2019. november 17. vasárnap
Ma Hortenzia, Gergő, Dénes névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Az araboktól elveheted, bár adják maguktól

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„Beszopva a dumát, hogy ezek veszélyesek, agresszívak, elveszik a munkát és a nőket.” Szerbhorváth György (Beszélő):

Olvasom a vajdasági hetilapban, a Családi Körben az interjút Námesztovszki Attilával, aki most Dubaiban asztalitenisz-edző. A vajdasági faluból, Bajsáról származik, de játszott, edzősködött már Magyarországon, Németországban, Portugáliában, Spanyolországban is. Egy volt magyar válogatott hívta ki Dubaiba.

És felrémlenek az emlékek: a nyolcvanas évek közepén magam is pingpongoztam, a leggyakrabban a szomszédos Bajsára mentünk versenyezni, gyakran 4-5 kilométert gyalogolva. Többnyire megruházva érkeztünk haza, én egyszer voltam tán harmadik. Mivel a Námesztovszki család – az apa alapította a klubot – már akkor szétpörgetett bennünket. Errefelé jellemző, hogy az asztalitenisz kisebbségi falvakban vagy kisvárosokban jutott a csúcsra, nagyjugó válogatottakat is adva: Csókán, Zentán, Temerinben, Bajsán, Topolyán, vagy a románok esetében Uzdinban. Szparingpartnernek jó voltam – nyolcéves kislányoknak nyesegettem vissza a labdát, később Európa-bajnok is kikerült közülük, jellemzően valahol más állam polgáraként élve már.

Szóval, olvasom, Námesztovszki szépen meglelte helyét, még élete párját is Dubaiban találta meg – a hölgy színes bőrű (remélem, ezzel még nem esem ki rasszistának, de valahogy jeleznem kell, nem dubajozó magyar). Bár hogy helybéli-e, nem tudni, hisz az Arab Emírségek 8 millás lakosságának 90%-a külföldi, és ott azért nem Semjén Zsolt szórja az állampolgárságot. Oké, tudjuk jól, a sejkeknek miből van pénzük, meg hogy a külföldiek java fél-rabszolga sorsban tengődő építőipari vendégmunkás. Vagyis egykori elagyabugyálóm életútja csak részben tipikus.

De a lényeg, ami miatt agyamba tolul a vér, az az, hogy egyfelől egy külföldön megvalósuló sikersztorit olvashatunk, ám felmerül a kérdés (noha tök feleslegesen), vajh Námesztovszki miért nem Bácskában, akár szülőfalujában edzősködik, ha épp ő és testvére példák rá, hogy elég egy jó edző és egy terem az országos sikerhez? Meg aztán a mi térfelünkön úgy pattog a labda, hogy a vajdasági magyarok egy része kerítéspártivá vált, illetve menekült- és „illegális bevándorló”-ellenessé, beszopva a dumát, hogy ezek veszélyesek, agresszívak, elveszik a munkát és a nőket.

No de nem ezt csinálja Námesztovszki? Igaz, hívták, de ment is, elvéve munkát s nőt. Kinn érzékelhetően megbecsülik, anyagilag mindenképp. A fröcsögés azonban egy olyan közösségben merül fel abszurd módon, ám annál intenzívebben, ahol szinte minden családban volt/van kivándorló (aki gyakran lóvét küld haza). A kollektív tudatban pedig – és az irodalmi művekben, a riportokban, interjúkban, filmekben – ott van, hogy muszáj volt elmenni, senki sem kalandvágyból vágott neki a nagyvilágnak. De kint sem (volt) szalonnából a kerítés, meg kellett küzdeni minden pfennigért, és szenvedtek, mint a kutya. A honvágytól és a kemény munkától is (nem mintha itt a földet túrni könnyebb lett volna), az idegenségérzettől, a befogadó állam polgárainak távolságtartó, gyakran megvető hozzáállásától. A munkát ugyan rendesen megfizették, viszont... És haza akartak ők jönni, de aztán mégis...

Értem én, hogy a mai frusztráltságot másokon akarják leverni, és felejtik, ők maguk, vagy rokonaik, barátaik, gyermekeik milyen helyzetbe kerültek. Csak hát ők tudják, tudhatnák a legjobban, hogy amikor Jugoszláviából elindult a hatvanas évek elején vendégmunkáshullám, elsősorban Németbe’ és az osztrákokhoz, hogyan fogadták őket kinn. Németországban például kiírták némely kávéház és vendéglő ajtajára, hogy „Kutyák és vendégmunkások számára tilos bejönni”. Ez persze a nem is oly régi időket idézte, ment a feljelentés, ám a német Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ez nem sérti a törvényt. Mert bár etnikai és vallási alapon tilos a megkülönböztetés, a gasztarbajter viszont nem ilyen kategória. Ugyanakkor ez teremtett űrt a vendéglátóipari piacon, és a talpra álló vendégmunkás-vállalkozók létrehozták a horvát, szerb, olasz, majd a török stb. vendéglőket. Ami épp identitásuk megőrzését segítette.

Bécsben már a vasútállomáson megalázták őket. Mivel ide érkeztek az újak vagy a szabadságról visszaérkezők, hétvégéken itt gyülekeztek a vendégmunkások, levelet, csomagot, híreket várva, itt találkozhattak sors- és nemzettársaikkal. A tumultus hatalmas volt, az osztrákok úgy igyekeztek rendet tartani, hogy szerbhorvátul tettek ki feliratokat, például hogy „Ne köpködj a földre!”, „Ne hangoskodj!” stb. Jöttek a barbárok, hát civilizálni kell őket.

Tény, hogy az első hullámban az iskolázatlanabb rétegek érkeztek, a nyelvet sem beszélték, jó vicc, hogy nem moziba vagy könyvtárba jártak. A barakkvárosokban igyekeztek őket ott tartani hétvégén is, albérletbe pedig azért sem tudtak költözni, ha pénzük már lett is volna, mert a helyiek nem adták ki nekik a szobákat. A hatóságok busszal szállították ki hétvégenként a prostituáltakat a táborfélékbe.

Ma persze más a helyzet, megy boldog-boldogtalan, segédmunkás, informatikus és csakúgy az egyetemi tanár. A vajdasági magyarokra ugyan nincs külön statisztikánk, de nem nehéz észrevenni az elvándorlás gigantikus mértékét, s elég, ha a hozzávetőleges, pontatlan szerbiai adatokat vetítjük rá e kisközösségre: ha azt mondjuk, minden harmadik-negyedik munkavállaló kinn van, nem tévedhetünk nagyot. Igaz, közben sokan már magyar stb. állampolgárságot szereztek. A vérveszteséget ugyan ellenpontozza a már említett hazautalás, akad példa, hogy az apa által hazaküldött pénzből a gyerek egyetemre jár, máskülönben a buszjegyre sem tellett volna, hogy középiskolát végezzen. De esetükben ott lesz az apa által kitaposott ösvény, a minta a boldoguláshoz.

A kilencvenes években a gasztarbajterekkel szembeni viszony még ambivalens volt – onnantól kezdve már vízumot szerezni igazi hőstett volt –,különösen a felsőbb rétegeknek nem volt vonzó a nyugati munkavállalás, de a falusi középosztálynak sem, nyilván a növekvő munkanélküli-tömegnek kínált alternatívát. A nyári szabadságra hazatérő vendégmunkás ugyan elkápráztathatta a nyugati konzumtermékekkel, az ajándékokkal a rokonokat, de a hirtelen felhúzott emeletes házak, Mercedesek inkább tűntek hivalkodásnak. Miközben mindenki tudta, hogy kinn hogyan élnek, spórolnak, és szenvednek a honvágytól, idegen-voltuktól. Látszólag jól élnek, de elveszítik kultúrájukat, ezt az igazi hazait, más ellenben nem lép a helyébe, a senkiföldjén tántorognak, két állam, társadalom, kultúra közt imbolyognak. Se németül, se magyarul nem tudnak már rendesen, sznobokká válnak és csak sírva tudnak vigadni.

A kocka azóta megfordult – mert az otthoniaknak nincs mire felvágniuk. Az elvándorlók stratégiája is más, már nem az a fő terv, hogy visszatérnek, ezért házat vesznek/építenek. Sőt, inkább eladják, ami van, főképp akkor, ha az induláshoz kell egy kis tőke. (Nincs háború, de a stratégia hasonló, mint az afrikai és ázsiai menekülteké: legfeljebb rokonok maradnak hátra.) A szenvedéstörténetből egyre kevesebb – ez a narratíva azok privilégiuma inkább, akik maradtak. Jó, kinn sem könnyű, de mégis – derül ki a riportokból. Illetve akadnak visszatelepülők, akiket a sajtómunkások megzavarodva interjúvolnak meg, mert az kell kiderüljön: a vendégmunkás sorsa nem könnyű, itthon mégis emberibb, élhetőbb a világ. Csak hát ők maguk érzik saját bőrükön, mi ebből az igaz.

A legvégzetesebb a szolidaritás felmorzsolódása. A vendégmunkás egykor gyanús maradt otthon – politikailag is, mert elhagyta a szocialista paradicsomot –, és ki nem mondva ott volt a vád: miért nem száll be jobban a közösbe, ha megteheti, miért nem segít többet? Nem mintha a hatalom és a rokonok ne húzták volna le, ha tudták, amikor hazajött, pláne ha építkezett vagy vállalkozni akart. Ma viszont egyértelműbb a helyzet, az elismerés/megvetés kelepcéjéből érzékelhetőleg nincs kiút: mindenki csak magán segít, ha meg az sem megy, marad a gyűlölet(keltés).

2015. augusztus 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább