2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Korunk gályájában

Végel László
Végel László

Mint annyiszor a sorsforgató időkben, most is Ady Endre jut eszembe. „Mi mindig mindenről elkésünk,/ Mi biztosan messziről jövünk,/ Fáradt, szomorú a lépésünk.” Végel László:

Mi mindig mindenről elkésünk

A magyarországi kvóta népszavazás hajrájában felbukkantak a visegrádi négyek között rejtőzködő ellentétek is. Noha eddig úgy tűnt, hogy nagy az egyetértés közöttük, azonban Andrej Kiska szlovák államfő váratlanul kioktatta az EU-csúcsot sikertelennek tartó Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Mint derült égből a villámcsapás ért a hír. „Tudjuk jól – így hangzik Kiska szokatlanul kemény hangú nyilatkozta -, hogy az Európai Unió eszméjének nem csak a hibák, a tévedések, vagy azok a problémák ártanak, amelyeket az élet hoz magával, hanem az is, hogy ha a politikusok már nem tudnak egy szép szót mondani az EU-ról és annak intézményeiről, Brüsszel szitokszóvá válik. Emellett gyakorta csak a saját, hazai céljaikat tartják szem előtt. Nem az unió jobbítása, hanem csupán a hazai választási eredmények, százalékok érdeklik őket, emiatt cinikusan leegyszerűsítenek összetett kérdéseket, vagy túloznak". A lengyel kormányfő épp a pozsonyi EU-csúcson közölte a visegrádi négyek közös álláspontját, mely szerint hajlandók bizonyos számú menekültet befogadni. Közös álláspont? Majdnem lehetetlen. A vita végül is a menekültkérdés megoldásának dilemmájára utal: Milyen Európát akarunk? Erősebb, nagyobb kompetenciával bíró, egységesebb Európát, vagy csupán a nemzetállamok laza szövetségét? A kocka el van vetve, a végeredmény ismeretlen.  A visegrádi négyek közötti feszültséget valójában ugyanaz a dilemma gerjeszti, amely válaszút elé állítja az egész EU-t: a nemzetállami szuverenitás ügye. Saját kis körükön belül, ezek az államok is nemzetállami érdekeiket tartják szem előtt. Brüsszel kritikája homogenizálja őket, a nemzeti érdek megosztja! Egy napon azonban dönteni kell(ene), amennyiben Európának egyáltalán marad még erre ideje. A nyugati sajtó máris felreppentette a kétsebességű Európáról szóló hírt. Létrejön a kemény mag és a periféria. A román sajtó kalkulál: ők a kemény maghoz kívánnak tartozni. Nem tudom, hogy sikerrel jártnak-e. Mindinkább attól tartok, hogy Magyarország a perifériára szorul, amit későn vesszük tudomásul. Mint annyiszor a sorsforgató időkben, most is Ady Endre jut eszembe. „Mi mindig mindenről elkésünk,/ Mi biztosan messziről jövünk,/ Fáradt, szomorú a lépésünk.”

Lázadásra ítélve

Az utóbbi időben egyre több középkorú vagy fiatal vajdasági magyar értelmiségi vallomását olvasom a szorongásukról. Féltik családjuk egzisztenciáját, csupán azért mert kritikusan gondolkodnak. Amennyiben bajba jutnának, mit mondanak a gyerekeiknek? Bűntudatot éreznének majd azért, amiért nem hunyászkodtak meg? Eddig ugyanis legtöbb ismerősöm, a gyerek jövője miatt alázkodott meg a hatalom előtt. Vagy abban reménykednek, hogy gyerekeik egy napon büszkék lesznek rájuk? Nem tudom! Már az sem világos, kinek kell bűntudatot érezni, hiszen épp mostanság derül ki, hogy vezeklés helyett új arcot öltenek azok, akiknek bűntudatot kellene gyakorolniuk. A sírkertekben sorakoznak a Horvátországban elesett kiskatonák sírjai, melyekre nem helyezik el a kegyelet virágait a mai hatalom képviselői. Bizony, bizony, nem csak a srebrenicai áldozatok emléke előtt kellene fejet hajtani. Lehetséges-e, hogy néhány igaz istenhívó fejében megvillan a gondolat, miszerint a Nagy Exodussal az Isten büntet bennünket, mert a dicső koalícióval elárultuk az elárvult sírokat. Nem tudom, mire gondolnak fohászkodás közben. Gondolataimban azonban megfordul, hogy az elárvult sírok lelkileg nyomasztók és távozásra késztetők. Az újabb félelmek és szorongások hallatán keserűen bizonygatom magamnak: lehet, hogy a félelem beismerése a félelem legyűrésének kezdete… mégsem így képzeltem el a jövőt. Érthető okokból rokonszenvezek minden áldozattal, hiszen átéltem ezeket a helyzeteket, ugyanakkor azokat is értem, akiket ez nem érint, könnyen kötnek koalíciót, mert Milošević idejében az állami jászol mellett kérődztek. Sorsom másként alakult, mint az övék, tehát másként tekintek a dicsőséges koalícióra. 1992 decemberében az Újvidéki Televízióban felolvasták a nevem, persona non grata lettem, az utcára kerültem, pusztán azért mert másként gondolkodtam. Az akkori hatalmi struktúra módszere volt a fekete listaállítás. Bevonultam a dolgozószobámba, a könyvek közé menekültem és írtam a naplójegyzeteimet. Most került éppen a kezembe akkori jegyzetem a vajdasági magyar polgármesterek topolyai báljáról (Wittgenstein szövőszéke). Emlékszem az újságban megjelent fotókra, az ünnepi öltönyökre, a polgármesternék toalettjére… Groteszk helyzet, Hrabal tollára való, nem tudnám megírni, mert még túlságosan fáj a hatalom kegyetlen fricskája. A zavaros időkben nehéz távolságtartónak maradni. Vészhelyzetben pontosan tudtam hol a helyem, de  a jelenlegi megkocsonyásodott évtizedekben, a  perspektíva is bekocsonyásodik. Újra meg újra eszembe jut Bibó István ismert, a demokratikus magyar ellenzék részére morális ösztönzést nyújtó mondata, miszerint demokratának lenni, annyi, mint nem félni. Idéztem akkor, azután 2000 után is, gondolva, hogy végre demokraták lehetünk. Idézem most is, amikor kínoz a gondolat, hogy szorongásunk közepette miért nem lehetünk demokraták. Félünk a globalizmustól ahelyett, hogy felkészülten lépnénk elébe; félünk  a migránsoktól, bár ezt a félelmet azok a politikusok terjesztik, akiknek időben kellett volna felemelniük a szavukat a migrációt generáló erők ellen; félünk éjszaka kilépni az utcára, amit rossz néven vesznek azon politikusok, akik a város utcáit és tereit leginkbb a luxusautókból szemlélik; féltjük a kultúránkat az „idegenektől”, de nem akarjuk beismerni, hogy a legócskább giccs kedvéért mi hagytuk cserben azt; féltjük az egészségünket, ám azok intenek le bennünket, akiket soha sem láttam az orvosi rendelő folyosóján várakozni. A napi politika katakombáiban történő leszámolások idején a globális félelem a kicsiny, törékeny, gyorsan fogyatkozó kisebbségi közösségben hatványozott erővel rombol. Abban bíztam, hogy a fogyatkozás, az elvándorlás drámája és döbbenete körünkben nagyobb megértést és szolidaritást szül. Nem! Bekövetkezett, amire már 2009-ben figyelmeztettem egy zentai tanácskozáson, amelyen jelentős létszámban voltak jelen a VMSZ aktivistái. Közmegegyezésre, párbeszédre, a különbségek tiszteletére, a sokszínűséget megőrző egységre apelláltam. Voltaire-t idéztem. „Egyetlen szavával sem értek egyet”, mondta vitapartnerének, „de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” A birtokomban levő hangfelvétel tanúsága szerint a jelenlevők lelkesen tapsoltak. Talán ez volt a leghangosabb taps azon a tanácskozáson. Szeretném látni mostanság azoknak az arcát. Vajon mit érezhetnek most? Megtettek-e minden azért, hogy a más véleményen levők szabadon, vagyis büntetlenül kifejtsék a véleményüket? Ne felejtsük el, hogy Voltaire idézett mondata az európai kultúra alapértékei közé tartozik, nem árt felidézni manapság, amikor úgymond a migránsok ellenében az „európai értékekért” szállunk síkra. Aki ezt nem veszi tudomásul, nézzen a tükörbe, s megpillantja az általa kreált migránst.  

Korunk gályájában

Az egyik jegyzetében Esterházy Péter a tőle megszokott éles elmével idézte Camust: „Ma minden író beszáll kora gályájába.” Majd hozzátette: „E gálya nagy utazója Végel”. Akkor is úgy gondoltam, ezzel a mondattal nagy terhet rótt rám, most, hogy nincs közöttünk, a teher egyre súlyosabb. Már akkor lejjebb állítottam a lécet és azt mondtam: csak korunk gályarabja vagyok, de akkor is evezek, ha tudom, hogy a hullámok erősebbek. Manapság, a nagy hullámverések idején Camus-t olvasom. A fenti idézet az 1957-ben elhangzott a Művész és a kora címen megtartott előadásából való, amelyben a művész státusának drámai fordulatáról értekezett. A „régi jó korokban” a művész a lelátóról figyelte, amint az oroszlán a történelem arénájában széttépi az áldozatát. Időközben azonban kegyetlen fordulat következett be: a művész az arénába kényszerült, elvesztette ártatlanságát, védettségét. „Manapság alkotni annyit jelent, mint veszélyesen alkotni”, folytatja Camus, és kimondja a pengeéles mondatot: „Vége a felelőtlen művészet idejének”. Vége a játszadozásnak, a játéknak! Ezt követően sokan cáfolták Camus gondolatait, a legkülönbözőbb elméletek születtek, amelyek kultuszt űztek a felelőtlenségből, s azt bizonygatták, hogy a művésznek igenis a kényelmes lelátón a helye. Csak egy hazánk van, a valóságunk, visszhangzik ma is Camus válasza, aki arra figyelmeztetett, hogy azok, akik a szöveggel egy másik valóságot teremtenek, valójában kisajátítják Isten hatalmát. Vészterhes időnkben újra fontolóra kell venni Camus hitvallását. Európa válságban van! Krízisben van a diadalmas kapitalizmus! Értékrendünk odaveszett! A jövő eltűnt a szemünk elől, mert teljességgel kiszámíthatatlan lett. A demokrácia teherbírása rohamosan gyengül, a kín finomodik, most már belülről (is) rombol. Ezt olvasom jeles európai írástudók újabb könyveiben, s mi másra gondolhatok a süket bácskai csendben, mint arra a camus-i gondolatra, hogy a jelenkori művész lázadásra van ítélve. Nincs menekvés!

Mégis művészet

Megkezdődött az új évad. Szombat esti bemutató a Szerb Nemzeti Színházban. Borislav Stanković klasszikus műve a Koštana kerül színre Kokan Mladenović rendezésében. A protokollsorban számos új arc, rengeteg az idegen arc, melyeket először láttok a színházban, feltűnőek a szerbiai hatalomváltás nyomai. Az előadás ideje alatt gimnáziumi filozófiatanárom bölcselkedése jutott az eszembe, aki az órát mindig azzal kezdte, hogy már a régi görögök megmondták… Nos, ezúttal Ljubiša Ristićre emlékeztem, aki a nyolcvanas években lefektette azokat az alapokat, amelyből sokfelé nyíltak utak. Az egyik úton boldogul Kokan Mladenović rendező is, aki inkább a Ristić által rendezett Fekete kéz nyomvonalán halad tovább. Nem a tanítványokról beszélek, kérdés, hogy Ristićnek egyáltalán lehetnek-e tanítványai, hanem az eredeti rendezőegyéniségek különböző perspektíváiról. Mladenovićnak különleges érzéke van a spektakuláris, a látványos narratíva iránt, esztétikáját ebbe az irányba tereli, intellektusa viszont a kritikus gondolkodáshoz ragaszkodik, a kettőt nehéz összhangba hozni. A Koštana feltárja ezeket a nehézségeket. Remek jelenetek sorakoznak, de az egész előadás jelentése elhomályosul. Győzött a spektákulum!  Azzal a tudattal hagyom el a színházat, hogy rendhagyó előadást láttam, elvégre a spektákulum korszakában élünk, csakhogy a mi közegünkben a spektákulum tiszta tévégiccs lett, ebben az előadásban viszont mégiscsak érvényesül a művészet.  

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg.

 

2016. október 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább