2019. november 13. Szerda
Ma Szilvia, Szaniszló névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A sajtószabadság balkáni sötétsége

Bódis Gábor
Bódis Gábor

 Fizikai erőszak és újságírás azóta is kéz a kézben jár ezen a tájon.

A Bastille ostroma

Negyed századdal ezelőtt, egy napos, de igencsak szeles (a hírhedt belgrádi kossava fújt) nap delején érkeztünk Dormán László és Dudás Szabolcs fotóriporterekkel a jugoszláv főváros központjába. Rögtön a Köztársaság térre rohantunk, ahol már több tízezres tömeg tüntetett Slobodan Milošević önkénye ellen. Konkrétabb ok is volt: a Belgrádi Televízió hónapok óta tartó háborús uszítása, főleg a horvátok és a szlovénok, meg a szerbiai ellenzék ellen. A szabad sajtó hangja egyre halkabban szólt (B92 rádió, egy-két újság).

Amíg Dormánék elvegyültek a tömegben és történelmi dokumentum jelentőségű képeket készítettek (több közülük nemzetközi díjat is nyert), mi, tudósítók a tér közepén kialakult „tisztáson” hallgattuk Vuk Drašković ellenzéki vezér és a többiek beszédeit, amelyeket - a szintén a térre néző - Nemzeti Színház balkonjáról intéztek a tömeghez. Egy pillanatban Vuk a szerb Bastille megrohanására szólított fel. Ebben az esetben a miloševići propaganda fellegváráról, a Belgrádi TV közeli épületéről volt szó.

Éppen befejeztem csevegésemet a NIN hetilap főszerkesztőjével, az újvidéki Stevan Nikšićtyel, kölcsönösen megállapítván, hogy ez a tüntetés is csak falra hányt borsó lesz, amikor két robbanás hallatszott a közvetlen közelünkben. Utóbb kiderült a szerb titkosszolgálat emberei dobtak könnyfakasztó gránátokat a tömeg közepébe, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy káoszt idézzenek elő. Ez sikerült is.

Az emberek pánikszerűen tódultak a mellékutcák felé, úgy, hogy jó tíz percembe került mire visszajutottam a térre, amely valóságos csata színterévé vált. Emberek már nem voltak a téren, hanem két-három felgyújtott és felfordított gépkocsi, kénes füst, puskaporszag. Két halálos áldozata volt a „belgrádi csatának”: egy rendőr és egy tüntető.

Estére kivonultak a Jugoszláv Néphadsereg harckocsijai Belgrád utcáira. 1944. október 20-a (a szerb főváros felszabadulása) után először. A Milošević által eltervezett katonai puccs nem jött össze, mert az akkor még létező szövetségi állam 8 tagköztársaság közül hárman (Szlovénia, Horvátország, Macedónia) azonnal ellenezték a hadsereg bevetését Belgrádban. Ennek ellenére a vezérkar Miloševićnek engedelmeskedett. Így verték be az utolsó szeget Jugoszlávia koporsójába. Ezenkívül itt kapott halálos sebet a balkáni sajtószabadság, amiből a mai napig nem tudott felépülni. Fizikai erőszak és újságírás azóta is kéz a kézben jár ezen a tájon.

A bértollnokok

Az újabbkori délszláv háborúk (Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Koszovó, Macedónia) (félre)tájékoztatási mainstreamjére kár szót pazarolni: minden fél annyit hazudott, amennyi csak belefért. Talán a legismertebb és leghírhedtebb eset az volt, amikor a horvát tévé és a szerb is ugyanazokat az áldozatokat bemutató képsorokat tette közzé elrettentő példaként. Csakhogy a horvátoknál az áldozatok a galád szerbek által aljasul legyilkolt horvát hazafiak és családjaik voltak, a szerbeknél, meg mondani sem kell, az usztasák ártatlan szerb áldozatai.

Ha már a sajtószabadság elleni, főleg államilag ösztökélt és pénzelt erőszakról beszélünk, nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy a kilencvenes éveken végigsöpört háborúk uszítói között jócskán akadtak bértollnokok, akik aktívan vettek részt a gyűlöletkampányokban. Minden oldalon. Egyetlen egy ilyen „újságíró” sem került bíróság elé. Hiszen csak a hazafiúi kötelességüket végezték. Halomra lőtt emberek élete árán. Nem mellesleg ezek tértek vissza vezető pozíciókba már évekkel ezelőtt Szerbiában és éppen ezekben a hetekben Horvátországban is. Hogy Boszniáról ne is beszéljünk. Ott mindvégig a hatalom szócsövei maradtak. Montenegróban több mint negyed évszázada ugyanaz a hatalom van, így a rezsimhű újságírókat miért is váltották volna fel, - legfeljebb csatlakoztak hozzájuk - a pártatlanságba lerongyolódott kollégáik a partvonal másik feléről.

A kivégző osztagok

A délszláv háborúkat lezáró 1999-es NATO-bombázás leple alatt gyilkolták meg az eddig legismertebb újságíró-áldozatot, Slavko Ćuruviját, az Evropljanin és a Dnevni telegraf heti, illetve napilap főszerkesztő-tulajdonosát. Jól értesült belgrádi körök szerint a gyilkosságra (az emeletes ház előtt, amelyben az áldozat lakott) azután került sor, hogy a laptulajdonos egy veszekedésbe torkolló beszélgetést folytatott Mira Markovićtyal, Milošević feleségével, akinek szintén volt saját szélsőbalos pártja (JUL, az Egyesült Jugoszláv Baloldal). Ćuruvija egyébként korábban közel állt Mirához, valamint újságírói karrierje előtt a szerb titkosszolgálatban dolgozott, és nem is volt mindig annyira rendszerkritikus. Valami történhetett az érintett felek között, mert a szerb titkosszolgálat azóta már elítélt emberei utasítást kaptak az újságíró kivégzésére. Azóta sem derült ki: ki adta a parancsot. Mira Marković, Milošević özvegyeként Moszkvában, Putyin vendégszeretetétől körülvéve, tengeti nyugdíjas napjait. Ne feledjük azt sem, hogy annak idején hozták meg a hírhedtté vált sajtótörvényt a tájékoztatási miniszter, Aleksandar Vučić aláírásával, amely pénzbüntetésre kárhoztatta a médiumokat. Csak egy lakossági bejelentés kellett, és máris alapos volt a gyanú, hogy államellenes, szubverzív tevékenységet folytatnak.

De nem Ćuruvija volt az első, hanem öt évvel korábban Radoslava Dada Vujasinović, az akkor rendkívül népszerű Duga (Szivárvány) hetilap fiatal újságírónője, akit holtan találtak saját lakásában 1994. április 8-án. A sebtében elvégzett rendőrségi vizsgálat vadászpuskával elkövetett öngyilkosságot állapított meg. A belügyi beszámoló óriási közfelháborodást keltett. Radoslava haditudósítóként kezdte, a horvát harctereken járt. Utána következett Szarajevó, majd felhagyott ezzel a műfajjal: „Nem tudok arról írni, hogy szétlőnek egy várost és gyermekeket ölnek.” Nem egy „hazafias” nyilatkozat a bosnyák fővárost ostromló szerb martalócokról.

Halála előtt néhány hónappal jelent meg a „Bűnözők és rendőrök a parlamentben” című cikke, amely a hírhedt rablógyilkos Arkan parlamenti képviselővé való előléptetéséről szólt. Emiatt az azóta szintén gyilkosság áldozatává vált Arkan (az elkövetők a titkosszolgálat emberei voltak) személyesen is megfenyegette. Halála estéjén egy nagy csokor piros és sárga tulipánnal tért haza. Telefonon egyik barátjával beszélt, aki éppen egy még meg nem jelent cikkét olvasta. Dada azzal viccelődött vele, hogy valószínűleg ő lesz az egyedüli, aki cikkeit olvassa, mert többé senki sem akarja majd megjelentetni őket. Másnap reggel holtan találták. Egy újabb nyomozás kiderítette, hogy gyilkosság volt. A tettesek máig ismeretlenek.

2001. A harmadik áldozat Milan Pantić, a Večernje novosti vidéki (Jagodina, közép-szerbiai kisváros) tudósítója volt. Szintén a háza előtt vártak be és tompa tárgyal hátulról ütötték le. Milan halála előtt több cikkben is a moravai régióban történt gazdasági visszaélésekről írt. Különösen a helyi sörgyár, a Jagodinska pivara ügyleteit vette górcső alá. Ez lehetett a veszte, legalábbis ezt állította, 14 évvel a kibogozatlan bűnügy után Veran Matić, az újságíró-gyilkosságok feltárásra alapított parlamenti bizottság elnöke. Gyanúsítottak még nem kerültek elő.

2004. A következő gyilkosság Montenegro fővárosában történt. Az áldozat Duško Jovanović, a Dan nevű újság főszerkesztője, akit a podgoricai szerkesztőségi épület előtt végeztek ki. Egy gépkocsiból lőttek rá valamikor éjfél előtt, amikor kilépett néhány munkatársával az épületből és elindult az autója felé. Korábban több cikkben is foglalkozott a montenegrói hatalom összefonódásával a drog- és embercsempészettel.

Egy volt karikatúristát (Damir Mandić) előbb meggyanúsították a gyilkossággal, majd felmentették, később perújrafelvételt rendeltek el.

2008. október 23-án egy gépkocsiba rejtett bomba végzett Ivo Pukanićtyal, a zágrábi Nacional hetilap tulajdonosával és munkatársával, a lap marketing igazgatójával, Niko Franjićtyal. A merénylet a horvát főváros központjában, a Jelačić bán főtértől két utcányira történt. Az elsőszámú vádlott az ügyben egy szerb gengszter, bizonyos Sreten Jocić, akit a délszláv alvilág csak Joca Amszterdam néven ( mert már ott is gyilkolt) ismer. Bevallása szerint másfél millió eurót kapott a laptulajdonos meggyilkolásáért. A zágrábi bíróság nem találta bizonyítottnak a bűnszövetkezet létezését az ügyben és a megbízó kilétére sem derült fény. A Nacional több cikksorozatban is foglalkozott a délszláv térséget behálózó bűntevékenységgel.

A nyomtatott változat a 168 Órában jelent meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2016. március 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább