2019. december 13. péntek
Ma Luca, Otília, Lúcia, Éda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Új szelek (is) fújnak

Végel László
Végel László

A vajdasági magyar közösségben gyökeret eresztett viktimológiai önkép, az elit áldozatként tetszelgett akkor is, ha mindvégig az állami költségvetésből tengette életét. Végel László:

A rendszerváltás véres operettje

Mindig nagy árat fizettem utópikus gondolatokért. Ennek ellenére sokszor ösztönösen kerestem az utópiának nevezett csapdámat. Ilyen volt a szocializmus is, amit nem a hivatalos propaganda oldaláról érkezett, hanem a szenttamási Zöld utca népének volt az életérzése. Láttam, hogy az emberek napról-napra jobban élnek, nem panaszkodtak, hanem bizakodtak. Lehet, hogy először életükben volt biztonságérzetük. Ha betegek voltak, tudták, hogy az orvos gondoskodik róluk, nem kellett félniük, hogy nem telik orvosságra. A betegségtől való félelmet ma sem ismerik a gazdagok, van pénzük privátklinikára, a legdrágább orvosságra. De mit tegyenek a kispénzűek? A várólistára írják fel a nevüket, s fogalmuk sincs, mikor kerülnek sorra. Manapság a gazdagok a haláltól félnek, a szegények a betegségtől. A szegénység tudja: a halál elkerülhetetlen, a betegség elviselhetetlen. Sorolhatnám az akkori biztató jeleket. Az utcám népe először rádiót vett, majd televíziót, a falusi házak gangjának végében fürdőszobát épített. A plebejus réteg bízott a szocializmusban. Lassanként fellazult a politikai hangulat, a panaszkultúra távolról sem volt akkora, mint manapság. Hazudtak volna saját maguknak? Nem merném ilyesmivel vádolni az egyszerű embereket. De mi mást választhattak volna az egyszerű kisebbségi polgárok a királyi Jugoszlávia után? Volt egy rövid Horthy-intermezzo, amikor puffogtatták a nemzeti szólamokat, de amint szorult a kapca, az urak cserben hagyták plebejusi réteget, amely keményen megfizette a nemzeti demagógia árát. Beköszöntöttek az „új hideg napok”. A magyar nacionalizmus gyáva dzsentrijei, az úrhatnám Magyarország szónokai a mai napig nem kértek ezért bocsánatot. A tömegsírok után jött a fokozatos olvadás. Az áldozatok utódai csodával határos módon felejteni akarták az „új hideg napokat”, s bámulatos erővel kezdtek új életet. A Nagy Traumából Nagy Titok lett. Igazi tabu. Nem azt mondták, hogy az apák a tömegsírban végezték az életüket, hanem azt, hogy eltűntek a háborúban. Az osztályomban többen is osztották ezt a sorsot. Igen, az eltűnt apák nemzedékéhez tartozom. A vajdasági magyar közösség 1948 után a szocialista utópiára ítéltetett. Ebbe a világba születtem bele, más világot nem ismertem. Szocialista lombikban nevelkedtem. Az 1965-66-ban írott Egy makró emlékiratai című regényemben ismertem fel, hogy a lombik világa hazug. Nem nyugodtam bele, az Új Symposionban a nonkonformizmusról értekeztem. Kerestem a parazsat a hamu alatt.  Megkaptam a választ, ugyancsak az Új Symposionban. Mit akarok? Azt, hogy a munkásosztály saját maga ellen sztrájkoljon? 1968 újabb fordulópontot jelentett. Választhattam volna az elegáns és kényelmes rezignációt, az úri cinizmust, a gazdagon jutalmazott különbékét. Nem kellett nagy engedményeket tenni – csak hallgatni. De nem! 1968 számomra a tagadás utópiáját hozta, azt írtam, hogy ez a baloldal szklerózisban szenved, abban a reményben, hogy mégis létezik a demokratikus szocializmus. De ez sem jött be. Az újabb regényem, az Áttüntetések már arról szólt, hogy nemzedékem többsége elárulta a 68-at, aminek átkát mind a mai napig hordozzuk. 1989-ben az újabb csapdába kerültem. Rendben van, ha az emberarcú szocializmus fából vaskarika, akkor válasszuk a demokráciát, az emberi jogokat, az emberi méltóságot, még akkor is, ha a kapitalizmus bevezetéséve fizetjük meg az árát. Háborús körülmények között rohantunk az egyre tekintélyelvűbb kapitalizmusba, miközben a demokrácia egyre tünékenyebb lett. Közben hallgattam az újdonsült hősöket, a kórus dallikázását a szocializmussal való leszámolásról. Hipp-hopp, a kommunista funkcionáriusok antikommunisták lettek. Ez a rendszerváltás olyan volt, mint egy véres operett. Az egykori baloldaliak olyan élesen fordultak jobbra, hogy közlekedési baleseteket idéztek elő. A vajdasági magyar közösségben gyökeret eresztett viktimológiai önkép, az elit áldozatként tetszelgett akkor is, ha mindvégig az állami költségvetésből tengette életét. Elhiszem, hogy kellemetlen volt Milošević állami jászla mellett kérődzeni, de ízléstelen utólag ezt érdemnek feltüntetni. Voltak áldozatok, nem kis számban, de nem a kisebbségi politikusok és értelmiségiek soraiból kerültek ki, hanem újra - mint mindig! - a szegény nép szenvedte meg a nacionalista tébolyt. 

Merengés

 „Jézus nagy szerencséje, hogy fiatalon halt meg”, írta Cioran

Optimizmus

Nišben magyar-szerb közös kormányülés. A sajtóértekezleten Orbán Viktor megköszönte, hogy „Szerbia szívügyének tekinti az országban élő magyarok ügyét” és konstatálta, hogy a kisebbségeket támogató politikájával Szerbia messze kiemelkedik Európában. Kilátásba helyezte Szerbia gazdasági fellendülését. A kisebbségi politikusok elégedettek. A kisebbségi polgárok kivándorolnak.

Nagy belső reformra lenne szükség…

Szenttamásra utazom az iskolám napjára. Az ünnepi műsor után találkozom néhány tanárral. Az első udvarias mondatok után az elvándorlásra terelődik a szó. Az utóbbi hetekben több vajdasági kisvárosban beszélgettem a tanárokkal, ott is ugyanazt hallottam, mint Szenttamáson.  Az egyik tanárnő megjegyezte: most nagyobb az elvándorlási hullám, mint amilyen a kilencvenes években volt. Félek, hogy ebből újabb trauma születik, a vég traumája. Pomozi Péter Lőrincze-díjas nyelvész nyilatkozatát olvasva már hallom szirénhangokat. Szerinte 2057 és 2060 között a vajdasági magyarság eléri a nulladik pontot, vagyis csak a 70 és 80 év felettiek beszélnek magyarul. Bizonyára naiv vagyok, mert kétségbeesetten remélem, hogy ez mérsékelhető, leállítható. Csakhogy ehhez elitjeink nagy belső reformjára lenne szükség. Hallgassunk meg a tanárokat! Ők tudják legjobban, hogy mi történik a vajdasági magyar családokban. Ők számolják, hány gyerek ül az iskolapadokban. Ha lenne egy nyitott, probléma érzékeny könyvkiadónk, akkor megszólaltatna (mondjuk) harminc magyar tanárt, akik elmondanák, mi játszódik le a magyar családokban. Ha a tanárok szabadon beszélhetnének kiderülne, hogy nem csupán anyagi okok miatt távoznak az emberek, a gyökerek mélyebbek. Ha belátnánk hibáinkat, akkor lehetségesek lennének a reformok is. De amig tart ez a durva vajdmagyar hatalmi harc, senki sem hajlandó szembenézni önmagával. Szerintem alaposan megcsappant közösségünk az önbizalma, sajátos értékeibe vetett hite. Ezt úgy is nevezhetném a sajátos kulturális értékek rombolásának. Miért becsülje szülőföldjét a vajdasági magyar ember, ha mi nem becsüljük saját kultúránkat? Nálunk divat lett figyelni, hogy esik-e Budapesten az eső, mert attól függ, hogy Bácskában milyen lesz a termés. Ez a lelki elvándorlási útjelző persze inkább értelmiségi jelvény, a parasztok józanabbak.

Trump példát mutat

Donald Trump oktatásügyi miniszternek nevezi ki az egyik leghevesebb bírálóját. Ebből tanulhatnának a szerbiai és a magyarországi politikusok, különösképpen a vajdaság magyar pártfunkcionáriusok.

Új szelek (is) fújnak

Kora reggel Belgrádba utazom, ezúttal vonattal. A svájciakra emlékeztető szerelvény csak néhány percet késik, valami mégis változik Szerbiában. Hónapokkal ezelőtt hosszasan tépelődtem a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia felkérését kézhez kapva. Elfogadjam-e a kultúráról szóló tanácskozáson való részvételt, vagy ne. Olvastam Vladimir Kostićnak az Akadémia új elnökének kritikus a hivatalos közéletet megbotránkoztató nyilatkozatait. Úgy tűnt, új szelek fújdogálnak az Akadémia háza táján. Végül elfogadtam Ivan Medenicának a tanácskozás programbizottsága elnökének érveit. Miért utasítsam el a párbeszédet, amikor a tanácskozás jelszava éppen az volt, hogy legyen párbeszéd – harag nélkül? A teremben, csupa új és fiatal arcot pillantottam meg, és újféle mondatokat hallottam. Az egyik fiatal hölgy, Divna Vuksanović, Marxot idézte és arról beszélt, hogy manapság csakis az ellenkultúra rendelkezik erkölcsi aurával. A szünetben váltottam néhány szót Vladimir Kostićtyal, az Akadémia elnökével, éppen a párbeszéd fontosságáról, Mileta Prodanović íróval az újvidéki állapotokat taglaltuk.  Ő többet tud az újvidéki művelődési intézményekben lezajlott kádercserékről, mint én.  Mi újság Újvidéken? Hm. Elviharzottak a sajtóbotrányok, az írók akkor is csendben maradtak, de most is. Prodanović Vicsek Károlyról érdeklődik, aki tagja a annak a Kulturális Tanácsnak a, amely meghatározza Szerbia kulturális stratégiáját. Közben arról értesülök, hogy Belgrádban feszült a hangulat. Az inkább óvatos nyilatkozatairól ismert akadémikus, Ljubomir Simović, író a Szerb PEN 90 éves jubileumának ünnepségén a „barbárságba való visszatérésről” beszélt.  Szeretném, ha Újvidéken is új szelek fújdogálnának A referátumomat, az európai szintér ismertetésével kezdem. Az utóbbi években a legrangosabb európai díjakat éppen nyitott, mozaikos identitását ábrázoló írók regényei kapták. Ez nálunk sem új dolog. Andrić, Krleža, Tišma, Danilo Kiš…. és sorolom tovább. A nyugati írók felfedezik a mozaikos identitást, mi arra vagyunk ítélve. Vagy arra, vagy a háborúra.  A szakadék szélén tántorgunk, ha megbillenünk, elveszünk. Nincs középút! Vladimir Kostić az Akadémia elnöke gratulál, majd Ivan Medenicáé a szó, aki azzal kezdi, hogy a referátumommal magasra emeltem a lécet, utána nehéz felszólalni. Ő is az európai szintérrel kezdi, majd a hazai viszonylatokra tér ki. Szerinte, csak két szerbiai színházi fesztiválnak van határozott profilja. Az egyik a belgrádi BITEF, a másik a szabadkai Deziré, amelyik a régió egyik legjobb rendezőjének Urbán Andrásnak a keze nyomát viseli magán. Jó volt ezt hallani a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia dísztermében. Számos kritikus és elgondolkodtató megjegyzés következett a jelenlegi kulturális állapotokról. Utána a Medenicával és Aleksandar Kostićtyal az Akadémia alelnökével a közeli kávézóban társalgunk, Medenica elmondja, hogy az idén nem utazott Szabadkára (Berlinben volt), hogy lássa a Desiré előadásait. Szerette volna látni a What is Europet, de sebaj, a közeljövőben Szarajevóba utazik hogy megtekintse az előadást, azzal a szándékkal, hogy esetleg a meghívja a Bitefre.

Meghalt Castro

90 éves korában meghalt Fidel Castro. Lehetett volna legenda, de brutális és faragatlan diktátor lett belőle. Volt benne valami anakronisztikus. A mai diktátorok szubtilisebbek.

Mementók

Megszűnt a Szabadkai Rádió, megszűnés előtt áll a Temerini Rádió. Csak azért jegyzem le a naplómba, hogy ne felejtsük el, egykor léteztek. Azt is érdemes lejegyezni, hogy a felelősség kérdése szóba se kerül.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg.

 

 

 

 

2016. december 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább