2019. november 12. kedd
Ma Jónás, Renátó, Jozafát névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Egy bácskai falu a 40-es években

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Egy bácskai falu a 40-es években
Kishegyes (forrás: Vajdasági Magyar Digitális Adattár)

Volt, akinek a rádió és ékszerek jutottak, más viszont csak két tyúkkal vagy egy ágybetéttel „gazdagodott”. Szerbhorváth György írása.

Gőzerővel és kormányzati hátszéllel zajlik a magyar történelem hamisítása, megszépítése. Abszurd és érthetetlen, ahogyan újabban Kamenyec-Podolszkijt vagy a délvidéki razziát más fényben láttatják, de e „nagy témák” helyett most egy „apró” pogrom leírásával szolgálnék adalékul ahhoz, hogy a csőcselék sem 1944-ben vetett először szemet a zsidó vagyonra, hanem az első adandó alkalommal. Vagyis a bajok nem a német megszállással kezdődtek, bár ez is rég világos. Ezen 1941-es fosztogatás arra utal, hogy a mélyszegénységben élő magyarok, kihasználva a hatalmi űrt, az első lehetőséget rögtön megragadták, hogy egy zsidó kereskedőt kiraboljanak – de ez a Bácskában később nemcsak a zsidók, hanem a szerbek, majd a németek vagyonával kapcsolatosan is igaz volt. Vagyis a gyűlölet már 1941-ben is erős lánggal fortyogott, sehol az a békés, gazdag Bácska, amiről a mítoszok szólnak.

Nemrégiben a Vörös című színdarabról írván említettem, hogy az 1944-es bácskai vérbosszú oka, amikor legalább húszezer magyart öltek meg a partizánok, a helyi szerbek a titkosszolgálattal stb. együtt, nemcsak az 1942-es újvidéki és környékbéli razzia volt, hanem mindaz, amit Bácskában a magyar honvédség és hatóságok tettek 1941-től. Vagy maguk a helyiek – minderről azonban alig tudunk valamit, és alighanem nem azért, mert semmi sem történt. A helyiek emlékezete néma, a korábbi történetírás, de a mai helytörténészek is kerülik e kényes témákat, legfeljebb mindenki a saját sebeit nyalogatja. Kutatásra amúgy sincs pénz. A Bethlen Gábor Alap így inkább disznótoros versenyt támogat a határon túl, mint történt az minap szülőfalumban. Pedig a szóban forgó eset helyszíne szintén szülőfalum, Kishegyes volt. A Bácska szívében, Újvidék és Szabadka közt félúton fekvő nagyfalu, melynek fénykorában, negyven éve majd’ hétezer lakosa volt, ma ismét a legszegényebb községek közé tartozik, a téesz és a téglagyár privatizációja után munka szinte semmi. Kb. ötezren lakják, akárcsak 1941 tájékán, bár a korfa egészen más. Az egykor színtiszta magyar településen egykor zsinagóga, illetve zsidó iskola is működött, bár a zsidók száma sosem haladta meg a pár tucatnyit – mára már a zsidó temető sírköveit is elhordták, igaz, Szabadkára, védett helyre. Azóta ugyan érkeztek szerb és magukat egyiptomiaknak valló roma menekültek is nagyobb számban, de az emigrálás, „hála” a kettős állampolgárságnak, folyamatos.

1941-ben sem éltek jobban az emberek, egy magyar földesúrnál, illetve egy sokkal korszerűbb metódusokkal és a szorgalmasoknak többet is fizető németnél dolgozhattak a napszámosok, illetve mehettek béresnek vagy kubikolni. A kendergyáron kívül más semmi, kocsmából viszont huszonnégy is volt – ma három-négy. Az egyik leggazdagabb kereskedőt Ábrahám Dávidnak hívták, róla szól ez a történet.

Aminek az a pikantériája, hogy egy vádiratból rekonstruálhatjuk, amelyet Szabadkán írt alá 1943. március 9-én Dr. Kuhár Lajos kir. ügyészségi elnök. A K. ü. 4591/1942 számú, a Szabadkai Királyi Törvényszék által 1943. március 31-én Z 1310 főlajstromszám alatt jegyzett, „A magánosok elleni erőszak, lopás, bűntette és egyéb miatt Horváth József és társai elleni” vádiratnak nem kevesebb, mint 208 vádlottja volt, egytől egyig helyi polgárok. Mondhatni, a falu apraja és nagyja, találunk köztük kiskorúakat is szép számmal, de hatvanéveseket is, férfiakat és nőket egyaránt. Ez bizony őrült nagy szám, mert ha leszámítjuk a csecsemőket és a nagyon időseket, arra következtethetünk, hogy ha nem is az egész falu, de a cselekvőképesek tetemes hányada vett részt a zsidó kereskedő totális kifosztásában. Ha hozzávesszük, hogy sokan nem is tudtak a „kínálkozó lehetőségről”, a nagy kiterjedésű falu más részében élve nem hallottak róla „időben”, még inkább hüledezhetünk azon, hogy bizony, falunk népességének jó része nem sokáig gondolkodott, de cselekedett.

A vádiratból tudhatjuk meg, mi történt: „1941. április 13.-án a magyar-jugoszláv háború kitörése után, a jugoszláv hadsereg kivonulása után, illetve a magyar honvédség bevonulása előtt, tehát hadműveletek közelében csoportba verődve, azon célból, hogy dolgokon erőszakot kövessenek el, Ábrahám Dávid kereskedő házának utcára nyíló bezárt kapuját, a lakás összes ajtajait és ablakait az ott lakó tulajdonos belegyezése nélkül erőszakkal betörték, a lakásból, az üzletből és az udvaron lévő mellékhelyiségekből minden ott talált ingó dolgot elhordtak, szétszórtak, megsemmisítettek, vagy használhatatlanná tettek.” Majd következik a hosszú lista, hogy a vádlottak közül tételesen ki mit vitt el. Az biztos, hogy nem kis munka lehetett összeírni, de jelzi, a magyar nyomozók és az ügyészség akkor és ott még lelkiismeretesen, jogállami módon igyekezett eljárni. Az indoklásból a rablás okát is megtudhatjuk: „az akkori zavaros közbiztonsági állapotot kihasználva, Kishegyesen egy körülbelül 200 főből álló tömeg verődött össze, amely kivégezzük a zsidót és hasonló zsidóellenes kiáltásokkal Ábrahám Dávid háza felé indult. Amikor Ács Ferenc, Mokány Kálmán és Mokány Lajos látszólagos vezetése alatt álló tömeg odaért, a tanúk állítása szerint Ács Ferenc el kiáltotta magát: Gyerünk emberek, menyjünk és raboljuk ki a zsidót! Erre a tömegben részt vevők Ábrahám Dávid háza és az abban levő üzlete felé rohantak, a ház bezárt kapuját, ablakait, ajtait betörték, a tömeg behatolt s utána aki mihez jutott azt törte, zúzta, az utcára dobálta, vagy pedig magával vitte.” Egyébként a nyomozás során 198 terhelt beismerte a rombolást és a fosztogatást, heten viszont csak a rombolást. „Védelmükre azt hozzák fel, hogy sértett a jugoszláv impérium alatt nagy magyargyűlölő hírében állott és ezért cselekményüket magyarságukban megbántva érezvén magukat, bosszúból követték el.” Ám az ügyész szerint:  „Terheltek védekezése bűnvádi felelősségüket nem zárja ki, mert nemzeti érzésük hatásos nyilvánításán felül oly cselekményre ragadtatták magukat, amely idegen vagyon erőszakos megrongálására, magánlak megsértésére és jogtalan vagyoni haszon szerzésére irányult.”

A vádemeléssel azonban vége a felelősségre vonásnak, aminek oka az újabb impériumváltás volt, a visszatérő jugoszláv/szerb hatóságokat az ügy aligha érdekelte – 1944-től ennél milliószor nagyobb mértékben folyt a (szabad)rablás, a tét pedig nem egy fazék vagy dunna volt, hanem akár egy ház is. A helyi legendárium szerint „a zsidó” olyanokat mondott még a jugoszláv időkben, hogy magyar koponyákkal kövezteti ki a főutcát, de erre ugyanúgy nincs bizonyíték, mint arra, hogy a magyar csendőrök azért háborodtak fel a rabláson, mert a zsidó vagyon a magyar nemzet vagyonának számít, ergo aki zsidótól rabol, a magyar államtól rabol (ez a „logika” később jelenik meg). Szintén csak homályos elbeszélések szólnak arról, hogy a csendőrség udvarán összeterelték ezt a kétszáz embert, golyószórót állítottak fel, mire szarszag kezdett el terjengeni az udvarban. A parancsnok bement telefonálni, két perc múlva visszajőve pedig azt közölte a csőcselékkel, hogy magával Horthy főkormányzó úrral beszélt, aki úgy döntött, most az egyszer megkegyelmez a rablóknak, de ha nem tűnnek el egy percen belül, lelöveti őket. Erre a tömeg úgy meglódult, hogy még a nagykaput is kilökték.

Ezen anekdotafoszlányok azonban inkább csak elmesélnek, elfedik a lényeget és inkább felmentik az elkövetőket. Ma már az is rekonstruálhatatlan, a kereskedőnek milyen pozíciója volt a faluban, és ha ugyan feltételezzük is, hogy lojális volt a jugoszláv hatalomhoz (a heterogén jugoszláviai zsidó közösség igyekezett jó viszonyt ápolni a Jugoszláv Királyság szerveivel, de ez legkevésbé éppen a magyar zsidókra volt igaz), ez a lojalitás az ottani magyar vezetőkre is érvényes volt. A mindennapi antiszemitizmussal fűszerezett gyűlöletnek a legkézenfekvőbb magyarázata a szociális különbség, az, hogy a falu kevés gazdag polgárainak egyike épp Ábrahám volt, ráadásul ő látható is volt, a falu népe közt élt. Mert a magyar földesúr, Pecze Ferenc a falu melletti kastélyában elvonulva kártyázgatott és mulatott olykor a pappal, a tanítóval, a német Welker Christian egy még távolabbi tanyát birtokolt. A két világháború közt nemcsak szegénységben, de jogfosztottan élő magyarokban érthető módon gyűlt a feszültség (például a szláv eredetű vezetéknévvel bíró gyerekek szerbül kényszerültek tanulni, a rendőrök távoli vidékekről származó szerbek lehettek csak stb.), a vádiratban számos név mellett ott a megjegyzés, hogy „vagyontalan”, ugyanakkor az adat is, hogy a kereskedő kára „140.007 Pengő 95 fillért tesz ki”.

Érdekes társadalomtörténeti adalék, hogy mit vittek el a fosztogatók, és mivel mindent, ami mozdítható – még az ajtófélfákat is kiszedték –, láthatjuk, anno mi volt egy zsidó kereskedő házában és boltjában. Volt, akinek a rádió és ékszerek jutottak – a főkolomposok egyikének, aki feltörte a páncélszekrényt –, más viszont csak két tyúkkal vagy egy ágybetéttel „gazdagodott”. A boltból vitték az árut, a konyhából az ételt, de a kályhacső sem maradhatott. Mások szövettel, selyemruhával vagy bútorokkal, épületanyaggal tértek haza. Az egyik hölgy az Elbeszélések c. kötetet csapta a hóna alá (bár a gondos nyomozók a szerző nevét már nem írták fel), a szobaajtókhoz vagy a kályhákhoz, a 150 kg kokszhoz azonban már erő és együttműködés is kellett. Nem két perc alatt történt az egész, az össznépi „mulatság”, önkiszolgálás zavartanul folyhatott. A vádirat kilenc embert később a lopott áruval folytatott kereskedéssel vádolt.

Bizonyára akadnak, ahogyan „spongyát rá”-t mondottak a falubéliek is, akik szerint bagatell eset volt ez, azon háborús időkben ez, ha nem is normális, de érthető. Hogy eltörpül az eset nagysága, „értéke” azok után, ami következett. Csak hát itt mégsem szimpla számokról van szó, nem száznegyvenezer pengő áll szemben a milliárdokkal. Hanem egy szégyenteljes eset, amit senki sem szégyellt, és ugyan a magyar hatóságok vádat emeltek, senkit sem büntettek meg „idő hiányában”. És ha nincs büntetés, bűn sem volt – mondják ilyenkor azok, akik szerint Hitler vagy Milošević sem lett jogerősen elítélve, tehát megilleti őket az ártatlanság vélelme. (...)

A teljes írás az Élet és Irodalomban jelent meg.

2014. február 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább

Egy írót nem az igazságai jellemeznek, hanem a dilemmái

Manapság főleg a vörös terrort ostorozzák, a fehérnek megbocsájtanak. Ebben az esszében azonban nem ez a >

Tovább

A kép mutatói

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt >

Tovább

Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az >

Tovább