2019. december 14. szombat
Ma Szilárda, Szilárd, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Dubrovnik ostromától a NATO kapujáig

Egy mini állam negyed évszázada

Bódis Gábor
Bódis Gábor

Milo hanem is gondtalanul, de azért meglehetős önbizalommal várhatja a postás csengetését. Hogy utána kiírja a következő győztes választásokat

1991 őszén, amikor a Jugoszláv Néphadsereg (JNH) már hetek óta lőtte a még alig független Horvátország északi részén fekvő Duna-parti Vukovárt, délen a főleg montenegrói nemzetiségű JNH tisztek vezette egységek (plusz szakállas martalócok) a szárazföldről megkezdték Dubrovnik ostromát. A nemzetközileg is hírhedté vált akciót széleskörű propaganda hadjárat (manapság: kommunikáció) előzte meg és a Miloševićnek feltétlen hűséget esküdött új montenegrói vezetés meghirdette a jugoszláv tagköztársaság védelmét. Mitől is kellett védeni Crna Gorát? Hát a horvát fasizmustól, amely állítólag meg akarta támadni a védtelen kis tengerparti szomszédját. Igazán apró ellentmondás, hogy a horvátoknak abban az államalapító időszakukban csupán néhány hevenyészve összetákolt félkatonai egységre tellett Dubrovnik térségében. A védtelen Montenegróban pedig Európa egyik legnagyobb (ekkor már ugyan a szlovének és a horvátok által megtépázott) hadserege székelt.

Lett is nagy botrány. Kommunikációs szempontból pedig csúf kudarc, hiszen a világ minden zugában megtudhatták, hogy a jugoszlávok közönséges barbárok: még Adria gyöngyét sem kímélik. Montenegró miniszterelnöke akkortájt (is) Milo Đukanović volt.

A több mint ezer évre visszanyúló montenegrói államiság történetében az ifjúkommunista Đukanović volt a legfiatalabb miniszterelnök, mindössze 29 évesen került a 600 ezer lakosú köztársaság végrehajtó hatalmának az élére. Tipikus kádergyerek: apja kommunista tisztségviselő volt, aki a a köztársasági legfelsőbb bíróság és az Alkotmánybíróság elnöki tisztjét is betöltötte. Sőt, az a megtiszteltetés érhette, hogy ez utóbbi tisztségre a saját fia előtt (Milo akkor éppen államfő volt) tehette le a hivatali esküt. A jogászcsalád három gyermeke közül csak az örökös miniszterelnök/államfő közgazdász. Nővére, Ana Kolarević a köztársaság legmenőbb ügyvédje, öccse Aleksandar (becenevén ismertebb: Ácó) pedig a többi között banktulajdonos. Milo Đukanović szerint családja a tehetségének köszönheti a meggazdagodását, míg néhány nemzetközi tényfeltáró újságíró szervezet (például ICIJ, International Consortium od Investigative Journalists) úgy látja, a nepotizmus olyannyira elterjedt Montenegróban, hogy az állam akár Đukanovićék családi vállalkozásának tekinthető. Mindenesetre Milo az elmúlt negyed század alatt csupán egyetlen egy évet hagyott ki (akkor csak pártelnök volt) és felváltva kormányfő vagy éppen államfő volt. Gyakorlatilag a tisztségtől függetlenül: Montenegró egyszemélyes főnöke.

A Forbes szerint Đukanović a világ 20 leggazdagabb politikusa közé tartozik, vagyona már évekkel ezelőtt több tíz millió dollár volt. Sokan és sokszor összefüggésbe hozták a Montenegrón át is zajló nemzetközi dohánycsempészettel, amelyet állítólag a szicíliai és az albán maffia irányít. Egy olasz bíróság időnként vádat emel a montenegrói miniszterelnök ellen, majd a vádat felfüggesztik, vagy az eljárást elhalasztják jobb időkre, amikor majd  az igazságszolgáltatás kezét nem köti meg a mentelmi jog.

Mindezek után nem természetellenes, hogy a miniállam újabbkori történelme szorosan követi főnökének politikai karrierjét.

A nyolcvanas évek végén két ifjú titán, Milo és a másik káderfiú, Momir Bulatović meglovagolta Milošević szerb elnök „antibürokratikus forradalmát” (fedőnév az akkori szófogadatlan köztársaságok, tartományok – Vajdaság, Koszovó, stb. – vezetőinek eltávolítására) és átvette a köztársaság vezetését. Momir lett az államfő, Milo a miniszterelnök. A volt helyi kommunista pártot  átkeresztelték és immár a Szocialisták Demokrata Pártjaként regisztrálták (Demokratska partija socijalista).

Milošević hűséges fegyvertársai voltak a délszláv háborúkban, de az éppen húsz évvel ezelőtti Dayton-i békeszerződés után, Đukanović megérezte a pillanat nyújtotta lehetőséget, és szembefordult eddigi mentorával, valamint annak ottani helytartójával, Bulatovićtyal is. Ez utóbbit a kilencvenes években legyőzte egy elnökválasztáson és ezzel meg is szabadult tőle. Bulatović veresége után alapított egy Belgrád-párti ellenpártot, de erejéből már csak az emlékiratok megírására tellett.

Montenegró egyébként az első világháború vége óta (távolabbra ne menjünk) sajátságos kettőségben él: vannak függetlenség pártiak (zelenaši, azaz a zöldek) és a Belgrádhoz kötődőek, akik szerint nincs önálló montenegrói nemzet, hanem ők a szerb nemzet része. Ez utóbbiak a bjelaši, azaz a fehérek. A Nagy Háború befejezését követően a helyi nemzetgyűlésben a fehér cédulákkal szavazók győztek a függetlenségiekkel, a zöld cédulákkal szavazókkal szemben. Így csatlakozott Montenegró is az új Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz. A zöldek ebbe nem nyugodtak bele és még évekig fegyveres összecsapások voltak.

Azóta tart ez a kettőség. Montenegróban jelenleg is két ortodox egyház és két tudományos akadémia van. A lakosság körében alig vannak többen, akik eredeti montenegróinak tartják magukat, mint azok, akik szerbeknek.

A társadalmi megosztottság miatt volt kockázatos Đukanović azon húsz évvel ezelőtti lépése, hogy hátat fordít a szerbséget maga mögött tudó Miloševićnek. Tíz évig tartott ez a folyamat, Montenegrónak csak hat évvel a szerb diktátor bukása után sikerült elszakadnia Kis Jugoszláviától (Szerbia és Montenegró államszövetsége). A nemzetközi közösség feltétele az volt, hogy az ország lakosságának legalább az 55%-a akarja a függetlenséget. És meglett az eredmény: 55,5%. Szerbia elveszítette a tengerpartját, Podgorica pedig önálló életet kezdett. Még korábban bevezette a német márkát mint fizetőeszközt, majd utána az eurót. Az állami statisztikai hivatal adatai szerint (más nem áll rendelkezésre) az átlagfizetés eléri az 500 eurót, a nyugdíjak ennek a hetven százalékát. A festői szépségű tengerparton magasabb fokozatra kapcsolt a turizmus is és a legendásan lusta montenegrói pincérek is kezdik megemberelni magukat.

Đukanovićot és pártját mindeddig lehetetlenség volt legyőzni mostanáig, koalícióban ugyan, de szorosan tartotta gyeplőt. Október végén azonban komoly zavargások törtek ki a fővárosban. A parlament előtt tüntetők a kormány lemondását követelték a csöppent sem alaptalan korrupciós vádak alapján. Ám a tüntetők összetétele más szándékokra is rámutat. Nemcsak a Belgrád-párti helyi ellenzékiek tiltakoztak, majd verekedtek, hanem bizonyos Szerbiából importált bajkeverők is (például egy kedvesen csak Führernek becézett szerbiai szélsőjobboldali szervezet vezetője is). Az eredmény: húsz sebesült a rendőröknél és huszonvalahány a tüntetőknél.

A montenegrói hatalom az államhatalom erőszakos megdöntésének kísérletéről beszél, az ellenzék a rendőrség brutális fellépéséről. Đukanović vádló tekintetét nemcsak Belgrádra vetette ezúttal, hanem Moszkvára is. Hosszú évekig a montenegrói vezetés a Belgrádból leselkedő veszedelmet használta fel politikai tőkeként. Ez egy ideig igaz is volt, főként amíg a nacionalista Vojislav Koštunica volt a szerb miniszterelnök/államfő. A mostani szerb vezetéssel (Aleksandar Vučić) viszont Đukanovićnak, úgy tűnik, sajátságos megnemtámadási paktuma lehet. Ezért a montenegrói miniszterelnök most is csak a Koštunica körüli köröket nevezte meg felbujtóként, ami - valljuk be - elég sovány magyarázat, tekintettel arra, hogy Milošević egykori legyőzőjének (2000-ben Koštunica) a pártja már nem oszt és nem szoroz.

A másik „felbujtó” azonban sokkal érdekesebb. Ez nem más, mint Moszkva, legalábbis Đukanović szerint.

Montenegró függetlensége óta hatalmas fordulatot vett az ország külpolitikája is. Évtizedek óta az egyik leghíresebb montenegrói szállóige a következő volt: „Mi és az oroszok 200 millióan!” Az oroszbarátság feltétlen és teljes volt. Nem csoda, hogy Tito Sztálinnal való szakításának idején, számarányuknál sokkal több montenegrói vált sztálinista disszidensé és raboskodott a hírhedt észak-dalmáciai Goli otokon (kopár sziget) vagy szökött Moszkvába, Budapestre stb. A disszidensek disszidense, Milovan Đilas is montenegrói nemzetiségű volt, de ő később, liberális elhajlás miatt esett ki a marsall kegyeiből.

Milo Đukanović már hosszú évek óta a Nyugat felé irányítja kis országát és ez egyúttal az orosz örökbarátság könyörtelen felmondását is jelenti. Most érik be ez a politika, hiszen Podgoricában december elejére várják a meghívót a NATO-ba. És éppen ezért feltételezik, hogy az oroszok még az utolsó pillanatban be szeretnének kavarni, hogy ezt megakadályozzák. Ez állhat a zavargások mögött. Moszkva persze hevesen tagad.

Ennek ellenére, Milo hanem is gondtalanul, de azért meglehetős önbizalommal várhatja a postás csengetését. Hogy utána kiírja a következő győztes választásokat.

A nyomtatott változat a 168 Órában jelent meg.

 

 

2015. november 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább