2019. december 14. szombat
Ma Szilárda, Szilárd, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Totem és tabu

Bódis Gábor
Totem és tabu

Sigmund Freud írja egyik leghíre­sebb és egyben legellentmondásosabb könyvében: „A tabunak nyilvánított sze­mélyt vagy tárgyat azzal vádolják, hogy a jónak és a rossznak egyaránt rendkívüli hatalmával rendelkezik.”

Valamilyen hasonló érzelmet táplál­nak nemzeteink és (még mindig) nemze­tiségeink a feltörő nemzetvezérek irányá­ban. Slobodan Milosevićtyal kezdődött, Milan Kučannal folytatódott, majd jött Tuđman, és már a többiek is kopogtat­nak. A totem és tabu iránti imádat és gyűlölet keveréke, úgy tűnik, nemzetkö­zösségünkben még kifejezettebb, mint másutt, hiszen, mivel lehetne mással magyarázni azt a tényt, hogy megszakít­va a kelet-európai, legújabb kori hagyo­mányokat, miszerint a kommunizmust az első menetben a nacionalizmus váltja fel, Szlovéniában egy tegnapi bolsevik lett az államelnök. Sajnos, hajlok arra a véle­ményre, hogy ebben az ügyben egy má­sik ősinger játszott főszerepet: az ellensé­gem ellensége a barátom.

De ne menjünk egészen az Alpokig. A Szerb Kommunista Szövetség olyan akcióba kezdett, ami ezideig nem bizo­nyult sikeresnek Kelet-Európában. Annak ellenére, hogy a minden hatalmát át­menteni igyekvő kommunista párt ezt megtette. És csak egynek volt szerencsé­je, a románnak. Ott viszont komplikálja az ügyet, hogy a többi varsói szerződés­beli államtól eltérően, nem rendszervál­tás történt, hanem hatalomátvétel. A vi­lág első televíziós forradalmából így vált a világ első te­levíziós bohózata. Csak tudnám, miért haltak szörnyű ha­lált a temesváriak? Nos, az azonban megnyugtató, hogy eddig nem a román megoldást követtük. A pesszimisták erre azt mondhatnák, ami késik, nem múlik.

Az idő viszont sürget Most úgy, istenigazából. A szerb ellenzéki pártok ugyan­is, megszakítva eddigi, kissé érthetetlen passzivitásukat, elkezdték követelni azt, amit Kelet-Európában már részben meg­valósítottak: a szabad választásokat, előt­te a kerekasztal-tárgyalásokat, és csak azután az alkotmányozást. Nem pedig, hogy először az egyetlen hatalmon levő párt megszabja előre, ki hogyan viselkedhet. Az irányított és adagolt demokrácia korszaka, úgy tűnik, letűnőben van.

Nincs viszont letű­nőben a baloldali tö­mörülés formulája, amivel a kommunista párt igyekszik kibújni a fojtogató magányból. Azt most komolyabb belpolitikai kommentá­torokra hagynám, hogy elmagyarázzák, miért forradalmi a Szocialista Szövetséggel való frigy, amikor „népfrontunkról", jót vagy semmit alapon, csak azt mondhatjuk: a pártház előszobája volt. És maradt volna, ha a főnök ki nem dönti a közfalakat. Ennél tágasabb lesz a lakosztály, de nem biz­tos, hogy sok lakóval.

Jól értesült kollégáim megesküdtek volna arra, hogy Szerbia Első Embere lépni fog június 13-a előtt. A Napló megjelenésének napjára tűzték ki ugyan­is az ellenzéki pártok a tiltakozó nagygyű­lés időpontját Belgrádban. Persze, a két eseménynek semmi köze sincs egymás­hoz. Esetleg a belgrádi eseményeknek lehet kihatásuk a Napló további sorsára.

Függetlenül a tüntetések kimenetelétől, a jelenlegi szerb vezetőség a párt-népfront fúzióban vélte meglelni azt a lépést, ami esetleg tompíthatja az ellenzék előretörésének erejét. A szabad, többpárti választások tehát elérhető közelségbe kerültek. Ez szívmelengető érzés lenne, ha nem rettegnénk a számos buktatótól. Mert vegyük csak a leginkább derűlátóbb variációt: annak a rendje és módja szerint, néhány elmaradhatatlan meetinggel vegyítve, megtartják a választásokat. Mi lesz azonban, ha az egyik fél súlyos vereséget szenved? Nem árulom el, melyik félre gondoltam, de a kelet-európai és hazai (horvát, szlovén) logika azt sugallja, hogy, aki tovább húzza az időt, az rosszabbul jár. Nem a sajnálat vezérli az aggályaimat, de egy tényleg súlyos vereség szintén egypártrendszert szül. Csak más színezetűt.

Ennek ellentmond az a tény, hogy a szerb ellenzéki pártoknak nincs vezére­gyéniségük. Kivéve Vuk Draškovićot, de az ő pártbeli torzsalkodásai a jobboldal teljes megosztottságáról árulkodnak.

Lesz-e hát új totem és tabu? Lesz, mert még sohasem volt úgy, hogy ne lett volna. És valamiben, valakiben hinni kell. így keletkeztek a vallások is. Nálunk a legújabb kori a kommunizmus volt. Fő­papjai egyre rövidebb életűek voltak.

Még közelebbi környezetünkben, szű­kebb pátriát nem merek emlegetni, ne­hogy államalapítási ambíciókkal vádolja­nak, folyik az újságírók dorgálása. Vagy megrendszabályozása. Ahogy tetszik. A hatalom egyelőre még nem tudja, mi lesz vele néhány hónap múlva, de azért nem akar nyomtalanul eltűnni. Újságíró-skalp kell neki. Ha már totem többé soha sem lehet.

Ezért tartom személy szerint rendkívül fontosnak, hogy kitörjünk a gettóból, egy zárt kis közösség önsorvasztó bűvköréből. Amit a történelem, a geopolitika, meg mit tudom én még mi font körénk. A legna­gyobb bűn, ha ezt a rabhálót mi, magunk is szövögetjük. E célból minden kapcsola­tot fel kell használni. A magánkapcsolatot is. És aki ezt a szemünkre veti, nem tisztázta viszonyát a totemmel. Szánalomra méltó lenne, ha nem tenne nevetséges.

Időközben Szeles Mónika drámai har­cát vívja a szilaj német erővel, ezúttal Steffi Gráf alakjában. És a sírból vissza­hozza a meccset. Számára nem létezik tabu.

„A totem leölését először gyász, majd diadalittas örömujjongás és vad kicsa­pongás követi.”

1990. június 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább