2019. november 14. csütörtök
Ma Aliz, Vanda, Huba, Klementina névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Az Occupy mozgalomtól az Iszlám Államig – quo vadis, Facebook-generáció?

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„Emigrál oda dolgozni, ahol szakmájában ritkán dolgozik, de a fizetéséből legalább megél.” Szerbhorváth György (Átlátszó):

Van diplománk, munkánk, de nincs lakásunk. Túl a harmincon – tüntetünk, aztán otthon maradunk.

Emlékeznek még? 2010 december végén Tunéziában felgyújtotta magát egy munkanélküli fiatal, aki cigit árult, de a rendőrök elkobozták az áruját. A kitört tüntetések nyomán megbukott a rezsim, de a lázadások átterjedtek más arab országokra is. Sokan áldották a közösségi médiát, mert akármit is tettek a diktátorok, a Facebook-on, a Twitter-en meg tudták magukat szervezni a tüntetők. Aztán ma meg mi van? Az ISIS, az Iszlám Állam – lefejezések, élve felgyújtások, totális terror. Amit pár éve még elképzelni sem igen tudtunk.

2011-ben a TIME magazin még a tüntető embert nevezte az év emberének. Ahogy a szerző írja az Occupy Frankfurt kapcsán: a résztvevők nem politikai üzeneteket fogalmaznak meg, konkrétumokat alig követelnek, és a demonstrációk inkább önmegvalósító performanszokra hasonlítanak. A hamburgi kutatónak azért sem volt könnyű dolga könyve megírásakor, mert az események felgyorsultak – a 2014 őszi Hong Kong-i fiatalok és diákok lázadása be sem kerülhetett a könyvbe (az előszó 2012 februári), noha alig hihettük, hogy a különleges jogállású kínai városban ilyesmi előfordulhat.

A könyv történeti része a kevésbé érdekes. Bár érdemes felidézni, hogy a tunéziai „jázminos forradalom” , a kairói Tahrir téri tiltakozás szikrája hogyan kapott tűzre kínai nagyvárosokban, ahol úgymond véletlenszerűen futottak össze azok, akiknek „van álmuk a jövőről”. Vagy hogyan menekültek vagy épp kapták el az arab diktátorokat; az arab tavasz lendülete miképp terjedt át más vallású, kultúrájú államokra, mint Portugália, Francia- és Spanyolország (a görögöket most hagyjuk), vagy épp Chilére. És Izraelre is, ahol az arab országoktól eltérően nem a szegény, kilátástalan helyzetű, hanem épp a középosztálybéli fiatalok vonultak az utcára.

Majd 2011 szeptemberében New York-ban elindult az Occupy Wall Street mozgalom, melynek üzenete, hogy elegük van abból, hogy a társadalom 1 százaléka mohón és korrupt módon vitte/viszi csődbe a világot a javak túlnyomó részét birtokolva. A bankellenes mozgalom világméretűre szélesedett ki, 2011. október 15-én a világ 80 országában, több mint 900 városában százezrek tüntettek. Az Occupy jelszava épp ez – a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz nyomán –: „Mi vagyunk a 99%.” Akik választhatnak, hogy fedél alatt laknak, vagy inkább esznek; környezetszennyezett területeken túlóráznak, de orvos nem jár nekik.

A központi kérdés tehát ez: kik ők? Mert a magát felgyújtó, 26 éves tunéziai Mohammed Bouazizi felsőfokú tanulmányokat anyagiak híján nem folytatott, a kötet címe pedig mégis a Diplomások lázadása. Új szavakkal is meg kell ismerkednünk, mint a prekarizáltak avagy a prekariátus. A közgazdász Guy Standing által alkotott fogalom a precarious (bizonytalan) és a proletariátus szó összevonásából ered, és azt az újonnan létrejövő, legalsóbb új társadalmi osztályt jelenti, amelyet állandó létbizonytalanság jellemez: fiatalok, soha nem volt állandó munkájuk, szociális segélyre szorul(ná)nak. Egy részük pedig erőszakra hajlamos, a stadionokban is megjelennek.

A munkásosztály viszonylagos létbiztonsága álom marad, számuk pedig egyre nő. De ne higgyük, ez a fejletlen vagy válságban lévő országokra jellemző – Japánban is 20 millió azok száma, akik ilyen helyzetben élnek, ott freeter-nek hívják őket. De ami a legtöbb helyen ennek az osztálynak a jellemzője, hogy van diplomája, de állása nincs. Vagy csak alkalmi munkája, vagy részmunkaidőben, hol hogy; szüleire vagy segélyre szorul. De ez egy olyan réteg, amely már a neten él, ott alakítja ki profilját, ott lép kapcsolatra a legkülönfélébb nemzetek, országok tagjaival. Más definíció szerint pedig az a prekarizált, aki úgy sem tud megélni, hogy teljes munkaidőben foglalkoztatják. (A magyarországiak erről sokat tudnának beszélni…

A felháborodott munkanélküliek új nyelvet is teremtenek, mely a neten seperc alatt elterjed. A spanyol Valódi demokráciát, most! című kiáltványban úgy írnak, hogy ők normális fiatalok, reggel felkelnek, munkába mennek (ha van), vagy azt keresnek; akadnak köztük progresszívek és konzervatívok is, hívők és nem hívők; politizálók és apolitikusok. E mozgalmak hierarchiamentesek, menekülnek a pártok, de a rájuk szintén rátelepülni vágyó szakszervezetektől is – alapjogokat követelnek „csak”: munkát, lakhatást, egészségügyi ellátást, hozzáférést az oktatáshoz, kultúrához. És mentesek (vagy annak mondják magukat) a vallási, etnikai, nemi stb. előítéletektől is. Mert azért kiderült, a globalizációellenesek közt is akad – nem pusztán látens – antiszemita, klasszikus módon a bankárvilágot zsidó vircsaftnak tartva.

Érdekes adalék, hogy az Occupy Wall Street eszmei atyja egy 69 éves vietnámi veterán, aki az eltűnő őserdőkkel, a rablógazdálkodással foglalkozott, majd az eszmék szabad áramoltatásával minden lehetséges módon – ez az Adbusters, mely a reklám (advertisement) és a szétzúzni (tu bust) szavak összevonásával jött létre, de az agresszív és destruktív szemantikát nem kell szó szerint érteni. Ez inkább ellenreklámot jelent, vagy például a vancouveri Adbusters szerkesztői a Twitteren stb. hirdették meg a tüntetéseket – Kairóba.

Az Occupy nyomában létrejövő többi, „nemzeti” mozgalom célja sem a rombolás, hanem a profitéhség, a korrupció és a fogyasztás ellenében a kultúra visszahódítása, annak új, alternatív módozatainak művelése. A piaci logikával szemben a szolidaritás. Mondhatni, ők az új hippik, bár nem minden akció összecsapásmentes, ha például elfoglalnak egy hidat, épületet. Dühük a ma Magyarországáról is jól érthető – amikor az állam olyanokat ment meg (bankokat, brókercégeket stb.), akik hazardírozva vesztettek, de a pénznek láthatatlanul kél nyoma.

A szerző a III. részben a szereplőket vizsgálja, hogy a tunéziai, marokkói, egyiptomi stb. lázadások mennyire kötődtek a fiatal, munkanélküli, szegényebb régiókból származó diplomásokhoz. De ne gondoljuk, ez férfimunka volt, az arab tavasz az asszonyoké, a nőké is volt, akár viseltek kendőt, akár nem. Egyik elindítója a 26 éves Asmaa Mahfouz volt, aki netre kitett videójában azzal „provokálta” a férfiakat, hogy ha azt hiszik, nőknek nincs helye a tüntetésen, hát jöjjenek, és védjék meg őket.

Kínában pedig a diplomások 60%-a nem kap rögtön munkát, belőlük alakulnak meg a „hangyatörzsek”, akik külvárosok gettóiban, apró lakásokban élnek egymás-hegyén hátán. Chilében csak önköltséges felsőoktatás van, emiatt az esélyegyenlőség még alacsonyabb lesz. Izraelben meg a lakáskérdés robbantotta ki a tüntetéseket, miután a szociális lakások száma a minimálisra esett. És hát az amerikai álomról is ma már inkább tényleg csak álmodozni lehet.

A IV. fejezetben a szerző a virtuális terekről írva azért óvatosabb: Tunéziában, Egyiptomban fontos volt a Facebook, de nem szabad eltúlozni a társadalmi hálózatok szerepét. Kínában pedig erős a cenzúra, 3000 internetrendőrről írt Kraushaar, azaz közel sem mindenütt beszélhetünk „Twitter-forradalomról”, „Facebook-generációról”. Még veszélyesebb és oktalan azt állítani, hogy a közösségi médiát jobban kedvelik a szabadságszerető, egyenjogúságra törekvő, netán baloldali csoportok – az ISIS kapcsán ma azt látjuk, ők különösen profi módon használják ki a propagandalehetőséget; a háló pedig a rendőrség és a titkosszolgálatok felé is nyitott, azaz ők is bármit megtudhatnak rólunk.

A szerző a további fejezetekben áttekinti, hogy mik lehettek az arab önkényuralmak bukásának okai (noha látjuk, némelyik nagyon is virul vagy káoszban az ország), mi okozta a világméretű pénzügyi válságot, s hogy a neoliberális politika miképp okozta a prekarizáltságot, a diplomásokét is. Ez odáig vezetett már, hogy a német felsőoktatásban, a kutatóhelyeken dolgozó tudományos munkatársak 83%-át részmunkaidőben alkalmazzák csak, és ezek fele is kevesebb, mint egyéves szerződést kap, azaz már tudományos prekariátusról is beszélhetünk. Mindez a gyakornoki rétegre is áttevődik. A „gyakornokok korosztálya”, a globalizáció gyermekei egyre inkább annak áldozatai, hogy a munkáltatók a bizonytalanságokat egyre inkább áthárítják a munkavállalókra.

De már Pierre Bourdieu 1997-ben arról beszélt, hogy mindez demoralizálódáshoz és demobilizációhoz vezet, azaz az érintettek egyre kevésbé tiltakoznak, a prekarializálódás visszatartja őket az ellenállástól és az önvédelemtől. Aki korlátozott saját terveit illetően, az aligha mozgósítható. Jóslata túl pesszimistának bizonyult, mert az nem volt előrelátható, hogy a szociális beágyazódottságot a közösségi média helyettesíti majd. Az utolsó részben a kilátásokról olvashatunk, egyes mozgalmak eltűnéséről, s arról is, hogy e tiltakozások java anyagi érdekeken, s nem posztmateriális motívumokon alapul.

Azaz saját munkahelyünkért, családalapításunkért, társadalmi státuszunkért és általában a jövőnkért aggódunk az európai, amerikai és az arab világban is (hát még mi). Az egykori sztrájkolókkal ellentétben nem szállnak meg gyárakat, állítják le a közlekedést, az építkezéseket, nem rontanak be rendezvényekre (általában), jelképesen tiltakoznak. És amíg a munkások anno elértek ezt-azt, a hazaszállingózók – akik aztán a neten nézik meg és kommentelik, mi is volt – kevésbé hatnak a politikusokra, akik hatalmuk birtokában csak legyintenek. Hallhattuk mi is a tél kezdetén: „majd hazamennek”.

Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon a bankellenes harc éllovasa maga a kormány. És a diplomásokat se szeretik, sőt. De hogy a magyar (diplomás) prekariátus miképp fog majd tiltakozni, ha fog, lázad-e, nem mernék rá fogadni. Egyelőre csak arra, hogy emigrál oda dolgozni, ahol szakmájában ritkán dolgozik, de a fizetéséből legalább megél.

Wolfgang Kraushaar: Diplomások lázadása. Az arab tavasztól az Occupy mozgalomig. Budapest, Napvilág Kiadó, 2014, 249 oldal, 2300 Ft

 

2015. március 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább