2021. február 27. szombat
Ma Ákos, Bátor, Gábor névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Szabadka kultikus helyei

A Majo

Bódis Gábor
Bódis Gábor

Ők már régen a nagyszakállú csapszékében emlékeznek a régi szép időkre, amikor a pálinkának nevezett valamire likőrnek nevezett kotyvalékot ittuk.

A Kod Maje nevű legendás pincehelység nem összetévesztendő a még most is üzemelő kocsmával, amely azonos néven fut, sőt az eredeti (az igazi!) tulajdonosának a fia vezeti. De hol van már a régi dicsőség?

A múltkor emlegetett Moka (csak így szerbesen, mert ilyeténképpen volt kiírva) egy városi elegáns szórakozóhely volt, a Majo meg a kemény fiúk gyülekező helye. Meg a naiv gimiseké és egyetemistáké.

Már a helyszínt is misztikus homály fedte. A Jadran mozi épületében volt, de nem a korzóra néző homlokzati részen, hanem, arccal az állomás felé, baloldalt. A kisstadion bejáratához vezető ajtó felé, ahol télen korcsolyapálya volt és ahol lehetett fagyoskodva bámulni a kis csajokat. Az ügyesebbek korcsolyával a lábukon meg is közelíthették őket, de mi mezei fociimádók csak a lelátókon szurkoltunk. Magunknak.

De most nem a piruettek mesés világába kalauzolnám Önöket, hanem az alvilág homályába.

Szóval a Jadran mozi épületének az oldalában két pince volt. Az elsőből egész áldott nap izzadságszag áradt: itt edzettek a bokszolók és püfölték a zsákot. Talán a birkózók is használták a termet, már nem emlékszem pontosan, de ez nem használt a szagi érzékszerv megnyugtatására, sőt alantasabb illatokkal is vegyítette az amúgy is túlkondenzált légkört.

A másik pince volt a mi kocsmánk. Majo, a tulajdonos, partizán volt a világháborúban, emiatt mogorvasága természetesnek tűnt. Hát milyen legyen egy hadiviselt ember. Csak sejteni lehetett, hogy nem akármilyen harcos volt, mert szem és fültanúja voltam, amikor rendreutasított egy helytelenkedő vendéget olyan kedves szavakkal, hogy „ilyeneket mint te a két kezemmel fojtottam meg”. Ezek után (és előtte is) jobbnak láttuk a csendes vedelést és ha nagyon sürgőssé vált az ügy, akkor kirohantunk a sötét utcára (már akkor is sötét volt, nemcsak manapság) és illedelmesen végeztük a dolgunkat. Kinek milyen akadt.

Ifjú amatőrökként sokszor váltottunk nedűt, ami igen hálátlan gyakorlat volt, hiszen a piák mindegyike eleve, enyhén szólva is, gyanús minőségű volt.

Akkor már volt egy szegedi egyetemista különítményünk, a Balázs Pista, a Colos, a Balog Robi, akiknek a helyszín már csak azért is megfelelt, mert a közelben szálltak le a nemzetközi buszról. És hát minden első út a Majóhoz vezetett. Ők már régen a nagyszakállú csapszékében emlékeznek a régi szép időkre, amikor a pálinkának nevezett valamire likőrnek nevezett kotyvalékot ittuk. És váltottuk a világot. Csatlakozott hozzájuk ott fenn a Gyénó is, meg a Musza, Hail Robi. Lendvai Jenci (a Gyénó) még itteni tartózkodása idején mondotta volt, hogy ott fenn már jobb csapat van mint itt az árnyékvilágban.

Egyébként Gyénónak nagyon fontos kultúrszervezési küldetése volt. A Zagrebačka utcában élt idős apjával és a ház pincéje (már megint egy pince!) volt a másik fontos szentély. Még egy nagy mángoló is volt ott, a még régebbi időkből ottfelejtve.

Meg egy régi nagy rádió, amelyen a Radio Luxembourg ment éjjel nappal, recsegve ropogva, el elhallgatva. Egy reklámot nagyot szerettünk és ez maradt meg bennem: Everyday good strong coffee…A márkája a good strongnak már nem ugrik be.

Közben preferánszoztunk, születésnapokkor meg szalonnát sütöttünk az udvarban. Nagy szerelmek születtek a tűz és a rádió mellett és a mángoló is tudna mesélni.

Rádió azonban nemcsak a Gyénónál szólt, hanem a bitlszeket a Nagytemplom háta mögötti sarki házban is hallgattuk. Azaz az utcán, mert a haverunk (István?) kihangosította. Így a fél utca élvezhette. A papságról nem is beszélve.

Így teltek a hatvanas és hetvenes évek sorsfordító napjai.

Közben észre se vettük, hogy Rankovićot menesztették, dúlt a hidegháború és az űrverseny. Viszont a Džuboks magazin minden számát elolvastuk és olyan fontos információ birtokában jutottunk például, hogy a francia gitáros-énekes Antoine  (Dylan/Donovan után franciául szabadon) minden nap fodrászhoz jár. Hát ezen múlt a világ sorsa.

2016. szeptember 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az elrabolt idők nyomában

Én csak keresem a hagyományt miközben az a tudat kínoz, hogy elrabolták a múltomat.  Nem csak >

Tovább

A tévedhetetlenekkel szemben

Furcsa állítás, de bevallom: nem hiszek azoknak az embereknek, akik életükben nem tévedtek jó néhányszor. Nem >

Tovább

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább