2020. augusztus 10. hétfő
Ma Lőrinc, Blanka, Csilla névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Napi ajánló

Hajnal és alkony között

Végel László
Végel László

„Ő volt az, aki Európát magyarra tanította.” Végel László (168 Óra):

Az időjárás-jelentésre pillantok, Budapest felé komor felhők közelednek. Igyekszem haza, félek, hogy rövidesen Újvidéket is eléri az ítéletidő. Otthon ér a hír, elhunyt Esterházy Péter. Arra gondolok, vajon érzékelte-e a vihar érkezését élete utolsó óráiban.

A vihar előtti csendben olvasom az interneten a róla szóló mementókat, a pályatársak fájdalmas, visszafogott írásait. Egy ember nagyságát az is jellemzi, hogy hogyan és kik emlékeznek rá. Nem lehet nem észrevenni, a gyászba mekkora aggódás vegyül – többen ki is mondják: mi lesz velünk nélküle? –, mert az író távozásakor féltjük formátuma auráját, melyet négy évtizednyi munkássága alatt a szöveg szellemének és a kor lelkének roppant bonyolult kapcsolata és egysége teremtett meg. Halála után ez igazítja el azokat is, akik nem olvassák a könyveit. Mondatai beíródnak a magyar közélet Láthatatlan Nagykönyvébe.

Az említett aggodalom eredete, a Mi lesz velünk? kérdése abból a hirtelen ránk törő felismerésből fakad, hogy Esterházy Péter távozásával lezárult a magyar irodalom egy korszaka. És nem csak az irodalomé, egyféle modern szellemiségé is. Modernnek nevezném, habár sokan posztmodernnek minősítik, legyen, amennyiben a posztmodern a modernitás hattyúdala. Esterházy Péter életműve reprezentálja a virradat ódája és az alkonyi hattyúdal melankóliája közötti korszakot. A teljes kilátástalanságból induló nemesi család gyermekét 36 évesen József Attila-díjjal jutalmazzák, miközben a gulyáskommunizmus egyre hígabb lett, majd elillant, vagyis átalakult. Esterházy Péter se későn, se korán, hanem a legmegfelelőbb időben született, a remény nemzedékének képviselőjeként. Nem született korán, ami a múlt sérültjévé tette volna, de nem osztotta a későn születettek kegyelmét sem, akiket könnyen megtéveszt a jelen és a jövő. Megengedhette magának a magasan szárnyaló, vibráló, csillámló bölcsességet, a játékos látásmódot, amelyet nem engedhettek meg a korán születettek, akikre az ólomidők terhe nehezedett. A megfelelő időben születettek tudása, ismeretanyaga nem engedélyezte, hogy azzal ámítsa magát, miszerint a múlt elmúlt, amit a későn születettek sokáig kegynek tartottak. Ezért tudta a legnagyobb traumákat is a szem örök szűziességével érzékelni, stílusbravúrjai, a szavakkal való játékossága, sziporkázó ötletei, csapongó nyugtalan asszociációi, a szöveg vad és mindeddig elképzelhetetlen szabadsága úgy cikázott, mint tűzijáték az ítéletidőben. Élete utolsó éveiben írt regényeiben mintha csak azzal biztatta volna magát, hagy szárnyaljon még magasabbra, az időtlenség határáig, mert odalenn egyre sunyibb lett a múlt vihara. Aztán a Hasnyálmirigynapló mintha arról szólna, hogy szárnyát összezárva a földre hull, komor tekintete kérdőn néz ránk: mitévők lesztek? Távozom, olvasom ki a Hasnyálmirigynaplóból, ti pedig nélkülem gyakoroljátok a hogyan továbbot.

A nagy formátumú alkotóegyéniség mindig szintézisteremtő. Esterházy diffúz korunk szintézisteremtője, szinte az utolsó, akinek megadatott ez a lehetőség. Benne találkozott a magyar irodalmi hagyomány, amelyet szüntelenül át/értelmezett, és a radikális irodalmi experimentum, amit kompromisszumok nélkül művelt. A múltat az elképzelt jövő nyelvén szólaltatta meg. A legmerészebb kísérlete mégis az európai értékrend és a magyar identitás szintézise. Írói pályája egyféle totalitarizmus alkonyakor kezdett felfelé ívelni, élete alkonyán viszont kezdett felsejleni a másféle totalitarizmus. Munkássága a kettő között csúcsosodott ki, Európa és Magyarország kivételesen szerencsés időszakában. Azonban a magyar, s nemcsak a magyar, hanem az egész európai szellemi életben újabban sötét felhők gyülekeznek, baljós előérzetek erősödnek, gyanítom, hogy a szakadékok mélyülnek.

A kortársak félelme jogos. A korszakhatároló műveket folytatni nem lehet. Ezekben a baljós időkben nem tudható, hogyan, egyáltalán lehet-e tovább, csak feltételezni lehet, hogy az akadályok embert próbálók lesznek, a megformálandó anyag mind formálhatatlanabb és sprőd, a kalapács feje súlyosabb, a véső tompább, karunk erőtlenebb, kilátásaink csekélyebbek. Az irodalmi diskurzus durvább. Az elefántcsonttorony bepókhálósodott, romosodik.

Esterházy elefántcsonttornya nem a menekülés, nem az elitizmus, nem az összkomfortos konformizmus tornya volt, hanem a szabadság tornya. Szabadon lehetett ebből ki-bejárni. Inkább a torony környékének peregrinusa volt, becsempészte a pesti utca nyelvét és mágikussá formálta a hétköznapjait, ami már önmagában is a torony ironikus kommentárja. Nem tartózkodott a „piszkos politikától”, hanem szellemes eleganciával tisztította azt. Nyelvében, szemléletében, regényvilágában korának gyermeke volt. A rövid ideig tartó, bizonyára a látszatokra is építő magyar belle époque létrejöttének, csúcspontjának és hanyatlása kezdetének volt az írója. Életművében a magyarság fogalma rendkívül fontos. Nemcsak kérdései és válaszai, regényvilága tanúsítja ezt, hanem mondatainak hajszálgyökerei. A szójátékok, a fordulatok, az utalások mind a magyar élet és a magyar történelem finom szövetéből fonódnak. Más nyelvre szinte lefordíthatatlanok ezek a mestermunkák, csak az a fordító képes rá, aki komolyan elmerül a magyar történelemben. Majdnem annyira, mint Esterházy Péter. Ő volt az, aki Európát magyarra tanította.

 

 

2016. július 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Sztárírók és megtűrtek

Ebben a helyzetben mégis jobb megtűrt írónak, mint sztárírónak lenni. Az is igaz persze, hogy manapság >

Tovább

Visszaeső Románia

Még a szigorúbb karantén-hónapokban keringett egy fotó az interneten: a román miniszterelnök, miniszterelnök-helyettes asszony és más >

Tovább

A szelíd lázadók színre lépnek

Elismerem, az új nemzedék mégsem annyira apolitikus, mint ahogy az elmúlt években gondoltam, nem kizárt, hogy >

Tovább

Vajdaság, a hazafiak vadászterülete

Belgrád az a hely, ahol egy magyarnak nem kell félve rejtezkedni, mint a Vajdaságban, amely „az >

Tovább

„Beletanult” elnök

Legyünk tisztában, a vajdasági magyarok helyzetének nem az egyedüli fokmérője, hogy magyar-e vagy szerb a Tartományi >

Tovább

Mi lesz, ha a bársonyos zavargás erőszakossá válik?

Nos, megtörténhet, hogy az eszmény nélküli új nemzedék az erőszakos tiltakozást választja. (…) Ilyesféle közhangulatban járt >

Tovább

Szirmok és tüskék

Arra gondoltam, hogy miért maradandóbb Sinkó Ervin vagy Herceg János prózája vagy esszéirodalma. Kétségtelen, hogy azért, >

Tovább

Egy polgáridomár furcsa kalandjai

Igazán érthetetlen tehát, hogy miért és mitől fél. Hacsak nem arról van szó, hogy tényleg élvezi >

Tovább

Gyűjthetjük-e csokrokba a szép mezei virágokat?

Nemzedékem és a nálamnál fiatalabb nemzedékek is, napjainkban sorsdöntő csata színhelyének közelében él. Az ágyúdörgések hallhatók, >

Tovább

Újra győzött a nacionalizmus

Kik vannak most hatalmon? Azok, akik ellen 2000-ben tüntetett a tömeg, csakhogy a volt radikálisokhoz és >

Tovább

Liberális demokrácia rovásírással

Kérdezik, hogy mi van velünk, magyarokkal? Jól elvagyunk. Igaz, hogy most valami sérüléssel bajlódunk, mert a >

Tovább

Elvtársak, ne lőjetek!

Vagyis lehullott végre a nagy koszos lepel a szemérmesen megbúvó és rejtőzködő igazságról, hogy tudniillik a >

Tovább