2019. december 10. kedd
Ma Judit, Loretta, Eulália névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Hajnal és alkony között

Végel László
Végel László

„Ő volt az, aki Európát magyarra tanította.” Végel László (168 Óra):

Az időjárás-jelentésre pillantok, Budapest felé komor felhők közelednek. Igyekszem haza, félek, hogy rövidesen Újvidéket is eléri az ítéletidő. Otthon ér a hír, elhunyt Esterházy Péter. Arra gondolok, vajon érzékelte-e a vihar érkezését élete utolsó óráiban.

A vihar előtti csendben olvasom az interneten a róla szóló mementókat, a pályatársak fájdalmas, visszafogott írásait. Egy ember nagyságát az is jellemzi, hogy hogyan és kik emlékeznek rá. Nem lehet nem észrevenni, a gyászba mekkora aggódás vegyül – többen ki is mondják: mi lesz velünk nélküle? –, mert az író távozásakor féltjük formátuma auráját, melyet négy évtizednyi munkássága alatt a szöveg szellemének és a kor lelkének roppant bonyolult kapcsolata és egysége teremtett meg. Halála után ez igazítja el azokat is, akik nem olvassák a könyveit. Mondatai beíródnak a magyar közélet Láthatatlan Nagykönyvébe.

Az említett aggodalom eredete, a Mi lesz velünk? kérdése abból a hirtelen ránk törő felismerésből fakad, hogy Esterházy Péter távozásával lezárult a magyar irodalom egy korszaka. És nem csak az irodalomé, egyféle modern szellemiségé is. Modernnek nevezném, habár sokan posztmodernnek minősítik, legyen, amennyiben a posztmodern a modernitás hattyúdala. Esterházy Péter életműve reprezentálja a virradat ódája és az alkonyi hattyúdal melankóliája közötti korszakot. A teljes kilátástalanságból induló nemesi család gyermekét 36 évesen József Attila-díjjal jutalmazzák, miközben a gulyáskommunizmus egyre hígabb lett, majd elillant, vagyis átalakult. Esterházy Péter se későn, se korán, hanem a legmegfelelőbb időben született, a remény nemzedékének képviselőjeként. Nem született korán, ami a múlt sérültjévé tette volna, de nem osztotta a későn születettek kegyelmét sem, akiket könnyen megtéveszt a jelen és a jövő. Megengedhette magának a magasan szárnyaló, vibráló, csillámló bölcsességet, a játékos látásmódot, amelyet nem engedhettek meg a korán születettek, akikre az ólomidők terhe nehezedett. A megfelelő időben születettek tudása, ismeretanyaga nem engedélyezte, hogy azzal ámítsa magát, miszerint a múlt elmúlt, amit a későn születettek sokáig kegynek tartottak. Ezért tudta a legnagyobb traumákat is a szem örök szűziességével érzékelni, stílusbravúrjai, a szavakkal való játékossága, sziporkázó ötletei, csapongó nyugtalan asszociációi, a szöveg vad és mindeddig elképzelhetetlen szabadsága úgy cikázott, mint tűzijáték az ítéletidőben. Élete utolsó éveiben írt regényeiben mintha csak azzal biztatta volna magát, hagy szárnyaljon még magasabbra, az időtlenség határáig, mert odalenn egyre sunyibb lett a múlt vihara. Aztán a Hasnyálmirigynapló mintha arról szólna, hogy szárnyát összezárva a földre hull, komor tekintete kérdőn néz ránk: mitévők lesztek? Távozom, olvasom ki a Hasnyálmirigynaplóból, ti pedig nélkülem gyakoroljátok a hogyan továbbot.

A nagy formátumú alkotóegyéniség mindig szintézisteremtő. Esterházy diffúz korunk szintézisteremtője, szinte az utolsó, akinek megadatott ez a lehetőség. Benne találkozott a magyar irodalmi hagyomány, amelyet szüntelenül át/értelmezett, és a radikális irodalmi experimentum, amit kompromisszumok nélkül művelt. A múltat az elképzelt jövő nyelvén szólaltatta meg. A legmerészebb kísérlete mégis az európai értékrend és a magyar identitás szintézise. Írói pályája egyféle totalitarizmus alkonyakor kezdett felfelé ívelni, élete alkonyán viszont kezdett felsejleni a másféle totalitarizmus. Munkássága a kettő között csúcsosodott ki, Európa és Magyarország kivételesen szerencsés időszakában. Azonban a magyar, s nemcsak a magyar, hanem az egész európai szellemi életben újabban sötét felhők gyülekeznek, baljós előérzetek erősödnek, gyanítom, hogy a szakadékok mélyülnek.

A kortársak félelme jogos. A korszakhatároló műveket folytatni nem lehet. Ezekben a baljós időkben nem tudható, hogyan, egyáltalán lehet-e tovább, csak feltételezni lehet, hogy az akadályok embert próbálók lesznek, a megformálandó anyag mind formálhatatlanabb és sprőd, a kalapács feje súlyosabb, a véső tompább, karunk erőtlenebb, kilátásaink csekélyebbek. Az irodalmi diskurzus durvább. Az elefántcsonttorony bepókhálósodott, romosodik.

Esterházy elefántcsonttornya nem a menekülés, nem az elitizmus, nem az összkomfortos konformizmus tornya volt, hanem a szabadság tornya. Szabadon lehetett ebből ki-bejárni. Inkább a torony környékének peregrinusa volt, becsempészte a pesti utca nyelvét és mágikussá formálta a hétköznapjait, ami már önmagában is a torony ironikus kommentárja. Nem tartózkodott a „piszkos politikától”, hanem szellemes eleganciával tisztította azt. Nyelvében, szemléletében, regényvilágában korának gyermeke volt. A rövid ideig tartó, bizonyára a látszatokra is építő magyar belle époque létrejöttének, csúcspontjának és hanyatlása kezdetének volt az írója. Életművében a magyarság fogalma rendkívül fontos. Nemcsak kérdései és válaszai, regényvilága tanúsítja ezt, hanem mondatainak hajszálgyökerei. A szójátékok, a fordulatok, az utalások mind a magyar élet és a magyar történelem finom szövetéből fonódnak. Más nyelvre szinte lefordíthatatlanok ezek a mestermunkák, csak az a fordító képes rá, aki komolyan elmerül a magyar történelemben. Majdnem annyira, mint Esterházy Péter. Ő volt az, aki Európát magyarra tanította.

 

 

2016. július 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább