2019. augusztus 26. hétfő
Ma Izsó, Tália, Natália, Zampfira névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Csonttörésvonalak dióhéjban

Radics Viktória
Radics Viktória

„…nyelvünkkel együtt kiszabadulni, szárnyalni, nem fogadni el a determinációkat, küzdeni a kisebbségi és a magyar és a szerb provincializmus ellen…”

„kopogjon tört szemük dióverése”

Tandori Dezső: Hommage

 

1.

Vajdaságról az irodalomra asszociálok, más út számomra nincs. Nincs más hazaút, mint amely az irodalmon keresztül vezet, és visszaút sincs más. Ez a kérlelhetetlen kapcsolat gyerekkoromban alakult ki és ifjúkoromban véglegesült; a Vajdaságban, annak irodalmi világában váltam emberré, ha nem szerénytelenség ezt mondani.

Mint minden, az anyámmal kezdődött ez is természetesen, aki nőiesen vágyta és óhajtotta a könyveket, a szépséges irodalmat. Már gyerekként sem láttam más utat magam előtt – elvakult voltam talán --, mint azt, amely könyveken át vezet. Másoltam, mint a szerzetesek, írtam, ragasztottam és tollforgató pionír voltam. Saját íze volt annak, hogy magyarul beszélek, mert Zomborban egyáltalán nem mindenki beszélt magyarul, ellenkezőleg, én voltam többedmagammal a kivétel. A nyelv mint olyan különleges mivoltát korán tudatosítottam. Nem volt magától értetődő a nyelv. Talány övezte, valamit mintha meg kéne fejteni vele, és nem mindig funkcionál, sokan nem értik. A mi nyelvünk hasonlíthatatlanságát is át kellett éreznem a balkáni szláv környezetben.

A magyar könyveknek értékük volt: az, hogy ők magyar könyvek. Nem lehetett könnyen hozzájuk jutni. Szegények is voltak gyerekkoromban az emberek, nem szoktak könyveket vásárolni, az én anyukámnak mégis fontos volt, hogy legyenek otthon magyar mesekönyvek. Ő maga elolvasott mindent, ami a kezébe került.

Egyszerre csak arra ocsúdtam, hogy Újvidéken, a magyar tanszéken ülök, irdatlan mennyiségű könyvet falok és a barátaim mind írók, költők, vagy irodalmárok, művészek. Ők lakták már az én Vajdaságomat, a semmitmondó táj az alkotó emberek, könyvek, szövegek, grafikák formájában vált számomra világgá. Fatalista voltam és nem tudtam magamat megkülönböztetni a szenvedélyemtől, az élet utilitáriusabb változatairól kevéssé vettem tudomást.

A modernizmus utolsó periódusában volt szerencsém fiatalnak lenni. Modernitásnak is nevezhetjük, magában foglalja a tizenkilencedik század végét, a századfordulót és a huszadik század törzsrészét. Jugoszlávián a kései modernizmus átfújt, mint a szél, felfrissítette a szocializmus akkoriban egyáltalán nem rozoga, inkább Eiffel-toronynak szánt épületét (felépítményét, ahogy mondták), nálunk szabad volt modernnek lenni, még Tito is szeretett vagánykodni, rajongott Elisabeth Taylorért, a nők divatosan öltözködtek, pop- és rock-lemezeket mindenhol lehetett kapni, az urbánus kultúra sikert aratott. Mi az egyetemen az egzisztencializmust, az avantgárdot, a strukturalizmust tanultuk, jobban ismertük a kortárs magyar irodalmat, mint a magyarországiak, Mészöllyel keltünk, Eörsivel és Petrivel feküdtünk.

A magyar nyelv egyszeriben a filozófia, a gondolat, a politika, a különféle elméletek, poétikák nyelve lett, és a mi parasztos vajdasági magyar nyelvünkön korszerű költészet, próza, kritika született. Értelmiségévé nevelődni számunkra annyit jelentett, mint a nyelvünkkel együtt kiszabadulni a puszta létfönntartásra és a társadalmi alkalmazkodásra kényszerülő, földhözragadt vagy uniformis élet kötelékeiből, szárnyalni, nem fogadni el a determinációkat, küzdeni a kisebbségi és a magyar és a szerb provincializmus ellen. A szelet a korszellem adta alánk, a „modernnek lenni mindenestül” igénye hajtott még bennünket (ez volt az utolsó rúgása), és ha beleütköztünk a kommunizmus rácsaiba, akkor átszakítottuk.

Egyre vadabb mozdulatokat kellett tennünk, hogy a szakítás sikerüljön, mert a párt a nyolcvanas évek elejétől összezárt, és nyolcvanháromtól minket, akkori író-, filozófus- és költőpalántákat nem tűrtek meg többé. Örökkévalónak akarták volna akkor már tudni a funkcionáriusok az ő „kommunizmus” és „szocializmus” néven futó rezsimjüket, megérezték a rájuk nézve veszélyes változás szelét, és a szokásosnál is erőszakosabbak lettek. Nem sok hiányzott a kivégzéshez.

2.

Tolnai Ottó a bűnös, ő volt az, aki a költészetet hétköznapi praxissá változtatta át, s a művészetet beleszőtte az életbe. Az avantgárd program nála – nálunk – megvalósult, Ottó életében – és így valamelyest a miénkben is – mindig minden azonnal belekerült a versmasinába és betű, sor, szöveg lett belőle, a szövegek pedig színeket, képeket, tárgyakat, személyeket hoztak létre és megadták nekünk, a lapályon csúszó-mászó „nemzetiségnek” a hegyeket meg a tengert – ez volt ugyanis az ő költészetében az Azúr, az úr, imígyen tehát a rég kiszáradt Pannon-tenger az Adria képében megtelt hullámokkal. A bácskai szegényember eljutott a tengerpartra, mert Tolnai elfoglalta a Mediterráneum ránk eső, jugoszláv részét, méghozzá úgy, hogy ez az expanzió visszavonhatatlan legyen.

Valamikor a hatvanas években, huszonévesen írta azt a verset, mely a vajdasági szürreál oltárkép, látom is egy személyes, képzeletbeli, panteisztikus templomban:

 

Sirálymellcsont

Az EXCELSIOR terasza alatt

Finom hússzín lécekből

Narancsosládákat építettem

Amikor a sirályból kiesett mellcsontja

Kikerülte a csőrt a karmokat

És mint a régi szentképeken

A részletesen megrajzolt l é l e k

Megállt egy pillanatra a sziget fölött

 

A srác egy kis pénzért ládákat pakolt a luxushotel előtt egy adriai városban, ebből lett a látomás, melyben tollként hull a fiú kezébe a (később kötetcímmé emelt) sirálymellcsont, melynek bordázott struktúráját is elképzelhetjük és akkor a régi festmények galamb alakú szentlélek-ábrázolásai is fölrémlenek, a lécek, a ládák és a csontváz azonban a szürrealizmust idézik (egyenest Alberto Giacomettit, Le palais à 4 heures du matin) és a békebeli modernitás sikerszimbólumait is, a repülőgépeket, miközben egy rémképet is fölvillantanak, az ikaroszi zuhanásét, a szerencsétlenségét. Repülőgép-katasztrófa, madárhalál, Ikarosz bukása, Jézus átszellemülésének perce, egy hippi srác fantáziája. Mozgóképpé változik a vers, mely nem áhítat nélkül való.

Tolnai Ottó költészete, mely ma is él, a művészetvallás jegyében áll, talán az utolsó e nemben. Hatalmas, kiterjedt, cserébe egy életet kérő opus kellett ahhoz, hogy ezt a vallást nap mint nap legitimálja. Tolnai roppant művelődésanyaga, melyet a poétikai rögzítésnek ellenálló műveiben „részletesen megrajzolt”, hálózatként gyanánt tartja meg az egész opust. Ez a finomszerkezetű esztétikai tudásanyag nemzetközi -- Tolnai a világirodalmat és a nagyvilág képzőművészetét tette meg a vajdasági magyarság hagyományává.

A sirálymellcsont azonban összetörött, szétgázolták. A verseskötet megjelenése után körülbelül húsz évvel született meg egy másik csontvers, Sziveri János Dunamedencecsont című hosszabb költeménye, melyet nem idézhetek egészében, csak az első strófáját másolom ide:

 

Duna és medence csönd és zajok

ugyanúgy akár ha csontom sajog

meredtre vert nappalok eleven őre

hímzett ágyak falfehér legelőre

fürdőző legyek a friss csirkevérben

ágyékunk fekete-fehérben

s mintha ettől az idő jobban múlna

a bizakodás visszavet a múltba

 

Ebből a mintából is látható, hogy húsz év alatt a poézis a Vajdaságban eldurvult, jobban mondva a valóság brutalizálódott, hiszen Sziveri János mesterségbeli tudása szinte hivalkodón, az önparódiát súrolva jelen van és ha csikorogva is, de működik, a húsz évvel ezelőtti, tisztaságra törekvő esztétizáló poétika azonban képtelenséggé vált. Agresszió, fájdalom, gúny járja át a verset, a „couleur locale” pedig nyers: „fürdőző legyek a friss csirkevérben”, ez a kép ugyanolyan szép, mint fentebb a mesteré, Tolnaié, azonban annak kifinomultságával szemben vad, „barbár”, ahogy Jancsi szerette mondani. Húsz év alatt primitivizálódott az ország, a tartomány csakhamar veszít függetlenségéből és el fog szegényedni, nyomorküszöbre jut, kultúrája ismét elnépiesedik, lapossá, provinciálissá, érdektelenné válik. Fájni fog lakosainak a tulajdon hazája, ezt Sziveri már akkor, nem sok esztendővel nagyon korai halála előtt, minden versszak elején kihangsúlyozza: Dunamedencecsont mi bennünk sajog… Dunamedencecsont mibennünk sajog… Dunamedencecsont értünk sajog… velünk sajog… miattunk sajog… Keserves a szerző azonosulása a régióval, és kényszerből történik, mert be van zárva: a beteg testébe, a kisebbségi sors börtönébe, a rettentő kurtára szabott életidejébe. Sziveri Jánosnak az egyik kórházverse ez, halálos betegségének korai stációja. „A bizakodás visszavet a múltba”, vagyis a derűlátás, a remény esélyeit a történ(e)tek lefokozzák, összetörik a lajtorja fokait.

3.

„A bizakodás visszavet a múltba”, akár mottóként is vehetném ezt a verssort az életemhez. Minden lépéshez bizakodás kell, minden egyes naphoz, a bizalom és reménykedés azonban tényleg visszavet, ugyanis ellentéte a múltban lapul vagy onnét kiált a csalódás, kudarc, csőd, meghiúsulás különféle ketrecalakzataiban. Bár szárnyalni akartunk, ma a lépés természetét vizsgálom. Az abszolút lépést lesem Alberto Giacometti drótbábu-figuráiban, az elrugaszkodás minimumát és maximumát, az állás földhöz tapasztó, szikár erejét és a járás kockázatát. Az avantgárd a maximumot akarta, aztán végül a minimalizmusnál kötött ki. Így járt – lépett egyre apróbbakat – Tolnai Ottó is a lemondás útján, vissza a szemcsékhez, a nullás liszthez, a porhoz, vissza a tartományba, melynek azóta is elkalandozó, bűnös és a legjobb gazdája.

 

Duna és medence és csont vagyok

kiszáradt nyelvemen csipetnyi fagyok

elvitte kétharmad gyomromat a Duna

leszek-e egyszer még önmagamnak ura

lyukat fúrt rajtam nagyot mint a rosta

gyomrom kétharmadát finoman elmosta

s figyelhetem most a kórház ablakán át

felkent hajnalok riadt hasadását

 

Ember azonosulása a hazájával nem lehet nagyobb, mint amilyen Sziverié lett, akinél minden fordítva sült el és ekként durván megvalósult, s ő a saját mivoltába belehalt. Odaadásából éles elkülönbözés lett, költészetéből protest song és a rímparódia, társas szelleméből a halódó magánya. Az idő múlása nem mélabús itt, hanem rablás és a legvégső kifosztás. A nietzschei virradat a kórház ablakán át nézve kifordult ígéretes jelentéséből és az utolsó kenetet vagy az üveglapra kent vérmintát, a piszkosfehérrel derékig bemázolt ablaküvegeket idézi fel. A „riadt hasadás” ebben a kontextusban az első madár harsogó dala, de csonttörés hangja is lehet.

Vajdaságról nem lehet Tolnai és Sziveri tanulmányozása nélkül érdemben szólni, noha ma mindenki fölöttébb szkeptikus a költészet jelentőségét illetően, ha nem poézistagadó éppenséggel. A művészetvallás olyan, mint az istenhitek, a búvópatakok magukkal viszik a végső aszályig. De miért is ne lehetne hinni a művészetben?

 

 

2015. május 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Hogyan értelmezhető a VMSZ és a MM vezetőinek Szent István-napi beszéde?

Amennyiben a VMSZ és a MM netán/mégis (ki)„békülne, összeborulna”, az egyúttal az egyébként is csaknem teljesen >

Tovább

Az igazság Csernobilban van

A film óriási!  Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni >

Tovább

A szélsőjobb balkáni tervei

A lehallgatott beszélgetéseket sorozatban közlő olasz lap forrása egyébként egy szlovén szélsőjobbos újságíró, Laris Gaiser. Ő >

Tovább

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább