Ma Valéria, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
„Csak a tett, a személyes bátorság számít”
„Csak olyan embereket hívtam, akiket egyenes derekúaknak tartok, többnyire nem a különféle pártok kegyeltjei ők, ezért is munkanélküliek.” Interjú Tolnai Szabocs rendezővel (Magyar Szó):
Nemrég díjazott lett Tolnai Szabolcs A romlás virágai című rövidfilmje a belgrádi dokumentum- és rövidfilmek 62. fesztiválján. A romlás virágait tavaly a palicsi filmfesztivál látogatói is megtekinthették. A rendező az alábbiakban részletesen boncolja a kisfilm létrejöttének körülményeit és kiváltó okait.
Nagyszabású nemzetközi fesztiválról van szó, mit jelent számodra ez a szakmai elismerés, egyáltalán a részvétel egy ilyen nemzetközi rangú versenyfesztiválon fővárosunkban?
– A Belgrádi Nemzetközi Rövidfilm és Dokumentumfesztivál nagy múlttal rendelkező több mint hatvanéves fesztivál. Eddig nem nagyon készítettem rövidfilmeket, ezért először vehettem részt rajta. A Romlás virágai című film a szerbiai rövidfilmek kategóriájában elnyerte a tavalyi év legjobb szerb kisjátékfilmjéért a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri fődíját, és a rövidfilmek összesített versenyében egy szakmai díjat, a legjobb produceri teljesítmény díját. Számomra azért olyan kedves mindkettő, mert olyan filmről van szó, amely minden támogatás nélkül, saját erőből, valamint barátaim, munkatársaim segítségével készült, mondhatni az alkotás, az együttdolgozás öröméért. A társaim miatt is örültem a díjnak. A produceri díjat pedig valószínűleg pont ezért kaphattam meg, mert, ahogy Antal Géza barátom enyhe iróniával megfogalmazta: „hát lehet, hogy nem a legjobb produceri munka, de a szerbiai valóságunkkal a legkompatilisabb”.
A tavalyi palicsi filmfesztiválon két új filmedet láthattuk: Az erdőt és A romlás virágait. Különböző műfajú filmekről beszélhetünk, már csak annyiban is, hogy Az erdő nagyjátékfilm, míg A romlás virágai kisfilm. Az eddigi rendezéseidhez és Az erdőhöz képest, tapasztalatokban mi újat hozott számodra A romlás virágai? Miben volt más ezt a filmet rendezni?
– Az egész úgy kezdődött, hogy Döbrei Dénes felhívott, hogy bontják a Zorka műtrágyagyárat, jó lenne ha bemehetnénk a bontásra, és valahogyan meg tudnánk örökíteni. Én ezt még az este elmeséltem az édesapámnak, akivel rögtön összedobtunk egy egyoldalas szinopszist, kis történetvázat. Másnap kezdtük is volna a forgatást, ha beengedtek volna bennünket, csakhogy a gyárat egy politikusokból és hozzátartozóikból álló cég vette meg, és persze az ilyenek nem szeretik, ha a viselt dolgaikat piszkálják. Ezért felhívtam néhány barátomat, akiknek egy időszakban volt közük a politikához. Ezeknek az embereknek legalább telefonkapcsolatuk van az Olümposzon lakó istenekkel, a politikusokkal, akik „fizetéseikből” éppen az ország népe által vérrel-verítékkel felépített, egykor tízezreket foglalkoztató, csődbe hajszolt gyárakat magánosítják aprópénzért. Sikerült elintéznem, hogy bejussunk. Bent egészen elképesztő, Tarkovszkij Zónájára emlékeztető állapotokra bukkantunk. Világító türkizzöld tavacska, radioaktív hulladék, óriási, félig lerombolt csarnokok, sötét vérszínű sár stb. Itt kezdtünk el improvizálni, a megadott témára. Az előző filmjeimhez képest még szabadabban, szinte forgatókönyv nélkül dolgoztunk – a helyszínek, a tér adta az ihletet. Annyira gyorsan történt mindez, hogy csak egy kis amatőr videokamerát kértem kölcsön egy barátomtól, és amikor elkezdtünk forgatni akkor jutott eszembe, hogy mikrofont nem szereztem – de nem is tudtam volna abban a pillanatban megfizetni. Így azt mondtam, OK, ha ez van, némafilmet, burleszket fogunk csinálni. Tulajdonképpen megörültem, hogy a kedvenc a műfajomhoz – a legfilmszerűbbnek tartotthoz – nyúlhatok. Mondhatjuk, hogy kényszer szülte a film műfaját, de nem baj, így még jobb.
Miért tartottad fontosnak, hogy szólj erről a témáról (privatizáció és politika) és miért választottad, hogy ezt egyfajta feketehumorként mutasd meg?
– Hát ez egy nagyon egyszerű. A saját és a környező szocialista országok rabló privatizációjának és az emberek félelmeire a politikát tudatosan építő kiskirályok, valamint az őket kiszolgáló réteg nagyravágyásának sztereotip története ez. Hívhatják magukat jobb-, vagy baloldalnak, nemzetinek vagy liberálisnak, teljesen mindegy. Ez a forgatókönyv, mindig vagy az emberek egzisztenciális zsarolhatóságán alapul, ahogy a mi kis szűkebb magyar közösségünkben éppen zajlik, vagy a nemzeti veszélyeztetettség maszlagán, esetleg a „ha nem engem választatok, akkor majd sokkal rosszabb jön utánam” című változaton. Végtelenül unalmas és szánalmas ez az egész cirkusz. Ha az emberek kicsit képesek lennének kinézni a saját kisvárosaikon, falujukon, utcájukon túlra, látnák, hogy az összes nemzet áldozatnak tekinti magát. Sajnos a politikának sikerült elég előítéletet és gyűlöletet beletáplálni a fiatal generációkba is, a szavazóbázisok biztosítva vannak, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk az elkövetkező időkben, ugyanakkor minden alap megvan ahhoz, hogy sikeresen el lehessen lehetetleníteni mindenféle normális együttélés, bármiféle közös jelen- és jövőépítést. Ami pedig Vajdaságban nem a többségi nemzetre nézve lesz végzetes, hanem ránk kisebbségiekre. Végül is, ha belegondolok, erről a szűnni nem akaró, generációkon átívelő átokról, a mesterségesen szított gyűlöletről szól a Fövenyóra című filmem is.
Fontos-e számodra a barátaid támogatása, hogy barátokkal legyél körülvéve akkor is, amikor filmet készítesz?
– Jelzésértékűnek tartom, hogy a filmet csak a barátaimmal, mindenféle támogatás nélkül készítettük el. Amikor beengedtek minket a gyárba és belekezdtünk, összehívtam az összes általam ismert szabadkai munkanélküli művészt, hogy a film mellett akciókat, happeninget, performanszot is létre lehessen hozni. Csak olyan embereket hívtam, akiket egyenes derekúaknak tartok, többnyire nem a különféle pártok kegyeltjei ők, ezért is munkanélküliek. Arra gondoltam, hogy több értelme van dolgozni, akárhogyan is, mint a sorson keseregni. Készültek is különféle alkotások, az egyik művész performanszának része bele is került a filmembe, ahogyan ő is felhasználta az általam készített felvételeket. Andrej Boka is bejött, ő is forgatott az azóta sokszorosan díjazott kisjátékfilmjéhez egy részt. És, hogy a szürreál teljes legyen, egy japán butoh táncos is megjelent. Persze kapva kaptam az alkalmon, őt is beleírtam a film történetébe.
A munkások először gyanakodva tekintettek ránk, erre a finoman szólva furcsa társaságra, majd amikor látták, hogy egész nap a hideg sárban bukdácsolunk, átfagyva, átázva is megszállottan dolgozunk, miközben egy teát sem tudunk sehol meginni, megértették, hogy még tőlük is nyomorultabbak vagyunk. Megsajnáltak minket és behívtak magukhoz. Az óriás gyárudvar sárrengetegének közepén lévő egyetlen megmaradt házikóban együtt ebédeltünk, melegedtünk napokon keresztül és összebarátkoztunk. Ebbe a házikóba ők tiszteletből összegyűjtötték az összes lebontott iroda Tito-képeit, tele voltak velük a falak, a ház előtt pedig a volt Jugoszlávia zászlóit. Itt készítettük a munkásokkal közösen a szimbolikus utolsó vacsora jelenetet.
Ezzel az akcióval, habár egy újságírót se hívtam, mert nem az önreklámozás volt a cél, azt akartam bebizonyítani, hogy itt már csak a tett, a személyes bátorság, a civil kurázsi számít. Személyesen is felelősek vagyunk a mi és a gyerekeink jövőjéért. Azért, hogy milyen társadalomban fogunk élni. Ha hallgatunk, pl. amikor egy kollégánk a párt által dirigált akció következtében elveszti a munkahelyét, akkor a következő körben ugyanez a sors vár ránk is. Urbán András barátom mondta a Pannon tévés interjújában, hogy „azok a társadalmak és intézmények, ahol nem lehet szabadon véleményt alkotni és nyilvánítani, hamarosan életképtelenné válnak.” Hát, OK, én ezt személyes felhívásnak tekintem, hogy igenis elmondjam a véleményem. Mert igen, ha hagyjuk, akkor ez meg is fog történni. Nézzük csak meg, a Napló-körösök, vagyis néhány értelmiségi esetét. Amiért van merszük néhány havonta összeülni és elmondani a véleményüket, melyre talán joguk van (vagy talán nem?), hihetetlen milyen boszorkányüldözésnek tették ki őket. Legszívesebben az országból is kiűznék őket, ha tehetnék. A Vajdasági Skaccok című internetes kézi vezérlésű szennylapban egy szokásosan álnéven írogató értelmiségi kolosszus, a Kossuth- és József Attila-díjas írókat tehetségtelennek (sic!) kiáltotta ki. Majd amikor rájöttek, hogy ezzel magukat tették ki közröhejnek, egy szintén álnéven írogató képviselő és sokszoros igazgató, finoman megpendítette a bíboldózó-zsidózó témát… Nem véletlen, hisz ezzel nagyon sok embert meg lehet etetni, ezt beveszik, gondolta ő. És sikerült is precedenst teremtenie, behoznia a vajdasági közéletbe a legszégyenteljesebb hangnemet. Úgy hallom, előléptetés vár rá. És azt is hallottam, hogy az említett portálra álnéven írogatók kb. akkora fizetést kapnak, mint egy rendes Magyar Szó-s újságíró (ha nem többet), bár ezt nem tudom bizonyítani. Hát ez szerintem több mint szomorú.
Engem személyesen nem érdekel a hatalom, ebben a tekintetben komolytalannak, még nem felnőttnek, inkább gyereknek tartom magam. De nem vagyok politikaellenes. Azt gondolom, hogy a politikai felelősséget és funkciót vállaló emberek között - a sok haszonleső között - akad értelmes és értékes ember is, akik a közösség számára fontos munkát végeznek, és csak azt tudom kívánni a legnagyobb vajdasági magyar pártnak és az MNT-nek, hogy legyen ereje megtisztítani a saját sorait. Mert ha most nem fognak össze, holnap a saját gyávaságuknak az lesz a jutalma, hogy őket is két lábbal repítik ki, a legkisebb önálló gondolatért az utcára, a sárba. Ahogy ez történt sokukkal az utóbbi időben.
Gondoljunk csak bele mekkora volt a támogatottsága az MNT-nek megalakulásakor. Az emberek azt hitték, vége a zsarolási rendszernek, végre szakértők, nem pedig hozzá nem értő pártemberek fognak dönteni a legfontosabb, közösségünket érintő kérdésekről. És egy ideig ez működött is! És az elért komoly eredmények bizonyították, hogy az ilyen lehetséges. Sajnos azonban a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltásával kiszabadult a palackba zárt szellem: onnantól kezdve bárki önkényesen, a párt vezetőinek kedve szerint leváltható lett, a „nemzeti” érdekre hivatkozva. Ezzel a párt által szorgalmazott döntés támogatásával az MNT elnöke hibát követett el, hisz a saját politikai értelemben vett kilövését is aláírta, onnantól kezdve neki se lehetett saját gondolata, saját önálló akciója.
A probléma ott van, hogy azzal, hogy megengedték, hogy egy párt kényére kedvére uralkodjék a Nemzeti Tanácson, most ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden pályázat az országban, bármilyen szakterületen, az MNT-hez kerül vissza (miért is?), ahol nem egy szakértői bizottság dönti el, hogy a munkád, terved alkalmas-e a támogatásra, hanem a párt vezetőjének bizalmasa. Tehát, ezért, hogy én ezt az interjút adom, gyakorlatilag megtörténhet, hogy a jövőben nem kaphatok támogatást a munkámra, egzisztenciális veszélybe kerülhetek. És a családtagjaim is. Eddig tudtam, hogy ha jó tervvel jelentkeztem, képes vagyok megnyerni a pályázatot. Innentől kezdve, nem az számít, hogy tehetséges vagyok-e, vagy, hogy fontos-e amit csinálok, hanem csak az, hogy az uralkodó pártembereknek haszna-e van belőlem, vagy nincs, vagy esetleg ellentmondok-e nekik, vagy nem. Ez a demokrácia megcsúfolása, közönséges zsarolás. Akik ezt támogatják, jól gondolják meg, hogy a politikai funkció is max. csak néhány évig tarthat, és utána?
Félreértés ne essék, én senkit személyesen nem akarok bántani, akikről beszélek, többen személyes barátaim voltak. Fáj, hogy ide jutottunk. De azt gondolom, hogy a rendszer, amit kialakítottak, káros a közösségre nézve.
Következő cikk: A történelem az élet izéje, valamije, semmije
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >