meg a Peremvidéki élet című könyvem, a háború már dúlt, s abban az időben a Dunát is sokan a legszívesebben Észak-Moravának nevezték volna. A könyv szerb nyelven igénytelen kivitelezésben látott napvilágot, olyan volt mint egy 1947-ben kiadott brossúra. Azóta sem láttam igénytelenebb kivitelezésű könyvet. Mintha a kiadó ezzel is jelezni kívánta volna, hogy semmi köze hozzám és ahhoz a nyomorúságos könyvhöz.  Semmi visszhangja nem volt, csak Aleksandar Tišma a hátsó borítón jegyzete jelezte, hogy mégis érdemes volt megírni. Volt egy promóciója is, alkonyatban indultam a helyszínre,  az utca tele volt terepszínű egyenruhás polgárral, s az est kezdetekor elment az áram. Gyertyafényben folytattuk a dialógust. Ebben a megvilágításban az arcokat figyelve úgy éreztem, a cinkosok kis gyülekezetében vagyok. Talán akkor érzelmesen beszéltem. Egyébként nemigen kedvelem az érzelmes diskurzust, nincs is jogom rá, ismereteim szerint, ez mindig valamiféle meghunyászkodást, szolgalelkűséget rejteget, városomat inkább bírálva szeretem. „Érted haragszom, nem ellened”, idézhetném József Attilát. 1992 után, rövid idő alatt elképesztően megugrott a város lakósainak száma, most már közel 400 000 lelket számlál, s ezzel együtt megváltozott az arculata is. Halálugrás volt ez a jövőbe. A Duna part, a városközpont is megszépült, a régi utcák felismerhetetlenek. A fiatalok a korzóról bevonultak a kávézókba, és nem mertek a jövőre gondolni. Külsőleg rohamosan fejlődött a város, de szellemileg, kulturálisan nem követte ezt az utat. A nők továbbra is divatosan öltözködtek, de a buszok csörömpöltek és nyikorogtak. Megroppant a Balkán és a Kelet-Közép-Európa határán formálódó ambivalens identitás, de semmi sem pótolta a hiányt: ezért manapság a kaotikus átmenetiség állapotában tengődik. Nekem az újvidéki ambivalencia színes világa imponált, virtuóz geopolitikai játékra emlékeztetett. Vagy boszorkányos kirakókockára. Ma sem a régi identitásának elvesztése bánt, elvégre a városok változnak, addig életképesek, míg változni tudnak, hanem az új identitás hiánya. Az  urbános puzzleből hiányzik néhány kocka, néhány részlet, néhány szín. Elkopott, kifakult? Vajon megérjük-e azt, hogy Újvidék minden tulajdonság nélküli város lesz? Arra a nőre emlékeztet, aki fél megmutatni szépségét.

Az újvidékiek között

A Zmaj utcába tartva lelassítottam. Újvidék utcáin megjelentek az ünnepi fiákerek! Mintha csak a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének regényvilága játszadozott volna velem. Lehet, hogy a várost irányító Szerb Haladó Pártban felébredt némi nosztalgia. Valaki ironizált is: bizonyára a városatyák olvasták a Neoplanta avagy az Ígéret Földjét. Az irodalmi esten, az Újvidéki Klubban találkoztam azokkal a polgárokkal, akik őrzik az újvidékiség polgári szellemét.  Éppen miattuk olvasta fel Miljan Vojnović a Duna utcáról szóló részletet. „Néha arra gondolok, hogy sohasem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában”. Ebben a lavinaszerűen ránk települő otthontalanságban kitaláltam magamnak az otthont, mondtam az ismerősök, a barátok színe előtt. Az első sorban két volt újvidéki polgármester foglalt helyet. Nagyon örültem a sétabotra támaszkodó Jovan Dejanović jövetelének, aki már a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének pár évvel ezelőtti promócióján is megjelent. Az emlékező újvidékiek legendás polgármesternek nevezik. 1974-1982 között volt polgármester, akkor épült a Szabadság híd, a Spens ,a  Szerb Nemzeti Színház. Talán ebben az időben teljesedett ki Újvidék kirakókockás játéka, akkor került egyensúlyba az város hagyománya a modernizációval. Igaz, ez kisebb sebekkel is járt, mint például a Szerb Nemzeti Színház épülete, de mindezért kárpótolt, az újító kedve: az óváros ebben ez időben újjászületett, Dejanović megújította a hagyományt. Reformátor volt. Az est után váltottunk néhány szót; a 90 éves volt polgármester, kifejezte óhaját, hogy rövid időn belül találkozzunk és beszélgessünk. Az ünnepek után első dolgom lesz, hogy felkeressem. Az első sorban ült egy másik volt polgármester is, akiről kevesebbet beszélnek, de aki annál szívósabban ténykedett. Hogy újvidéki lakónegyedei nem szocreál szellemében épültek, az nagyrészt a világot járt Boško Petrovnak köszönhető, aki 1985-1989 között polgármesterkedett.  Emberarcú lakónegyedeket akart látni, mert emberarcú városról töprengett. Ő kezdeményezte a nagy kereskedelmi központok felépítését is, például a Bazárt. Az ő kezéből vettem át Újvidék városának Októberi díját is.  A Nagy Mű azonban építése azonban megrekedt, Milošević eltávolította, úgyhogy 1989-ben Boško Petrov eltűnt a közéletből. Az irodalmi esten felszólalt, s biztos vagyok benne, hogy lenne még mondanivalója.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg.

 

2016. december 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább