2019. december 8. vasárnap
Ma Mária, Emőke névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Emlékezzünk Slobodan Miloševićra

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Emlékezzünk Slobodan Miloševićra
A diktátor (BenHeine illusztrációja)

„Ott, ahol az ún. nép nem különösebben fogékony a demokratikus értékekre, azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, és elvan egy fél-diktatúrában boldogan.” Szerbhorváth György (Beszélő):

A kérdés, miért pont most? Mert csak. Vagy éppenséggel tanulságos. Abból a szempontból, hogy egyszer minden hatalom megbukik. Legalábbis a diktátorok java. Gondoljunk csak Hitlerre, aki 12 évig volt hatalmon – ez a három miniszterelnöki mandátum, ami nem is oly sok –, igaz, ez idő alatt kifordította a világot magából. De ne menjünk olyan messzire, itt van Janukovics, 4 évig volt Ukrajna elnöke amolyan keleties despotaként, de jól elzavarták, még az arany wc-keféjét sem volt ideje a kofferba csomagolni.

Milošević sem volt rögtön és mindenkor Szerbia teljhatalmú ura, 1987 szeptemberétől került fokozatosan a csúcsra, vált egre arrogánsabb és kortlátlanabb uralkodóvá, de 2000. október 5-én megbukott. Úgy tíz éven át volt élet és halál korlátlan ura, klasszikus diktátornak mégsem mondható. Hogy távoznia kell, sőt, Hágának is kiadják, ő maga hitte el utoljára.

Az első, szabadnak mondott szerbiai választásokon 1990 decemberében a Kommunista Szövetség utódpártja, a szocialisták a szavazatok 46 százalékával 250-ből 194 helyet szereztek meg a parlamentben. Ne feledjük, az angolul kitűnően beszélő, elegáns Slobót a 80-as években még sokan a Nyugaton is jó megoldásnak látták, mivel a gyakorlatias bankárt ismerték meg először, aki majd gatyába rázza a válságban lévő jugó gazdaságot. Miután Koszovó kapcsán nacionalista húrokat kezdett el pengetni, már késő volt megállítani.

De igazi nacionalistának, aki azt is gondolja, amit mond, aligha volt mondható. Miután hadserege végiglőtte Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát, 1994-től szarban hagyta őket, a halottak számától csak a szerb menekültek száma lett nagyobb. De a Nyugat ekkor is benne látta a balkáni béke garanciáját (ő magát, illetve Szerbiát a „béke faktorának“ nevezte, míg „ellenzékének“ egy része a szerbséget a kereszténység európai védőbásnyájának, akik a törökök – értsd – az iszlám ellen küzdenek), csak a kosovói népirtás után szakadt el a húr. Slobo persze az oroszokhoz dörgölődzött, de Jelcinék végül mindig cserben hagyták őt, a segítség, pláne a katonai, mindig elmaradt, bár egy fehér segélykonvojt Szerbiába is útnak indítottak. Oroszország azóta is csak ígérget Szerbiának, aztán ha úgy alakul, mást lépnek. (Különösen nagy seggre estek a boszniai szerbek hírhedt oroszbarátságukkal, pedig hát szlávok is, pravoszlávok is. Mi és az oroszok kétszáz milliónyian vagyunk, mondogatják a nackós szserbek, bár ennek sosem volt értelme.)

Slobo is mindig mást mondott. A mögüle irányítgató felesége Kínában látta a nagy partnert, szidta a Nyugatot, mint a bokrot, kínaiak tömegeinek ígért szerb állampolgárságot, de végül Kína sem ugrott (majd most: épülni fog a Belgrád-Budapest szupervasútvonal, hát, nem tudom, megélem-e).

Milošević országában volt ugyan parlamentáris ellenzék, de igen töketlen – és éppenséggel szívesen léptek vele koalícióra, ha megkérte őket (még a később őt megbuktatókat vezető Djindjić is képbe helyezte magát 1994-ben). Volt kedvenc ellenzékije, a nemzeti radikális Vojislav Šešelj (11 éve Hágában ül), de volt, hogy börtönbe is csukatta, ha már túl sokat ugrált. A NATO-bombázás alatt aztán mindenki besorakozott mögéje, így a jelenlegi miniszterelnök, Vučić is, aki tájékoztatási miniszterként aprította a sajtót. Azt a független ellenzéki médiát, ami ekkor szintén inkább hallgatott, hacsak át nem állt teljesen.

A külföldi segélyekből nem is olyan rosszul élő független sajtó egyébként túl nagy hatással nem volt a választókra, akik – még ha Slobóék folyton csaltak is – végül is mindig (legalább relatív) többséget biztosítottak neki.

A szintén külföldi támogatásból éldegélő civil szervezetek sem nyomtak sokat a latban, de Slobo jelzésértékűen mindig odacsapott, a Soros Alapítványt előbb betiltotta, egy évnyi szünet után Nyílt Társadalom Alap néven működhetett újra, extra adóval megijesztve (ha jól rémlik, egy dollárnyi támogatás után egy dollár járt az államnak is, de Soros még ebbe is belement). Slobo a nép előtt ezt úgy igazolta, hogy a civilek meg az ellenzéki sajtó (illetve az ellenzéki pártok egy része) voltaképpen külföldi ügynökök, akik hazaárulók is egyben, s direkt rossz hírét keltik a demokratikus Szerbiának, pedig... A nemzetközi gazdasági embargó nyomán meg kialakulhatott az unortodox gazdaság, állami maffiával, oligarchákkal, háborús újgazdagokkal, és végül is Szerbia nem lett/volt más, mint egy illiberális állam. Ahol a még ott nagyon is gyerekcipőben járó internet helyett a független szerkesztőségekre csaptak le (és pár újságírót meg is gyilkolt a titkosszolgálat), de a közmédia amúgy elvégezte az agymosást épp eléggé. Mondhatni, erre semmi szükség sem volt, csak épp Slobo feleségét irritálták borzalmasan a kritikus hangok, azaz nem is őt magát. Putyinhoz hasonlóan azonban ő is azon volt, hogy az ellenzéki tüntetéseket szétverje – már 91. március 9-én tankokat küldött az utcákra, később a rendőrség verte az ellenzéki tüntetőket, pár halálos áldozat is akadt.

De ez nem bizonyult jó húzásnak, az ellenzéki tüntetéssorozat után, amit az elcsalt önkormányzati választások váltottak ki, s amelyek 1996 őszétől hónapokon át zajlottak, civil és illegális mozgalomként alakult ki az Ellenállás (Otpor), amely szívós munkával (zaklatások, letartóztatások mellett) érte el, hogy az ellenzék egyesüljön végre, és így bukott meg Koštunicával szemben a 2000. szeptemberi elnökválasztásokon. Melyeken szintén csalni kívánt, de ezt már úgymond a nép sem tűrte. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy az október 5-i tüntetések, a parlament felgyújtása után Slobo aligha mond le, ha a titkosszolgálatok, a speciális terroristaellenes egységek (az egykori népirtók), a hadsereg vezetői nem jelzik az ellenzéknek, hogy nem lépnek közbe, és Slobót többé nem akarják a hatalomban látni.

Hogy tehát van-e tanulság? A magam részéről úgy látom (saját tapasztalataim alapján is, hisz ott dolgoztam), hogy a független sajtóra és a civil társadalomra, szervezetekre gyakorolt nyomás, gyakori fizikai ellehetetlenítésük, a külföldi ügynöközés, a hazaárulózás gyakorlatilag felesleges volt. Ott, ahol az ún. nép nem különösebben fogékony a demokratikus értékekre, azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, és elvan egy fél-diktatúrában boldogan, ha megcsinálhatja mindenki saját kis alkujait és van egy minimális szociális biztonság (vagy beveszi a mesét, hogy azért éheznek, mert a külföld és a belföldi hazaárulók ezt akarják stb.), nem sok haszon származik ebből, sőt, a Nyugaton csak tovább romlik az országról, a hatalmon lévőkről alkotott kép. És az sem igazán állítható, hogy egy effajta országban a civil ellenállás, azaz szerveződésük, az általuk gyakorolt nyomás a hatalom bukásához vezet mindenképp. Lehet, hogy a gyufát ők gyújtották meg, de tűz nem lett volna abból, ha az ellenzéki pártok nem ülnek le egy asztalhoz és egyeznek meg. És az sem teljesen hihető, hogy a nyugati országok belgrádi nagykövetei gyakoroltak úgy nyomást rájuk, hogy ezt megtegyék (Koštunica maga mindig megvetette a nyugatiakat, ebben „jobb” volt még Miloševićnél is).

Vagyis: sose tudni soha, miből mi lesz. 

2014. szeptember 17.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr >

Tovább

„Ej, ráérünk arra még!”?

Előre lemondani a választásokon való részvételről, a megmérettetésről, amikor – a magyarországi október 13-ai választásokhoz hasonlóan >

Tovább

A statisztaszerep bevállalása

Egy végtelenül cinikus álláspont fölvázolása következik a tavasszal esedékes szerbiai választás bojkottjával kapcsolatban, politikai kiskáté formájában. >

Tovább

Kifelé a Machiavelli-fasorból

Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se >

Tovább