2019. augusztus 24. szombat
Ma Bertalan, Aliz, Detre névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A pénz feudalizmusa

Végel László
Végel László
A pénz feudalizmusa
(dbris illusztrációja)

Végel László Közéleti Naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

A nemzetegyesítő

Rövidesen, szeptember 29-én, Mihály napján ünnepeljük, Ilia Mihály 80. születésnapját. Egy régebbi interjúja jut eszembe. Emlékeim szerint, valamikor 1998-ban azt fejtegette a Tiszatájban, hogy az egypárti magyar kultúrpolitika, permanensen perben állt a jugoszláviai magyar irodalmi élet számos képviselőjével, emiatt az Új Symposion köré csoportosuló alkotókat időnként kitiltotta Magyarországról. A folyóiratot sem engedték be az országba. Annak a kultúrpolitikának voltak és vannak vajdasági hívei, azonban ez annyira nyilvános tény, hogy nem is fájt annyira. Ennek ellenére rosszul esett volna, ha a határrendőr int egyet és azt mondja: vissza. Ettől a megalázástatástól mentett meg bennünket Ilia Mihály. Rendre kaptuk az üzenetét: egy évig ki vagytok tiltva! Nem volt kedvünkre való, de tudomásul vettük. Miska, nem volt hajlandó elfogadni, kitartóan írta leveleit, nekünk, a kitiltottaknak, és mindenki másnak. Egy szegedi panellakásból egyesítette a nemzetet, miközben a kormányhivatalokban meg politizáltak.

Lesipuskás politikamentesség

Valahol a 2. világháború közepén Márai lamentált, miszerint „elfogytak a szigetek.” Mindhiába szeretnénk szigetlakók lenni, hasztalan a menekülés, a felelősség és az aggodalom utánunk nyúl, sajnos, mindig megkésve ragad bennünket torkon. Azóta sokszor és sokan próbálkoztak eliramodni előle, be kellett látniuk sikertelenségüket. Hiába igyekszünk az üvegbúra alá húzódzkodni, a belépési díjat meg kell fizetni. Előre bekalkulálhatjuk, hogy keményen be fogják hajtani rajtunk. Az üvegburában pedig a legjobb szándékunk ellenére is, cinkosok leszünk. Legalábbis a felénk „tomboló” demokráciában számolni kell ezzel (is). Diktatúrában esetleg még igazolható a rejtezkedés, utóvégre a hallgatás sokatmondó tiltakozást jelent. Noha, ahhoz is bátorság kell! Ellenben, ami a diktatúrában bátorság, az a demokráciában gyávasággá fajul, a lesipuskás politikamentesség a legvisszataszítóbb politika. Ám, nem árt dédelgetni magunkban a honvágyat a szigetvilág iránt. Sziget mondom, és azzal vigasztalódom, hogy oda kerülök, ha kiesik a kezemből a toll. Vagy ha egyszer elismerem, hogy mindaz, amit demokráciának nevezünk, csak illúzió, esetleg megittasultság vagy rafinált ámítás volt.

Papaja és az álnevek

Papaja, Papaja, visszhangozta a szerbiai sajtó, majd következett a botránysorozat. Kábítószer maffia, rendőrmaffia, doktori maffia, gyógyszermaffia, ingatlanmaffia, sportmaffia… Folynak a maffiaellenes bírósági perek, és egyre több ilyen álnév kerül forgalomba, mint a Papaja. Mind nehezebben tájékozódom az álnevek dzsungelében, néha összetévesztem őket, ami nem csoda, hiszen az álnevesek szellemi egyenruhát hordanak. Főleg a szélsőjobboldalon dívik ez az álnévkultusz, ami persze viszonylagos meghatározás, mert egyre nehezebb meghatározni azt, hogy ki tartozik a szélsőjobbhoz. A francia Maria Le Pen például sok dologban különbözik a Jobbiktól, olyannyira, hogy, még egy európai parlamenti frakcióba se akar tartozni vele. Akadnak tehát a szélsőjobbon is egyének, akik adnak valamit magukra és a nevükre. Nem lep meg az álnevesek offenzívája sem, hiszen szó sincs új dologról, az álnevek használatát, leghatásosabban az olasz maffiózók honosították meg. Az is az olasz maffia történetéből derül ki, hogy a maffiát sokszor családi alapon szervezik és nagyon szigorú belső fegyelem jellemzi. Közben kialakult a maffia nyelve is. Capo di tutti Capinak nevezik a legfőbb főnököt, a család fejét. A Capo Bastone alvezér, de nagyon fontos személyiség, akitől mindenki retteg. A picciotto alacsony beosztású, piszkos munkát végző maffiózó. Érdekes, hogy egy maffiózó sem vette fel a picciotto álnevet. Azért ők is adnak magukra! Az éjszaka videón újra megnéztem Coppola Oscar-dijas filmét, a Keresztapát és feltárul előttem az álneves valóság, amelyet titokban kell tartani.

A kormány és a piaci kofák

A piaci kofák lassan, de biztosan emelik az árakat. Fanyalgok. Nem olvas újságot, zsörtölődik egyikük. Na, és vegye figyelembe a gazdasági helyzetet, amit még a kormányfő sem tart rózsásnak, ezen kívül az időjárási viszonyok is kedvezőtlenek. Nem hallott a válságról? Az SNS- az SPS- és a VMSZ-kormány októbertől minden valószínűség szerint, legalább 10 százalékkal csökkenti a nyugdíjakat. Legyenek boldogok, hogy ha nem többel! A nyugdíjas urak meg nagyságák erre szavaztak, vagy nem, most meg nyafognak, vigyorodik el a kofa, majd sorolja a gondokat. Mi, szegény termelők nem tarthatjuk el a nyugdíjasokat. Épp elég a mi nyomorult büdzsénk mellett, a politikusokat fizetni! A villanyáram is drágul! A gáz is! Mit gondol, uram, a hűtőház, amelyben az almát őrzöm ettől nem lesz költségesebb. Majd két év múlva olcsóbb lesz, akkor fogyasszák a szegényebbek a sercegő jonatánt. A kormány ígérete szerint, amennyiben semmi váratlan fordulat nem történik, két-három év múlva hozzáférhető áron ropogtathatják az almát. Kitartás! A távlati tervek nem szűkölködnek szépreményű ígéretekben. Állítólag, a burgonya is, a hagyma is meg ki tudja melyik más termék, várhatóan olcsóbb lesz, természetesen csak abban az esetben, ha a kormány betartja a szavát! Na, gondolom, a termelők igencsak tartanak vagy inkább félnek a hatalomtól, amint a politikusokat eltartják, viszont a nyugdíjasokat nem.

Vendégszereplés - itthon

A médiában olvasom, hogy a budapesti vajdasági magyar irodalom képviselői Újvidéken a Treća Srbija nevű párt, fészkében lépnek fel.

Boldog hazátlanok

Aligha téveszt meg Márai Sándor, amikor azzal vigasztalja magát, hogy visszatért Kassára, mert a nagyvilágban otthontalannak érezte magát. Hosszadalmas botorkálás után mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a hazátlanok a legboldogabbak.

Haladék!

Kori Udovički, a haladók, a szocialisták és a VMSZ minisztere megnyugtatja a közvállalatokban dolgozó pártaktivistákat. Az idén nem lesznek elbocsátások. Majd jövőre… A nyugdíjasokkal könnyebben elbír az állam, a pártaktivistákkal nehezen.

Nemzeti barbárok

Az utóbbi időben egyre többször álmodom osztálytársaimról, ismerőseimről, barátaimról, akik az évek folyamán eltűntek a szemem elől. Az éjszaka Guelminó Erzsébetről álmodtam, aki legutóbbi érettségi találkozónkon nem jelent meg, mert, mint ahogy az egyik osztálytárs megjegyezte, nem akarta, hogy lássuk, mennyire megcsúnyult. A hatvanas évek elején, Újvidéken nem volt férfi, aki meg nem fordult Erzsi után. Nem jelent meg az osztálytalálkozón, nem volt köztünk, talán nem akarta emlékeinket rombolni. Emlékszem, amikor belépett az osztályba, mi fiúk nem tudtuk levenni róla a szemünket. Én utoljára 1967-ben találkoztam vele Zágrábban, ahol sorkatonai szolgálatomat voltam kénytelen letölteni. Ő már akkor Zágrábban élt. Amint tudomására jutott, hogy melyik kaszárnyában vagyok, felkeresett. Amikor csak tehette meglátogatott, hogy „kiszabadítson”. Látványa elbűvölte feletteseimet és a tisztek a kimenőt illetően, igen bőkezűek voltak.  Büszke voltam rá, feszítettem mellette, mert az utcán megfordultak utána, a kávéházakban rajta felejtették a szemüket, elbűvölten méregették. Egy alkalommal épp presszókávét iszogattunk, amikor egy férfi állt meg előttünk és ráförmedt. Egy tisztességes horvát nő nem szűri össze a levet egy szerb katonával. Bizonyára az alak nem hallotta, hogy magyarul beszélgettünk, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy épp abban az időszakban kavart fel nagy port a horvát nyelv védelméről szóló deklaráció, amelyet megannyi horvát értelmiségi, köztük Miroslav Krleža is parafált. A hivatalos álláspont szerint ez nacionalista kiáltvány volt, ami miatt Krleža (is) egy időre kegyvesztett lett. Olvastam a deklarációt és rokonszenveztem vele. Igenis, a nyelvet és a nemzeti önbecsülést védeni kell, gondolom ma is. A kávéházi incidens után, önkéntelen is arra gondoltam, hogy a legtisztább szándék is beszennyezhető. Elmeséltem a kellemetlen kávéházi esetet zágrábi íróbarátaimnak, akiknek többsége szintén rokonszenvezett a deklarációval. Megütköztek, sajnálkoztak, a vállukat vonogatták. Ez ellen nincs mit tenni, állapították meg. Azóta több esetben is megbizonyosodhattam, hogy a legnemesebb nemzeti érzést is beszennyezik a nemzeti barbárok, ami számomra a legszörnyűbb, hogy tehetetlenül állok és állunk velük szemben.

Flaubert és az illúziók

Leteszem Flaubert regényét, az Érzelmek iskoláját. És mégis élni kell, „renyhe szívvel és munkátlan elmével”, szólja el magát Frédéric Moreau, aki a végén ósdinak találja a köztársaságot. Gyűlöli a kormányt, de a forradalmak kora lezárult. A regényben, a pénz feudalizmusát emlegetik.  Miben reménykedhet mindezek után? Új elitizmusban! „A haladás talán egy új arisztokráciától, talán egyetlen embertől függ. A nép, bármit mondjanak is, egyelőre kiskorú”, mondta a regény főhőse. Arról a 19. századról van szó, amelyet manapság a polgárság hőskorszakának neveznek. Nem csoda, hogy egyre többször hallok hasonló hangokat. 2000 után a posztkommunista térségben időszerű regény lett az Érzelmek iskolája. Közvetlen környezetemben is! Az elvesztett illúziók után nagyon sokan elfordulnak a közügyektől, legyintenek, azzal, hogy rájuk többé már úgysincs szükség. Tűrnek és hallgatnak, és abban reménykednek, hogy majdcsak felbukkan az új felvilágosult elit. Kissé rezignáltak, mert ugyanakkor azt is tudják, hogy éppen most folyik a háborúsdi a reneszánsz és a felvilágosodás értékrendje ellen. Vannak, akik veszik a vándorbotot. Megint másokúj, hamis és veszélyes illúziókba kapaszkodnak. Látva a demokrácia fonákságát, látva a vezetők kétszínűségét, látva hogyan harácsolnak a politikusok, új vezérben bíznak, csakhogy ez nem a felvilágosult elitet képviseli, hanem az erőszakot. Az individualizmus helyett kollektivizmust akarnak. Az új vezér majd visszatereli a nemzetet a helyes útra – ha kell, akkor tűzzel-vassal, ököllel. Többször is volt alkalmam hallgatni fiatal szélsőjobbosokat, akik azért adják áldásukat az erőszakra, mert szerintük nemes célt szolgál. De vajon csak ők gondolják, hogy a cél szentesíti az eszközt? Sajnos, az önkénnyel nap mint nap szembesülök. Még a beszédmodor is agresszív. Hányan hangoztatják diadalmasan, hogy a szavazatok száma többet ér, mint az erkölcsi érték? Aki ez ellen nem emeli fel a szavát, az hallgasson a szélsőjobbról.

2014. szeptember 22.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az igazság Csernobilban van

A film óriási!  Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni >

Tovább

A szélsőjobb balkáni tervei

A lehallgatott beszélgetéseket sorozatban közlő olasz lap forrása egyébként egy szlovén szélsőjobbos újságíró, Laris Gaiser. Ő >

Tovább

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább