2021. december 1. Szerda
Ma Elza, Natália, Blanka, Bonita névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Az araboktól elveheted, bár adják maguktól

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„Beszopva a dumát, hogy ezek veszélyesek, agresszívak, elveszik a munkát és a nőket.” Szerbhorváth György (Beszélő):

Olvasom a vajdasági hetilapban, a Családi Körben az interjút Námesztovszki Attilával, aki most Dubaiban asztalitenisz-edző. A vajdasági faluból, Bajsáról származik, de játszott, edzősködött már Magyarországon, Németországban, Portugáliában, Spanyolországban is. Egy volt magyar válogatott hívta ki Dubaiba.

És felrémlenek az emlékek: a nyolcvanas évek közepén magam is pingpongoztam, a leggyakrabban a szomszédos Bajsára mentünk versenyezni, gyakran 4-5 kilométert gyalogolva. Többnyire megruházva érkeztünk haza, én egyszer voltam tán harmadik. Mivel a Námesztovszki család – az apa alapította a klubot – már akkor szétpörgetett bennünket. Errefelé jellemző, hogy az asztalitenisz kisebbségi falvakban vagy kisvárosokban jutott a csúcsra, nagyjugó válogatottakat is adva: Csókán, Zentán, Temerinben, Bajsán, Topolyán, vagy a románok esetében Uzdinban. Szparingpartnernek jó voltam – nyolcéves kislányoknak nyesegettem vissza a labdát, később Európa-bajnok is kikerült közülük, jellemzően valahol más állam polgáraként élve már.

Szóval, olvasom, Námesztovszki szépen meglelte helyét, még élete párját is Dubaiban találta meg – a hölgy színes bőrű (remélem, ezzel még nem esem ki rasszistának, de valahogy jeleznem kell, nem dubajozó magyar). Bár hogy helybéli-e, nem tudni, hisz az Arab Emírségek 8 millás lakosságának 90%-a külföldi, és ott azért nem Semjén Zsolt szórja az állampolgárságot. Oké, tudjuk jól, a sejkeknek miből van pénzük, meg hogy a külföldiek java fél-rabszolga sorsban tengődő építőipari vendégmunkás. Vagyis egykori elagyabugyálóm életútja csak részben tipikus.

De a lényeg, ami miatt agyamba tolul a vér, az az, hogy egyfelől egy külföldön megvalósuló sikersztorit olvashatunk, ám felmerül a kérdés (noha tök feleslegesen), vajh Námesztovszki miért nem Bácskában, akár szülőfalujában edzősködik, ha épp ő és testvére példák rá, hogy elég egy jó edző és egy terem az országos sikerhez? Meg aztán a mi térfelünkön úgy pattog a labda, hogy a vajdasági magyarok egy része kerítéspártivá vált, illetve menekült- és „illegális bevándorló”-ellenessé, beszopva a dumát, hogy ezek veszélyesek, agresszívak, elveszik a munkát és a nőket.

No de nem ezt csinálja Námesztovszki? Igaz, hívták, de ment is, elvéve munkát s nőt. Kinn érzékelhetően megbecsülik, anyagilag mindenképp. A fröcsögés azonban egy olyan közösségben merül fel abszurd módon, ám annál intenzívebben, ahol szinte minden családban volt/van kivándorló (aki gyakran lóvét küld haza). A kollektív tudatban pedig – és az irodalmi művekben, a riportokban, interjúkban, filmekben – ott van, hogy muszáj volt elmenni, senki sem kalandvágyból vágott neki a nagyvilágnak. De kint sem (volt) szalonnából a kerítés, meg kellett küzdeni minden pfennigért, és szenvedtek, mint a kutya. A honvágytól és a kemény munkától is (nem mintha itt a földet túrni könnyebb lett volna), az idegenségérzettől, a befogadó állam polgárainak távolságtartó, gyakran megvető hozzáállásától. A munkát ugyan rendesen megfizették, viszont... És haza akartak ők jönni, de aztán mégis...

Értem én, hogy a mai frusztráltságot másokon akarják leverni, és felejtik, ők maguk, vagy rokonaik, barátaik, gyermekeik milyen helyzetbe kerültek. Csak hát ők tudják, tudhatnák a legjobban, hogy amikor Jugoszláviából elindult a hatvanas évek elején vendégmunkáshullám, elsősorban Németbe’ és az osztrákokhoz, hogyan fogadták őket kinn. Németországban például kiírták némely kávéház és vendéglő ajtajára, hogy „Kutyák és vendégmunkások számára tilos bejönni”. Ez persze a nem is oly régi időket idézte, ment a feljelentés, ám a német Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ez nem sérti a törvényt. Mert bár etnikai és vallási alapon tilos a megkülönböztetés, a gasztarbajter viszont nem ilyen kategória. Ugyanakkor ez teremtett űrt a vendéglátóipari piacon, és a talpra álló vendégmunkás-vállalkozók létrehozták a horvát, szerb, olasz, majd a török stb. vendéglőket. Ami épp identitásuk megőrzését segítette.

Bécsben már a vasútállomáson megalázták őket. Mivel ide érkeztek az újak vagy a szabadságról visszaérkezők, hétvégéken itt gyülekeztek a vendégmunkások, levelet, csomagot, híreket várva, itt találkozhattak sors- és nemzettársaikkal. A tumultus hatalmas volt, az osztrákok úgy igyekeztek rendet tartani, hogy szerbhorvátul tettek ki feliratokat, például hogy „Ne köpködj a földre!”, „Ne hangoskodj!” stb. Jöttek a barbárok, hát civilizálni kell őket.

Tény, hogy az első hullámban az iskolázatlanabb rétegek érkeztek, a nyelvet sem beszélték, jó vicc, hogy nem moziba vagy könyvtárba jártak. A barakkvárosokban igyekeztek őket ott tartani hétvégén is, albérletbe pedig azért sem tudtak költözni, ha pénzük már lett is volna, mert a helyiek nem adták ki nekik a szobákat. A hatóságok busszal szállították ki hétvégenként a prostituáltakat a táborfélékbe.

Ma persze más a helyzet, megy boldog-boldogtalan, segédmunkás, informatikus és csakúgy az egyetemi tanár. A vajdasági magyarokra ugyan nincs külön statisztikánk, de nem nehéz észrevenni az elvándorlás gigantikus mértékét, s elég, ha a hozzávetőleges, pontatlan szerbiai adatokat vetítjük rá e kisközösségre: ha azt mondjuk, minden harmadik-negyedik munkavállaló kinn van, nem tévedhetünk nagyot. Igaz, közben sokan már magyar stb. állampolgárságot szereztek. A vérveszteséget ugyan ellenpontozza a már említett hazautalás, akad példa, hogy az apa által hazaküldött pénzből a gyerek egyetemre jár, máskülönben a buszjegyre sem tellett volna, hogy középiskolát végezzen. De esetükben ott lesz az apa által kitaposott ösvény, a minta a boldoguláshoz.

A kilencvenes években a gasztarbajterekkel szembeni viszony még ambivalens volt – onnantól kezdve már vízumot szerezni igazi hőstett volt –,különösen a felsőbb rétegeknek nem volt vonzó a nyugati munkavállalás, de a falusi középosztálynak sem, nyilván a növekvő munkanélküli-tömegnek kínált alternatívát. A nyári szabadságra hazatérő vendégmunkás ugyan elkápráztathatta a nyugati konzumtermékekkel, az ajándékokkal a rokonokat, de a hirtelen felhúzott emeletes házak, Mercedesek inkább tűntek hivalkodásnak. Miközben mindenki tudta, hogy kinn hogyan élnek, spórolnak, és szenvednek a honvágytól, idegen-voltuktól. Látszólag jól élnek, de elveszítik kultúrájukat, ezt az igazi hazait, más ellenben nem lép a helyébe, a senkiföldjén tántorognak, két állam, társadalom, kultúra közt imbolyognak. Se németül, se magyarul nem tudnak már rendesen, sznobokká válnak és csak sírva tudnak vigadni.

A kocka azóta megfordult – mert az otthoniaknak nincs mire felvágniuk. Az elvándorlók stratégiája is más, már nem az a fő terv, hogy visszatérnek, ezért házat vesznek/építenek. Sőt, inkább eladják, ami van, főképp akkor, ha az induláshoz kell egy kis tőke. (Nincs háború, de a stratégia hasonló, mint az afrikai és ázsiai menekülteké: legfeljebb rokonok maradnak hátra.) A szenvedéstörténetből egyre kevesebb – ez a narratíva azok privilégiuma inkább, akik maradtak. Jó, kinn sem könnyű, de mégis – derül ki a riportokból. Illetve akadnak visszatelepülők, akiket a sajtómunkások megzavarodva interjúvolnak meg, mert az kell kiderüljön: a vendégmunkás sorsa nem könnyű, itthon mégis emberibb, élhetőbb a világ. Csak hát ők maguk érzik saját bőrükön, mi ebből az igaz.

A legvégzetesebb a szolidaritás felmorzsolódása. A vendégmunkás egykor gyanús maradt otthon – politikailag is, mert elhagyta a szocialista paradicsomot –, és ki nem mondva ott volt a vád: miért nem száll be jobban a közösbe, ha megteheti, miért nem segít többet? Nem mintha a hatalom és a rokonok ne húzták volna le, ha tudták, amikor hazajött, pláne ha építkezett vagy vállalkozni akart. Ma viszont egyértelműbb a helyzet, az elismerés/megvetés kelepcéjéből érzékelhetőleg nincs kiút: mindenki csak magán segít, ha meg az sem megy, marad a gyűlölet(keltés).

2015. augusztus 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább

A mi papunk

 „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók

Hajnal Jenő és az MNT Tájékoztatási Bizottsága 2019. február 28-án el is utasította az új szerbiai >

Tovább

Méregből kábítószer

Az unoka útja annak a partizán komisszárnak a lányához vezet, aki a nagyapa kínszenvedéseit is okozza. >

Tovább

A Magyar Mozgalom azonnali tájékoztatást követel

A sajtót és a lakosokat sem hívta meg Pásztor Bálint a NIS-szel szervezett értekezletre a palicsi >

Tovább

Aki a-t mond, mondjon b-t is

Olyan vajdasági magyar közösséget kell teremteni, ahonnan a fiatalok nem elmenekülnek, hanem ahol elégedettek, lehetőségeket látnak >

Tovább

A bebetonozott rendszer

Amikor az egyik vagy a másik kisebbségi párton belül szakadás történt, akkor is a személyes túlhatalom >

Tovább