2020. október 26. hétfő
Ma Dömötör, Armand, örs névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A hallgatás ideológiája

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Emlékek a múltból

Hazaértem Budapestről. Az első tavaszias napon először a Zmaj utcában kötök ki. Újvidéken sikkesebben, erotikusabban öltöznek a hölgyek, mint Pesten. Bátrabban tárják fel érzékiségüket! Látványuk az egyetlen dolog, ami megmaradt az újvidéki múltból.

Miért?

Ha valamit szeretnék megtudni a vajdasági magyar közéletről, akkor azt az interneten megtalálom. Az biztos, hogy a fogyatkozó magyarság passzivitása növekszik. A választási adatok arról tanúskodnak, hogy a vajdasági magyarok részvétele alacsonyabb az országos átlagnál. A Magyar Nemzeti Tanácsra a magyarok egyharmada sem szavazott. Miért? Senki sem kutatja az okát. Nem a vádaskodások miatt, hanem az ok okozati összefüggés miatt. Érdektelenség? Reménytelenség? Bizalmi válság? A közélet tetszhalott állapotban van. Hiányoznak az eszmecserék, minden beszorult a pártmechanizmusba. Lehet, hogy ez rövidtávon megkönnyíti a politikusok dolgát, de hosszú távon veszélyeket rejteget, azt rombolja, ami mellett mindenki kardoskodik: a nemzeti önbecsülést.

A null-pont krónikája

Megszületett új regényem végleges címe is. Slemil fattyúja, avagy a Balkáni Szépség. Ellen-családtörténet.  Nem a széteső családról írok, hanem arról a vákuumról, amely a helyébe lépett. A család széthullása a modern világban csak az identitásvesztés egyik (ma már banális) stációja. Már régen túl vagyunk rajta, elcsépelt téma lett. Engem elsősorban a széthullás utáni vákuum érdekel. A posztmodern korszak családi null-pontjának krónikája.  

A hallgatás ideológiája

Részt veszek a belgrádi Kontaminációs Központban a regionalizmusról rendezett vitafórumon.  Aleksandar Molnar emlékeztetett arra, hogy a Vajdaságban a regionalizmusról az első könyvet a Soros Alapítvány támogatásával a kilencvenes években adták ki. A kiadó Miša Ilić Visio Mundi nevű könyvkiadója volt. A Milošević rendszerben ez cseppet sem számított kockázatmentes vállalkozásnak, a „hazafiak” könnyen ránk sütötték a szecesszionista bélyeget, annál is inkább, mert ebbe a kérdéskörbe tartozik – kimondatlanul is – Szerbia nagy traumája: a Vajdaság autonómiája. Molnar elismerően beszélt akkori szerepemről, mivelhogy rangos csapatot toboroztam össze. Igen, az a csapat afféle kis Vajdasági Tudományos Akadémia volt. Sajnos, később más irányba fejlődtek a dolgok; a Vajdaság ügye megfeneklett, a Vajdasági Tudományos Akadémia is más irányba tendált. Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy a regionalizmus is, a Vajdaság autonómiája is, sokkal összetettebb, komolyabb dolog, semhogy a politikusokra bízzuk. Ez ugyanis vagy a térség polgárainak lelkében és kultúrájában dereng, vagy pedig sehol sincs! Egyszer ugyanis fel kell vetnünk, hogy újabban mivé lett az autonómia ügye. Majdnem semmivé: a kispolitikusok apró alkujává. Többé nem is folyik vita az autonómiáról, csak és kizárólag a bársonyszékek osztogatásáról. A politikusok autonómiát emlegetnek és a belgrádi hatalmi központok felé kacsingatnak. A vajdasági intézmények nem vesznek tudomást a vajdasági értékekről, a vajdasági művészeket pedig nem érdekli a Vajdaság. Az autonómia akkor aktuális, amikor kiírják a pályázatokat és a témát be lehet csempészni. Hatásos lehet, illetve jól hangzik. Nem tudni többé, hogy mit jelent a vajdasági szellemiség, attól tartok, hogy üres politikai jelszó lett belőle. Ennek következtében az értelmiségiek nagy része félszegen hallgat, azzal a magyarázattal, hogy nem érdekli a társadalom, a közélet, ami majdnem azt jelenti, hogy nem érdekli az ember. A hallgatás lett a kurrens értelmiségi árucikk. A Symposion melléklet első számának (1961-et írtunk) egyik írása a hallgatás ideológiájáról szólt. A szerzője Koncz József. Erről a fontos írásról teljesen megfeledkeztünk. A jugoszláviai szocializmusban a hallgatás az értelmiségi, az írói karrierépítés fontos tényezője volt, a szerbiai kapitalizmusban viszont még fontosabb. Hiányzik az a hibrid kultúra, ami a regionalizmust és az autonómiát vonzóvá tenné. Itt egyre több a belgrádi meg a pesti reciklázs – édeskés helyi ízekkel fűszerezve!  Az autonómiát akkor vesztettük el, amikor a régi újbóli feldolgozása nevében megszűntünk becsülni az itt születő értékeket. Végzetes paradoxon, hogy Belgrádban vagy Budapesten előbb veszik észre a vajdasági értékeket, mint a Vajdaságban.  Ez már az abszurdumon is túlmutat! 

Tévelygés a kényszerpályán

A pályaudvaron bevárom Vári Györgyöt, aki interjút készít velem a Népszabadság részére. Szóba kerül, hogy manapság nyoma sincs annak a pezsgésnek, ami egykor a vajdasági magyar irodalmi életet jellemezte. Miért? Vári racionális magyarázattal szolgál: a helyi politika megszüntette az alternatívát, ezért a vezető beosztású kulturális elit tagjai olyan kompromisszumokra kényszerülnek, melyeket lelkük mélyén elutasítanak. Nem marad nekik más, minthogy szolgálatkészen kényszerpályán botorkáljanak. Nincs más szabad tér! Budapesten létezik intézményes ellenzéki tér, ez a Vajdaságban nincs; tehát a kritikus gondolkodást könnyű eliminálni. A magyarázat logikus, ám óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, lehetséges-e, hogy míg az egypártrendszerben volt alternatíva, addig a többpártrendszerben hiányzik. A többpártrendszerben a pártvezetőket dicsérő író rezsimhűnek számított, ma viszont a legjobb esetben (is) engedelmes lázadónak nevezik. Vagy ami még rosszabb, a kormányban foglal helyet és közben ellenzékinek álcázza magát. A logikus magyarázat tehát logikai bukfencet tartalmaz.  Kíváncsi vagyok, hogy a jövendőbeli új vajdasági magyar nemzedékek húsz-harminc év múltán hogyan fogják megítélni néma korszakunkat, az értelmiségiek bácskai csendjét. Ha egyáltalán lesznek még új nemzedékek. Lesznek, persze. Hosszabb folyamatról van szó, világunk nem egyszerre tűnik el: marad egy rokonszenves, ám széteső kisközösség. Azért sorvad a kritikai gondolkodás, mert zsugorodik a közösség? Vagy vica versa: Azért zsugorodik a közösség, mert sorvad a kritikus gondolkodás? Ha az utóbbiban nem ismerünk fel legalább egy mákszemnyi igazságot, akkor soha sem térünk le erről a csenddel szegélyezett fatalista útról. Ezzel kapcsolatban Várinak a Második nyilvánosságot emlegetem. Ismeri, persze, rendszeresen olvassa a szabadkai fiatalokat a Facebookon, ám ez is az ő tézisét támasztja alá. Mármint az alternatíva hiányát! Ezt a szellemiséget a vajdasági magyar kulturális élet vezetői kitaszították a közpénzekből élő médiumokból, irodalmi, kulturális fórumokból. Ebben a vákuum-helyzetben nem csak ez bánt, a vajdasági magyarok radikális fogyatkozása is gondba ejtő, folytatom a beszélgetést. Nem múlik el nap, hogy ne vegyek valakitől búcsút, vagy ne halljak a „lábukkal szavazó” fiatalok, főleg fiatal szakemberek távozásáról. Ha így haladunk, akkor marad egy maroknyi közösség nélküli „közösségépítő értelmiség”. Rajtuk kívül néhány kisebbségi államtitkári székben mélázó főfoglalkozású politikus. A nyolcvanas évek elején, a történelmi viharok előestéjén ezt írtam a Peremvidéki életben, konkrétan a Duna utca című esszémben, hogy: „Úgy állok a Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek… örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót; azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia…”. Eljárogatok a Duna utcába és felettébb erősödik bennem a felismerés, hogy most már nem csupán a Duna utcáról van szó, hanem a Bácskáról is. Csend honol, fatalista csend… De továbbra is keresem a jelszót, továbbra sincs hová visszavonulni, Olga villája felé pillantok, azonban nem akarok búsmagyarkodni. Nem fogadom el a csendbe csomagolt fatalista politikát. Hiszem, létezik még kisebbségi katarzis.  

Neofita hívők

Elkísérem Anikót a húsvéti szentmisére. Rendjén van; neki akkor is ott volt a helye, amikor az nem számított érdemnek. Tisztelem azokat a hívőket, akik akkor is eljártak a templomba, amikor ezt rossz szemmel nézték, viszont nem tudok rokonszenvezni azokkal, akik azért nem tették be a templomba a lábukat, mert, úgymond, üldözték volna őket, aztán neofita hívők lettek és egyik napról a másikra Bocskaiban tűntek fel.    

A nők és a bosszú

A Slemil fattyúja avagy a Balkáni szépség utolsó javítgatása közben döbbenek rá, hogy a regény szereplői közül a nőkben erősebb a bosszúvágy. Talán azért, mert jobban hisznek az igazságban. Kitartóbbak, szívósabbak, kegyetlenebbek. Inkább legyen a kezünk véres, mint „csak” mocskos. A vér megtisztít, mondja Svetlana, az egyik regényhős. Be kell látnom, az igazságról másképp beszélnek a filozófusok és megint másképpen élik meg az írók; lehet, hogy csak a nők fogják fel a kettő ellentmondását.  

 

 

2015. április 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Restitúció: „az adatok tényleg lesújtóak”

A délvidéki magyarok hogyan is jártak, kerültek ki ebből a folyamatból? Kárpótolva lettek-e vagy sem? Voltak-e >

Tovább

Elvesztettem egy országot, de maradt egy város

Szóba került a kisebbségi állapot is. Emiatt nem siránkozok, elfogadtam, vállalom, ezzel élek és nem azonosulok >

Tovább

Akinek Gorbacsov volt a riportere

Zolcer Jánossal valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Münchenben, amikor egy ideig ott éltünk Évával >

Tovább

Minden befejezetlen, még a rendszerváltás is

Az ellenzéki pártok nem alkalmazkodnak az új helyzethez, nehezen veszik tudomásul, hogy többé nem Milošević izolációs >

Tovább

Száz napos türelmi idő

Az új vezetőség egyik első intézkedése éppen az MNT-ből való kivonulás lehetne, ami új helyzetet teremtene >

Tovább

A doktori diplomák feketepiaci ára zuhan, az arany ára emelkedik

Minden relatív lett. A hazugság meggyőzőbb, mint az igazság, minden eladó és minden megvásárolható. A doktori >

Tovább

Orbán Viktor! Hátrább az agarakkal!

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, >

Tovább

A kapitalizmus veszélyes bohóca

Természetesen Trump nem Lindbergh, de félő, hogy győzelme esetén nemcsak Amerikában, hanem az egész Európában is >

Tovább

Egy kurta után most egy hosszabb közleménnyel rukkolt elő a Magyar Mozgalom

Öt küzdelmes év után őrségváltásra került sor a szervezet élén. Az eddigi elnökségből ketten, Garai Zsolt >

Tovább

Baloldal és gyermekbalett

„Miközben mi itt családi ünnepet rendezünk republikánus gyermekbalettel, a reakció éjszakai katonai gyakorlatokat rendez gépfegyverekkel”. Nézem, >

Tovább

Mi lesz a Futaki úti temetőben lévő emlékhely sorsa?

Az „1944/45-ös ártatlan áldozatok” emlékművének elkészítése is azt mutatja, hogy a VMSZ képtelen egyetlen vitás kérdést >

Tovább

A demokráciába vetett hit megroggyanása

Hiányzik a mindennapi demokrácia, a republikánus tér, amelyben a polgár beleszólhat a dolgok alakulásába. Ez főleg >

Tovább