Ma Valér, Detre névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Kik vagyunk, mit akarunk
Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Szebb jövő és korgó gyomor
Végel László
Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi körben jelent meg):
Szakácsművészet és közélet
K. M a vajdasági magyar közéleti elit rokoni kapcsolatait vázolja fel. Elképedve hallgatom, hiszen sejtelmem sem volt ezekről az összefonódásokról. Tájékozatlanságom láttán rám K. M. kérdezett. „Hát, hol élsz te, azt gondolod, hogy elvekből áll az élet? Elvekről immár szó sincs. Csak kérdezz rá egynéhány politikailag futtatott munkatársadat rögtön hallani fogod a választ. Őt nem érdekli a közélet, a politika. Ne gondold, hogy hamiskodik! A sógor, koma, jó barát a fontos. a politika csak afféle köret.” Bólintok. „Akkor a szakácsművészet is fontos”, próbálom helyrehozni tájékozatlanságomat. Ezt Móricz Zsigmond regényei alapján képzeltem el, mivel nála olvastam, hogy a „rokoni világban” nagyon fontosak az ízletes, kiadós vacsorák. „Úgy van” bólintott K. M. „a szebb jövőről nem lehet korgó gyomorral beszélni”. Kezdem érteni a dolgot. Azt is, hogy miért marad továbbra is Móricz Zsigmond regénye, a Rokonok, a legidőszerűebb vajdasági magyar regény, meg azt is, hogy miért puffogtatják a szólamokat az ígéretes jövőről. Sietek haza, hogy újra olvassam Móriczot. De nincs erőm hozzá. A szép nyári estékre várakozom, nincs erőm szembesülni a valóságunkkal. Meglehet mindez közösségünk gyors fogyatkozásával magyarázható, próbálom igazolni az állapotokat. Bizonyára csökkent a szociális mobilitás is, a faluvégi szegény gyerekek sokkal nehezebben haladnak az értelmiségi ranglétrán. Sajnos, ezekről a szociális kérdésekről alig hallok valamit. Hagyom az egészet, inkább Illyés Gyula egyik esszéjével vigasztalódom. Az egyik mondatnál felkapom a fejem. „A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet nem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának.” A közeli PEN-konferenciára gondolva javítgatok a beszámolómon. Vannak dolgok, amelyeket még képtelen vagyok elmondani. A szabadság reménye kétszer ejtett kísértésbe. 1968-ban az individuális szabadság kivívása került előtérbe, amikor a fiatal nemzedékek abban reménykedtek, hogy a felszabadult, emancipálódott egyén az egész társadalom szabadságának a biztosítéka. A mozgalom alulról szerveződött és spontánul terjedt. Tele volt utópisztikus és anarchikus vonással, a hatalommal eszemben a hatalomnélküliséget, a politikával szemben az ellenpolitikát szegezte. Önkéntes és erőszak nélküli kommunákat kívánt létrehozni. Meg akarta teremteni a szabadság kis köreit, amelyek nagy, globális hálózattá szerveződnek. A hatalmi struktúra azonban erősebbnek mutatkozott, mint a mozgalom, a hatvannyolcas eszmék vereséget szenvedtek. Igen, mindezt elmondtam az Áttüntetések című regényemben. Rekviemet írtam, nem is tudva, hogy mi vár rám. Talán túl pesszimista voltam, gondoltam huszonegy évvel később, hiszen a berlini fal ledöntése hatalmas impulzust biztosított az egyesült Európa eszméjének, az antitotalitárius mozgalmaknak. Európa – azonnal, hangzott az felszabadító mozgalmak legfontosabb jelszava. A „bársonyos forradalmak” az emberi jogok kultúrájának jegyében szerveződtek, de végül is azzal a programmal léptek fel, hogy nem az egyén, hanem a társadalom szabadsága az elsődleges. Ez a mozgalom immár nem alulról szerveződött meg, hanem felülről. Azok az elitek szervezték, amelyek levonták a hatvannyolcas eszmék vereségének tanulságait. Csakhogy immár nem a művészek, az álmodozók, hanem a jogászok és a politika technikusai, aktivistái vették át a vezető szerepet, akik abból a racionális tézisből indultak ki, hogy a többpártrendszerű demokrácia, a szabad piac biztosítja az egyéni szabadságot. A két elv, a ’68-as és a ’89-es nem került látványosan szembe egymással, de nem tudott összehangolódni sem, ami az új konfliktusok forrása lett. Ez rögvest a rendszerváltás után kiderült, amikor az új politikai elit egyre többször hivatkozott a szabad piacra, és egyre kevesebbet az emberi jogokra. Hatvannyolc és nyolcvankilenc szintézise tehát nem jött létre. Ki beszél ma a személyes szabadságról? Manapság mindenki a kollektívákról beszél, az egyéniségek háttérbe szorultak. Nincs többé személyes tekintély és személyes példa. A közéleti beszédben az individualizmus majdnem szitokszónak számít. Az újkapitalista osztály keményen tartja kezében a hatalmat. Mégis meg kellet írnom azt a rekviemet.
A montenegróiak integrációja
Marko Špadijer bizonyára a montenegrói szórványok legjobb szakértője. A montenegrói keresztutak című könyvének egyik cikkében a Vajdaságban letelepedett montenegróiakról ír, és szól a montenegróiak drámai integrációjáról. Nekik sem volt könnyű, jegyzi meg. Olyan tapasztalatokról ír, amelyekről sejtelmem sem volt. Mit jelent a hegyek közül levonulni a síkságra, másféle munkaszokásokat elsajátítani? Bennem eltérő kép élt, mindig azt gondoltam, hogy a szocialista újjáépítés üdvöskéiről van szó. A testvériség-egység világában úgy mentünk el egymás mellett, hogy fogalmunk sem volt a másikról.
A magatehetetlen baloldal és a tenni nem akaró jobbközép
PEN-konferencia Újvidéken Európa régi és új határairól. Tegnap este lesújtó adatokat olvastam a die Zeitben. Szerte Európában erősödnek a szélsőjobb pártok, Angliában bizonyára az Európa szkeptikusok győznek. De egyre inkább meddő dolognak tartom a szélsőjobbot szidalmazni. Nem csak ott vannak gondok, hanem máshol is. Létezik egy magatehetetlen európai baloldal, és egy tenni nem akaró jobbközép. Az értelmiség egy része mossa kezeit, nem érdekli a politika, miközben annak haszonélvezője kíván lenni. A közpénzekkel gazdálkodó alapítványok körül sürgölődik. A másik rész elárvult, a régi jó liberális elvekkel és az elkoptatott utópiákkal bíbelődve a republikánus erények felé vezető keskeny ösvényen tépelődik. De ki tudja, hova vezet ez az ösvény? Megtanultuk, a felvilágosodás eszméit dédelgető liberális messianizmus útját elállta a neoliberális gazdaságpolitika. Mostanra ez a fogalom is gyanús lett. Valamiféle dzsungelben érzem magam. Hallgatom barátaim beszámolóit, rész veszek a vitában, de úgy találom, hogy egy helyben toporogva egyelőre csak a szavakat keressük.
A történelem restijében
A PEN-konferencián Drago Jančar, szlovén író beszámolóját azzal kezdi, hogy a nyolcvanas években Szlovéniában milyen nagy figyelemmel olvasták a Politikában megjelent színikritikáimat. Mércét és minőséget jelentettek. Zavaromban motyogok valamit magam elé. Nekem úgy tűnik, hogy egy számomra idegen, ismeretlen emberről beszél, aki a Belgrád-Budapest közötti vasúti útvonal egyik kisváros pályaudvari restijében várakozik. Nem érdekli a menetrend, nem kíván felszállni az egyik vonatra sem, csupán azon csodálkozik, hogy miért üres a resti. Egy árva lelket sem lát maga körül. Hívja a pincért, fizetni szeretne, holott nem fogyasztott semmit. Akkor marad még egy ideig, dönti el magában.
Nincs nyugalom
Tegnapelőtt Újvidék szívében, a tartományi végrehajtó tanács épületétől mindössze húsz méterre gyilkosság történt. Az első gyorsjelentések szerint a maffiózók számoltak le egymással. Nincs nyugalom a Duna parti városban. Ki tudja, milyen leszámolások következnek?
Árvíz és álhírek
Úton-útfélén a tragikus kimenetelű szerbiai árvizekről hallok. Valóban megrázó, borzalmas jeleneteket látok a tévék képernyőjén. Sokan kérdezik, mi történt Obrenovácon, Belgrád elővárosában, ahol a víztömeg egyszerűen rázúdult a lakósságra? Tomislav Nikolić köztársasági elnök válaszol: A kormány remekül látta el a feladatát. Aleksandra Đerić obrenovaci naplója a Vreme című hetilapban. Nagy volt szolidaritás és a zűrzavar. Terjednek a fertőző betegségek. Az utca emberei, vagy a FB közösségi háló egyes tagjai különböző történeteket adnak elő. A hivatalos tévécsatornák – mind hivatalos! - szerint rosszindulatú álhírek kelnek lábra. Mi nyugtalanítja a hatalmat? Ha az álhíreknek semmi alapja nincs, akkor semmi ok nincs az aggodalomra. Kártyavárként omlanának össze.
A jóságos kapitalista politikusokról
Még 2007-ben hoztam haza Berlinből Peter Sloterdijk 2006-ban kiadott könyvét a Harag és az időt. E könyv olvasása után is emlékeztettem a piros borítójú könyvre, hogy valamiképpen ráirányítsam a figyelmet a „parazita kapitalizmusra” (Sloterdijk), de mindhiába. Az Iliászból ismert haragmechnizmus időközben egyre nyíltabban jelentkezik a szabad piac rabságában eltorzuló mindennapi életben. Sloterdijk szerint valahol a távolban halvány fény pislákol, amelynek felmerül a kérdés, hogyan lehet az esztétikát etikává nemesíteni. A vajdmagyarban ez a kérdés fel sem merül. Többen is kérdezik tőlem, hogy miért emlegetem a parazita kapitalizmust? Hát azért, mert kapitalizmusban élünk, vagy nem? Erre szavazunk, ki tudja hányadszor. Most pedig arra idomítanak bennünket, hogy bár a kapitalizmusnak vannak szépséghibái, a kapitalista politikusok mégis remek emberek. Ez már tényleg nevetséges.
Baljós jelek
Először Anikó figyelmeztetett, hogy egyre másra zárják be az üzleteiket a kínai kereskedők. És tényleg ez zajlik. Baljós jel, mert az jelenti, hogy az emberek vásárlóképessége radikálisan csökkent. Már arra sem futja, hogy olcsó kínai cuccokat vásároljanak. Számolom a napokat és lesem, hogy mi fog holnap megdrágulni. Őszre másképpen kell számolnunk.
Következő cikk: Kívánjuk az Origo szabadságát
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?
A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >
Néhány szó a magyar parlamentről
De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >
Bőnyi rendőrgyilkos?
A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >
Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?
Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >
A színház az új CEU
Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >
Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk
A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >
Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”
Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >
Szerpentin a Kárpátokban
Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >
A szájzár és a nemzet
Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >
„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…
itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >
Most már komolyan veszem...
Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >
„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?
A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >