2019. szeptember 16. hétfő
Ma Edit, Ciprián névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Egy kétkötetes vajdasági legionista regény

Bence Erika
Bence Erika

„Közben volt kocsis, rakodómunkás, szénvezető egy tengerjáró hajón, homokszóró bikaviadalokon, potyautas hajón többször is.” Bence Erika:

 Az ellopott tragédia című Rejtő Jenő-emlékkötet megjelenése korszakalkotóan fontos esemény a magyar kultúra történetében, hiszen átfogó képet ad róla és kijelöli méltó helyét az egyetemes magyar irodalom történetében. Végre úgy beszél Rejtő Jenő irodalmi opusáról, ahogy kell; a magyar irodalom klasszikus remeke.

A vajdasági magyar irodalomnak nevezett térségi irodalmi reprezentációnak is van – jobbára ismeretlen – ponyvaregény szólama:  Szabó István–Andrée Dezső Egy legionista naplója; Hat esztendő a Francia Idegenlégióban (1923–1929) című dilógiája. A véletlen úgy hozta, hogy a Rejtő-emlékkönyv megjelenése előtt olvastam el és írtam róla. Az alábbiakban a rövidített változata. Bence Erika:

A magyar ponyvairodalom nagymesterének tartott Rejtő Jenő (1905–1943) biográfiája nem volt eddig – Az ellopott tragédia című Rejtő Jenő-emlékkötet (Szerk. Thuróczy Gergely. Petőfi Irodalmi Múzeum – Infopoly Alapítvány, 2015) megjelenéséig – egészen teljes; legendák és tisztázatlan kérdések sorozata kapcsolódott hozzá. Vitatott tény volt pl., hogy belépett-e, s teljesített-e valaha szolgálatot Rejtő a Francia Idegenlégióban? A többségi vélemény eddig is  az volt,  az emlékkönyv pedig tényekkel támasztja alá, hogy nem. Ezeknek függvényében egyáltalán nem meglepő, hogy az évszámjelzés nélkül (feltehetően 1930 körül) napvilágot látott kétkötetes vajdasági magyar légiós regény eredeti szerzőjének, Szabó Istvánnak a kilétét igen nagy homály fedi. Általában az eredeti naplójegyzeteket regénnyé formáló és sajtó alá rendező Andrée Dezsőről (1895–1944) szóló lexikonszócikkekben kerül említésre. Az eredeti naplóíróról annyit tudunk, hogy Andrée 1926-ban, egy párizsi újságírói tanfolyamon találkozott vele. Az adatnak nincs forrásjelölése, nem tudjuk honnan származik, tény azonban, hogy a kortárs Csuka Zoltán is említi kritikájában (CSUKA 1931). A regényszövetben felmerülő adatok, utalások alapján persze rekonstruálható „a legionista” életrajza, viszont – miként más naplóregények esetében – kérdéses a kitaláció (azaz az írói képzelet – elsősorban Andrée képzelete – alkotta „szövet”) és a valóság aránya a regényben, amiért is kénytelenek vagyunk elsősorban fikcióként, (a kiadói meghatározás szerint is!) kalandregényként, elbeszélésként kezelni. Akár felmerülhet bennünk az a kétely is, hogy létezett-e egyáltalán Szabó István.   

A KALANDREGÉNY

Az utazás vágya valamiféle ősi ösztönt, elátkozottságot  jelent az én-elbeszélő világában; a tőle megszabadulni, az otthonosságban feloldódni képtelen ember űzöttségét. „Nem a gyerekes vásottság küzdött bennem a jóneveléssel – tematizálja a jelenséget az elbeszélő –, hanem az örök bolyongás varázsos fátuma most ömlött el a lelkemen és nem hagy el a sírig. A bolyongás ösztöne vele születik az emberrel, mint a zenei hallás vagy a rajzolás készsége. A híres földrajzkutatókat nemcsak a dicsvágy vagy a hiúság serkenti. Talán őseink ezer esztendős nomád ösztöne lázad fel bennünk kései utódokban és űz, kerget tizenháromesztendős diákésszel, deresedő fejjel, rogyadozó inakkal végig, a sírig.” (SZABÓ–ANDRÉE é. n., 4).

A napló első bejegyzése 1905-re datálódik.  A főhős-elbeszélő szülői házból történő első szökésére vonatkozik: „Tizenhárom esztendős voltam, a losonci gimnázium harmadik osztályának tanulója.” (Uo., 3.)  Ezekből az adatokból és a második fejezet címében közölt utalásból („nyolcesztendőre”) kikövetkeztetjük, feltehetően 1913-ban indult útnak ismét, ekkor már Újvidékről, ahova időközben áthelyezték az édesapját, s a Románián, Törökországon, Egyiptomon, Spanyolországon, Franciaországon át tartó kalandozása az első világháború kitöréséig, tehát egy, legfeljebb másfél évig tartott; huszonkettő, legfeljebb  huszonhárom éves lehet, amikor a galíciai frontra kerül. Az erre vonatkozó következő adat az első regény utolsó előtti (háborús) fejezetében merül fel, ekkor 1915. június 29-e van, Péter Pál napja, s az elbeszélő a bácskai aratás kezdetére gondol. A következő dátum néhány bekezdéssel később fordul elő, szeptember 13-ra, a dubnói frontharcok kezdetére vonatkozó utalást jelöli.

A felnőtt fiatalember világba vetettségének  a századelő dekadens világérzékelése kölcsönöz karakterisztikát. Ez az egyéni életlehetőségek beszűkülését jelenti, ami – az elbeszélőhöz hasonlóan – világgá űzi a lelki alkatuknál fogva egyébként is kalandvágyó delikvenseket.  A 20. század első évtizedeiben ezért nem ritka, sőt „látványos” jelenség a világcsavargó-habitus. Közülük természetesen Rejtő Jenő alakja a legismertebb, aki tizenkilencévesen vágott neki a nagyvilágnak, két évig csavargott, miközben volt hajómunkás, heringhalász és mosogató is. Állítólag  Marseille-ben jelentkezett a Francia Idegenlégióba, Észak-Afrikába kerül, ahonnan légiós kalandregényhez méltó megpróbáltatások (vesztegetés, csalás vagy szökés) közepette szabadul. Az objektív vizsgálatok természetesen az urbánus legendák világába űzik ezeket a történeteket, tény viszont, hogy a légiós regények megírásához szükséges, elsősorban irodalmi eredetű tapasztalatait a két évig tartó kalandozás során gyűjtött eredeti megfigyeléseivel gazdagította.

Szabó István légiós regényének, a Hat esztendő a Francia Idegenlégióban  marseille-i fejezetét,  pontosabban a légióba történő felvételt megelőző orvosi vizsga leírását olvasva, nem tudunk nem gondolni a Rejtő-legenda bizonyos kitételeire, miszerint az idegenlégióból egy „fél szappan megevésé”-t követő orvosi vizsga nyomán nyer leszerelést. A Szabó-regény ugyanis olyan pontos, alapos és szakszerű orvosi ellenőrzésekről beszél, illetve a légióba jelentkezők gondolkodásának és pszichéjének a hivatal részről való  olyannyira nagy mértékű átlátásáról, ami teljesen kizárta a „szappanevős” átverések lehetőségét.  A detektív, a cowboy és a légió  (1942) című  novellájának elbeszélői diskurzusa révén  maga Rejtő Jenő is reflektál a légiós  regényekben működtetett sablonok szerepére, ami közvetve légiós élményeinek fiktivitását, valóságértékét is leleplezi:

„ – Kéziratom mintegy húsleveskocka-kivonat formájában adja a kalandregények úgynevezett alapelemeit. Vagy száz regényt olvastam át, és az alábbiakban foglaltam össze tapasztalataimat – és olvasni kezdett:

A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő, durva és menetelő katonai alakulat. Regényalakok: elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok. Elemberesedett, kegyetlen és durva állatok, akikben van szív, nem ismerik a félelmet és – naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen egyének. Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet: Kocsma vagy kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen, valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú s csinos légionista, igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a helyére, és illatosítja magát. Nemes ügyért néhány legionárius veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül, és céljukat elérve, becsületrendet kapnak, továbbá készpénzt. Helyenként ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du nom, garde, piszkos csirkefogó stb. Szahara: rendkívül meleg terep. Időnként a számum mindent elsöpör. Célja, hogy a menetoszlop szenvedjen benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos vízadagjairól. Útközben sokan kidőlnek, és mire a csapat eléri a kijelölt oázist, a menetoszlop már egyetlen emberből sem áll.” (REJTŐ [1942] http://mek.oszk.hu/01000/01045/01045.htm) 

Ugyanezek a sablonok ismerhetők fel a Szabó-napló – feltételezésünk szerint Andrée Dezső által  létrehozott –  kalandregény-szólamában, kezdve a Közép-Kelet-Európából viszontagságos  és hosszú  (gyalog, szekéren, vonaton, hajón történő) utazás után Marseille-be érkező, az otthon biztonságát a vándorélet nélkülözéseire váltó kalandor fiatalember alakjától a vég nélküli szaharai menetelésre kárhoztatott alakulat történetén át a légiós kötelékből való szökés életveszélyes kalandjáig. Szabó főhőse is – miként Rejtő Jenő – tengerjáró hajók potyautasaként jut el először Konstantinápolyba, onnan Észak- Afrikába, Alexandriába, majd pedig – szintúgy rejtőzködve egy hajó széntartályában (Rejtő állítólag mogyorószsákokon utazott) – Barcelonába. Útközben többször is –  akaratán kívül – összeütközésbe kerül a hatóságokkal, letartóztatják, kihallgatják, megjárja több ország fogházait, börtöneit, ahonnan legtöbbször véletlen szerencse, vagy tisztességes emberek jóindulata folytán szabadul, illetve szökik meg. Dolgozik kocsisként, bolti és kikötői rakodómunkásként, csővezetőként egy hajó szenestartályában, szénlapátolóként, homokszóróként a barcelonai bikaviadalokon, kovácsként a vándorcigányok műhelyében, állatgondozóként egy cirkuszban; oroszországi hadifogsága és bolyongása során egy péküzemben munkás és piaci seftelőként is fenntartja magát. Lakik előkelő szállodákban, meghúzódik hajléktalanszállásokon, sőt, az utcán, hajlék nélkül, él cigányok és cirkuszosok lakókocsijaiban, istállóban, alszik egy péküzem sütőkemencéinek tetején, a háborúban lövészárkokban, fedezékekben keres menedéket – egyszer véletlenül egy hevenyészetten elhantolt katona sírhantját bontja meg e célból. Az úton rengeteg emberrel kerül kapcsolatba – valóságos breviáriumát festi le előttünk a különböző nemzeti karakterek és emberi jellemek világának: a  jámbor parasztoktól a korrupt vagy érzéketlen, máskor/másutt meg jóindulatú hivatalnokokon, keményszívű, de  segítőkész matrózokon, rosszindulatú rendőrökön és katonákon, együtt érző néger dokkmunkásokon, aberrált kéjenceken, bolsevista őrülteken át a marseille-i alvilág szereplőiig.

Andrée Dezső az Egy legionista naplója című első kötetet, amelyben szó nem esik légiós kalandokról, de még az alakulatok közelségéről sem, a légionista kalandregény bevezető részének nevezi. Azt a valóságos és szellemi értelemben is megnyilatkozó utat mutatja be, amelyet ezek a – némi túlzással újkori Odüsszeuszoknak nevezhető – kalandorok járnak végig a családi otthon biztonságától a  légió kötelékébe való jelentkezés elkeseredett döntéséig. Időközben többször is válaszút elé kerülnek, (leginkább konzulátusi tisztviselők jóindulata révén) lehetőséget kapnak a visszatérésre, a polgári társadalomba való visszahelyezkedésre, de kalandvágyuk mindannyiszor erősebbnek bizonyul. Andrée Dezső hőse (a naplóíró én-elbeszélő) ilyen esetekben – a mások jóindulatával való visszaélés okozta bűntudat miatt  – erős lelkiismereti válságokat él át, de azt végül mégis legyőzi nyughatatlan természete. Ugyanakkor – ha a vándoréletet nem is, de a légióról szőtt ábrándokat Zelmával, a szép cigánylánnyal fonódott szerelméért és a családi boldogságért  gondolkodás nélkül hajlandó feladni. A kisember életének arányait és lehetőségeit meghaladó Fátum, azaz  az első világháború kitörése azonban ennek az elhatározásának is gátat szab, most már akarata ellenében kényszerül nekivágni a nagyvilágnak, s részt venni a háború életveszélyes „kalandjában”.

Talán mégsem olyan nagy túlzás az Andrée-regény (illetve a Szabó-napló) hősét az Odüsszeusz-toposz vonzatkörében láttatni, ha figyelembe vesszük, hogy noha a világháború végén –, ha nem is tizenhét, de több mint fél évtizedes bolyongást követően –, mégiscsak hazavetődik, megtér a szülői házba, de már a megérkezés pillanatában érzi és tudja, hogy megint útra fog kelni. Ekkor már – tudomást szerezve felesége és újszülött gyermeke haláláról –   nem a „nyughatatlan vér”, vagy az új kaland (hiszen volt benne része elégszer!) vágya, hanem belső űzöttsége hajtja: a kalandor helyett az „elátkozott vándor” habitusa jellemzi.

A  LÉGIÓS NAPLÓ

Az Egy legionista naplója és a Hat esztendő a Francia Idegenlégióban elbeszélése nem mutatja fel a humornak azt a bravúros változatát, amellyel Rejtő Jenő gúnyolta ki a két háború közötti kispolgári gondolkodás és logika tespedtségét, minthogy a légiós regény korántsem a spanyol vagy a francia zsoldos hadsereg, hanem elsősorban saját kora és  társadalma elé tart görbe tükröt. Más módon, más regiszterek mozgásba hozásával; az összefüggések pontos feltárásával, rögzítésével, a jelenségeket, eseményeket és jellemeket egyfajta semleges, kívülálló nézőpontból, de többnyire kommentár nélkül láttató beszédmódjával hat, közvetít bírálatot. Különösen jó megfigyelésekkel leplezi le az egyes intézmények és hivatalnokaik korruptságát, illetve társadalmi és etnikai csoportok  előítéleteit, kisszerűségét és kapzsiságát. Ilyen a különböző okokkal jogtalanul letartóztatottakat és fogvatartottakat a saját háztartásában alkalmazottként, szolgaként (fizetség nélkül) felhasználó román rendőrfőnök, aki az elbeszélőt kocsisnak alkalmazza, majd pedig, amikor

megérdemelt bérét kéri számon, visszaviteti a városi fogdába. Ugyancsak lesújtó képet fest a konstantinápolyi görög kereskedők  álszent, pénzéhes és kizsákmányoló társadalmáról, és minden szimpátia nélkül, sötét tónusokkal rajzolja meg a marseille-i alvilág makróinak ténykedését, illetve a francia igazságszolgáltatás viszonyulását a jelenséghez. Meleg hangon beszél ugyanakkor ennek az illegitim világnak az áldozatairól, a prostituáltak számkivetettségéről és kiszolgáltatottságáról. (Vélhetően ezek olyan megfigyelések és következtetések, amelyeket az újságíró Andrée Dezső von le a Szabó által közvetített anyagból.) A hajósokat és a matrózokat általában durva, ugyanakkor (az arab embercsempészek kivételével) egyenes és segítőkész embereknek tartja. Nagy szimpátiával beszél a spanyol szociális segélyrendszer kiépítettségéről és működéséről, a vándorcigányok társadalmáról és a hozzájuk való közösségi, a magyar szokásrendtől teljesen eltérő viszonyulásról. Meglepetten tapasztalja, hogy a vándorcigányok különösen Spanyolországban, de Franciaországban sincsenek olyan alávetett, társadalmon kívüli helyzetben mint Magyarországon. Ugyanígy, az együttérzés hangján beszél a néger kikötői, illetve hajómunkások lelkületéről: „A néger felvilágosítása komoly gondolkodásra késztet. Nincs okom rá, hogy kételkedjem a szavában. Annyi keresetlen őszinteség és jóság sugárzik a szeméből, hogy példaképnek lehetne állítani az iskolakönyvekbe. Nyilván azért nem tűrik meg őket maguk között a »kulturált« fehér emberek.” (SZABÓ–ANDRÉE é. n., 94)

Az a szó szoros értelmében veendő légiós történet, amely az európai ponyvairodalom mintáira épül, csak a Szabó-napló második kötetét jelenti, annak is mindössze utolsó kétharmad részében jelennek meg a légiós regény – Rejtő által is felvázolt – szokványos sémái: „vakmerő, durva, menetelő katonai alakulat”,  „elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok”, „mindenkit legyőző, félelmet nem ismerő fiatal légionista”, „Szaharában menetelő, vízhiánnyal küszködő menetoszlop”,  „emberfeletti, reménytelen harc az arab gerillákkal, ahonnan a főszereplő valószerűtlen szerencsével menekül meg”, „oda-vissza szökés a saját alakulat és az ellenséges tábor között”, „fizetett arab kémek és térítők működése”, „emberi mivoltukból kivetkezett tisztek”, „az ellenség táborában feltűnő, intelligens békepárti vezető, akit azonban a saját emberei likvidálnak”, „a gyáva és élvhajhász ellenséges vezér fogságba ejtése”, „amulett, amely életet ment”, „bravúros,  de a körülmények  kikényszerítette (pl. mert az életbemaradás a tét) szökés a légióból, melynek során csak a főszereplő menekül meg” etc.

A légiós regény topográfiai értelemben is meghatározott pontok (lokációk) mentén épül fel. A Francia Idegenlégió központi jelentkezési irodája természetesen Marseille-ben, a Fort St. Jean, vagyis a Szent János Erődben van, míg elosztóközpontja („depója”) a Fort St. Nicolában, vagyis a Szent Miklós Erődben. A felvételt nyerteket hajón Oránba szállítják, míg kiképzésben Sidi Bel Abbesben részesülnek. Innen a négy gyalogezred, illetve a lovasság, tüzérség és a hajóhad kötelékébe kerülhetnek, Sidi Bel Abbesben, Kinifrában, Fezben és Marekeshben, vagyis Marokkó városában teljesíthetnek szolgálatot, de Tuniszban, a Szaharában tevésosztagok is működnek.

A Hat esztendő a Francia Idegenlégióban szereplői a berberekkel folytatott harcok közepén találják magukat, ezredük az Atlasz-hegység ösvényein bolyong, s a térképen sem látható erődítményekért vívnak csatát a lázadókkal: „A jelentéseken sajnos nem igen tudtunk eligazodni, mert civil térképeinken nem szerepelnek azok a nevek, amelyekről a jelentésben szó van. Csupa Sidi kezdetű név, Sidi Melala, Sidi Kufra, Sidi Muluja, és más hasonlók, ki tudná észben tartani? Valamennyi között a Sidi Zebu tetszik a legjobban, ezt a nevet könnyen meg is jegyeztem.” (SZABÓ–ANDRÉE é. n.[a], 135)

Nem tudni, hogy az eredeti napló vajon kronológiai rendet követett-e, s dátumozott formában íródott-e. Az Andrée-regényben csak elvétve tűnnek fel pontos, vagy hozzávetőleges dátumok, ugyanakkor fontos eligazító szerepük van. 1923. december 2. az első dátum, amelyet Oránba érkezve az elbeszélő papírra vet, s 1930. szeptember 25-én érkezik a hazafelé tartó vonattal a jesenicai határállomásra. E dátumokból,  ha nem tartalmazna az elbeszélés pontos referenciális utalásokat –  pl. Abd el-Krim  (1882–1962) és a Riff Köztársaság (1921–1927) nevét –, akkor is egyértelműen kikövetkeztethető lenne, hogy  a Francia Idegenlégió katonájaként a rif lázadás, illetve az Abd el-Krim törzsszövetsége által létesített köztársaság leverésére irányuló francia–spanyol háborúban (1925–1927)  vett részt a naplóíró.

A regényben ugyan megjelenik a klasszikus légiós regények majdnem minden eleme, ugyanakkor az események tárgyilagos megjelenítésével a regénytípus eljárásainak ellenében hat, lebontja közkedvelt sémáikat és a légiós életről szőtt urbánus legendákat.  Mindjárt kezdetben, a légióba való jelentkezéskor kiderül, hogy egyáltalán nem  lehet a katonaszökevények, a  szökött rabok és az igazságszolgáltatás elől  menekülő gonosztevők mentsvára, minthogy nagyon is szigorú ellenőrzés alá vonják a jelentkezőket; még a vízum nélkül Franciaországba érkezőket is eltávolítják soraikból. Hasonló szigorú körülmények között történik az orvosi vizsga: az ötven jelentkezőből mindössze heten jutnak át a rostán. Emellett a légió a pszichikai ráhatás más elemeit is alkalmazza, pl. a felvételi időszakban szabadon járhatnak-kelhetnek a laktanyában, el is hagyhatják területét, ami a bizonytalankodók, a heccből jelentkezők kiszűrésének egyik módszere.

A légióba jelentkező naplóíró már  világháborús veterán, tehát egyáltalán nincs híján katonai és háborús tapasztalatoknak. Ezeket arra használja fel, hogy a két hadseregben tapasztalt regulákat összeveti, és meglehetősen negatív következtetéseket von le az osztrák–magyar hadrendet illetően.   Később természetesen itt is feltűnnek rosszindulatú, emberi mivoltukból kifordult, kegyetlenkedő és aberrált tisztek, gyilkos indulatú, elferdült hajlamú katonák, de az elbeszélő ezt – sajátos módon – az embertelen körülmények hatásával magyarázza, amikor is (pl. a sivatagban történő útépítés tűrhetetlen, lélekölő megpróbáltatásai során) az ember kivetkezik önmagából. Amikor ezek  a gyötrelmek kiváltotta indulatok meghaladják a kritikus pontot –  az elbeszélő szerint: az őrület határát –  törvényszerűen gyilkosságba torkollik még a legkisebb nézeteltérés is. Altisztként és parancsnokként ilyen ügyek miatt kerül bajba két alkalommal is. Először úgy menekül meg a vád alá helyezéstől – noha  bűne csak az, hogy nem akadályozott meg egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságot –, hogy kéri a katonai szolgálata meghosszabbítását (leszerelés helyett újabb öt évre jelentkezik a légióba!).  Másodszor azonban már nem várja be reá váró következményeket.  Amikor egyik katona féltékenységből megöli a parancsnokot, majd társaival kereket old, üldözésükre indul, de inkább maga is csatlakozik a szökevényekhez. Végül egyedül neki sikerül – igaz, rendkívül leromlott egészségi állapotban – visszajutnia Európába. A lebukás veszélyét kockáztatva, hogy Franciaországba juthasson,  Barcelonában olyan leszerelt légiósnak adja ki magát,  aki újból jelentkezik a légió kötelékeibe. Így jut  el Belfortba, jóindulatú emberek segítségével átjut Svájcba, ahol az Üdvhadsereg kórházában lábadozik. Itt ül fel a hazafelé tartó vonatra. A regény utolsó felvillanó képe, amikor befutva az állomásra, a kalauz Újvidéket (vagyis a korabeli hivatalos nyelvhasználat szerint: Noviszádot) kiált.

A regény legérdekesebb fejezetei kétségkívül azok, amelyek az Abd el-Krimmel és csapataival  folytatott  harcokról szólnak. Központi, mondhatnánk „nagyjelenete” pedig a berber „szultánnal” való személyes találkozás élménye. Az elbeszélő végig megtartja kimért, előítéletmentes álláspontját a különböző népekkel és etnikumokkal szemben. Pl. tárgyilagosan elemzi az arab világban ténykedő zsidó kereskedőréteg alávetettségének következményeit, egészen tényszerűen kezeli és elhatárolódik az olyan előítéletektől, mint pl. amilyenek a feketék testszagára vonatkozó megítélések. („Mi fehérek azt valljuk, hogy a néger bőrének különös szaga van és bizonyára meglepődnénk, ha valaki azt mondaná, hogy a mi fehér bőrünk is meglehetősen intenzív szagot áraszt.” [SZABÓ–ANDRÉE é. n.[a], 112]).

Valóságos kis riportokban, esettanulmányokban (A legionisták szerelmi élete, Szerelem a Szaharában, Homoszexualitás a Szaharában) számol be a Szaharában lélekölő szolgálatot teljesítő katonák és a körülmények hatására elzüllött sivatagi népek szexuális szokásainak elfajulásáról, erkölcsi normáinak fellazulásáról. Alapvetően azzal is tisztában van, hogy az észak-afrikai törzsek harca  valójában a gyarmatosító csapatok ellen folytatott szabadságharc. Hogy róluk mégis elítélően nyilatkozik, az a velük való személyes kontaktus negatív tapasztalataiból ered. Az arabokat ugyanis piszkos, műveletlen, kétszínű és kegyetlen embereknek tartja, noha közöttük is megbecsüli az egyenes, intelligens és bátor embereket, mint amilyenek pl. a kabil Talem dey, vagy a dervis, aki emberségből többször is segít rajta. Abd el-Krimet, akit egy időben Észak-Afrika hőseként tisztelt népe, kisszerű, kapzsi és gyáva vezérnek mutatja be, aki a gyarmatosítók aranyáért eladja magát, s népét a szabadság eszméjével együtt. Kétszer, két különböző perspektívából láttatja. Egyszer, amikor maga fogoly, s a dölyfös vezér még hatalma teljében érezheti magát, míg másodszorra már – szerencsés fogolycsere révén visszakerülve saját kötelékébe – felcserélődnek a szerepek, Abd el-Krim és vezérkara esik francia fogságba, maga pedig a győztesek között van.  A „gyanús kinézésű tökmag emberké”-ről  festett kép a karikatúra vonásait hordozza magán: „Egyszerű gyolcs burnuszában, viharvert ronggyal a fején, nem valami megnyerő alak. Hasa hirtelen ugrik előre, mégpedig eléggé tekintélyesen, nem is tudom, hogy bírják el a papucsba bújtatott pipaszár lábak. Ha nem látnám apró, feketés kecskeszakállát szentül hinném, hogy kabil asszony lépeget mellettem, ki nagyon szívén viseli népének számbeli gyarapodását” (SZABÓ–ANDRÉE é. n. [a], 194–195).

KI VOLT SZABÓ ISTVÁN ?

Azt, hogy a magyar származású legionista naplóíró létezett, semmilyen dokumentum sem bizonyítja számunkra azon kívül, hogy Andrée Dezső e név alatt, s magát mint a szöveg gondozóját feltüntetve teszi közzé a kétrészes naplóregényt. De ehhez hasonló példa mind a 19. századi, mind a 20–21. századi magyar irodalomban akad bőven: Bácsmegyey, Fanni, Himfy is megírták románjaikat, miként Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán és Spiegelmann Laura is regényeiket – mégsem léteztek. És P. Howard meg Charles Lorre sem. A legionista naplójáról íródott – általunk ismert – egyetlen ismertető, Csuka Zoltán hivatkozott írása a Mi Irodalmunkban. Ő tényként kezeli azt a – feltehetően – Andrée Dezsőtől származó adatot, hogy Párizsban folytatott újságírói gyakorlata során, 1926-ban találkozott a légiós Szabó Istvánnal. Ha így van, akkor viszont a regény, elsősorban a második része, a tulajdonképpeni legionista napló keletkezéstörténetével kapcsolatosan merülhetnek fel dilemmáink: így a  napló utolsó harmada teljes egészében kitalációnak minősül. Ha 1926-ban találkozott Szabó Istvánnal Párizsban, az csakis Abd el-Krim 1926. május 26-a utáni elfogását követően lehetett, s a légionista már leszerelt. Ehhez képest a napló 1929-ig, a főhősnek a Szaharából történő szökéséig viszi tovább a történetet; utolsó jegyzett dátuma 1930. szeptember 25., a hazaérkezés napja. A regénynek, amelyről 1931-ben kritika jelent meg, 1930-ban kellett íródnia. Semmilyen adat nem utal azonban arra, hogy ebben az eredeti szerző bármilyen formában (Újvidéken?) részt vett volna. (A Szabó István rendkívül gyakori név. Szinte lehetetlen beazonosítani a naplóírót az adott korszakban.)

Szabó István – a regény(ek) alapján rekonstruálható – virtuális életrajza a következő lenne: 1892-ben született. Édesapja a Magyar Királyi Államvasutak szolgálatában állt. Losoncon kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Innen először 1905-ben indult útnak tizenháromévesen, de csak Szabadkáig jutott. A család 1906-ban vagy 1907-ben Újvidékre költözik. Másodszor – immár sikerrel – 1913-ban megy világgá. Konstancán, Konstantinápolyon keresztül Alexandria érintésével jut el Barcelonába. Közben volt kocsis, rakodómunkás, szénvezető egy tengerjáró hajón, homokszóró bikaviadalokon, potyautas hajón többször is. Katalóniában ismerkedik meg egy kovácsmesterséget űző vándorcigány családdal, akiknek Zelma nevű nevelt lányával házasságot köt. A franciaországi Belfort nevű városkában szeretnének letelepedni. Itt éri az első világháború kitörésének híre, s mint ellenséges ország polgárának el kell hagynia az országot. Svájcon keresztül jut el Budapestre, ahol (mert egyébként katonaszökevénynek minősülne) önként lép be a hadseregbe. Egy erdélyi gyalogezred kötelékében vesz részt kiképzésen Kolozsvárott, innen kerül a galíciai frontra, ahol 1915. szeptemberében Dubnónál esik orosz fogságba. Mint hadifoglyot egy Dnyeper menti  táborba szállítják elkeserítő körülmények közé. Innen megszökik, először Jekatyerinoszlávba (ma: Dnyipropetrovszk), majd hamis menekültigazolvány segítségével a fekete-tengeri Nikolajev (Mikolajiv) városba kerül, ahol egy péküzemben dolgozik. Itt éri a szocialista forradalom kitörésének híre. Mivel sem a vörösökhöz, sem a fehérekhez nem kíván csatlakozni, elhagyja a várost. Kocsin és gyalog először Chersonba (Kherson/Herszon), majd Szimferopolba jut. Itt rövid ideig gépészként dolgozik egy gyümölcsészetben. A bolsevikok érkeztét követően útnak indul Magyarország felé, de hamarosan az ellenforradalmárok, majd pedig a vörösök fogságába esik. Ők azonban nem törődnek vele, elengedik, hogy végül Kijevet elérve felszálljon egy Lengyelországba tartó vonatra, s a vasúton és az újonnan létesült országhatárokon át való hosszas hánykódás után végre hazaérjen. Nem tudni mennyi ideig tartózkodott Újvidéken, mindössze annyit említ  újbóli útrakelésével kapcsolatban, hogy az ötéves diplomácia kapcsolathiány miatt csak nagy nehezen kap utazási engedélyt, de végül is eljut Dél-Franciaországba, ahol időközben elhunyt felesége és gyermeke sírjánál tesz látogatást. Feltételezhetően erre 1920 után kerülhetett sor. Egy vándorcirkuszhoz áll be állatgondozónak, majd a szezon végén Marseille utazik, ahol tapasztalatszerzés céljából beleveti magát a helyi alvilág életébe, hamarosan kapcsolatokra és ellenségekre is szert tesz köreikben. Egy összetűzést követően Párizsba menekül, ahol azonban, hamis vádakkal letartóztatják, mi alól rövidesen tisztázza magát. Ezek után nem marad más választása, mint jelentkezni az idegenlégió marseille-i irodájában. A sikeres felvételt követően altiszti kiképzésen vesz részt, majd 1923-ban Sidi bel Abbesbe szállítják ezredével, amelynek kötelékében harcol az Abd el-Krim vezette rif lázadók ellen. Fogságba esik, de az arabok – szokásukkal ellentétben –  életben hagyják, mivel átpártolt katonának vélik.  Innen  némi csalafintasággal (gyarmati francia katonának mondja magát, mert azokat váltságdíjért kiváltja a hadsereg) szabadul, visszakerül a légió kötelékeibe, jelen van Abd el-Krim elfogásánál. Később a Szaharába vezénylik útépítésre, ahol egy, a parancsnoksága alatt történt gyilkosság miatt felelősségre vonják, amely vád alól csak úgy kap felmentést, hogy újabb öt évre elszerződik a légióhoz. Egy szaharai tevésosztag őrmestereként a Szoko oázisban teljesít szolgálatot, ahonnan egy újabb gyilkosságot követően megszökik. Beduinok segítenek neki eljutni a tengerig, majd embercsempészek ejtik át, végül ismét potyautasként jut vissza Európába, Barcelona kikötőjébe, ahonnan leromlott egészségi állapotban, Belfort érintésével Svájcba megy. Az Üdvhadsereg zürichi kórházában gyógyul és az ő segítségükkel jut haza 1930-ban Újvidékre.

A Szabó–Andrée-féle kétrészes/kétkötetes legionista regény csak az egyik olyan, a harmincas években íródott (és bizonyos szempontból jelenség értékű) alkotás, amely az aktuális irodalompolitikai törekvésektől és irányoktól eltérő jellege miatt, többnyire dilettáns munkának minősülve, kívülre került a hivatalos kánonokon.  De ha az irodalom létformáját nem írói opusok lineáris rendjének képzeljük el, hanem események és jelenségek bonyolult szövevényének, akkor az Egy legionista naplója, illetve a Hat esztendő a Francia Idegenlégióban megértése és kontextualizációja, nem szolgál-e mégis fontos momentumokkal a térségi irodalmi összkép teljesebb igényű kialakításához?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2016. március 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább

Topolya, Tanyaszínház, VMSZ

Mindenesetre undorítónak tartom, amit a párt tesz ezzel a picinyke megmaradt vajdasági magyarsággal! Szurkolok, hogy minél >

Tovább

Az új osztály nem bocsájtja meg a kormánynak, ha megtűri a békétlenkedést

A melósok örüljenek, ha egyáltalán kapnak munkát. Az engedetlen értelmiségiek nem olyan fontosak, többségük könnyen megvásárolható. >

Tovább

Az erőszak megtévesztően észrevétlenül, alattomoson lopakodik be a közéletbe

A polgárok a valóságtól megundorodva a gondtalan szórakozásba menekülnek. A teraszokon vidám a fiatalok kávéznak, és >

Tovább

Nincs felelős!?

Miért nem foglal az MNT állást és készít határidős cselekvési tervet a tanügyi problémák mielőbbi megoldására? >

Tovább

Fénykép

Orbán Viktor magyarországi miniszterelnök hivatalában fogadta Aleksandar Vučić szerbiai köztársasági elnököt, Andrej Babiš cseh-morvaországi és Peter >

Tovább