2019. szeptember 17. kedd
Ma Zsófia, Róbert névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

A két könnycseppről

Végel László
Végel László
A két könnycseppről
(Sabyna fotója)

Végel László Közéleti naplója (nyomtatott változatban a Családi körben jelent meg):

Megfizettük

Zeidler Miklós (Reviziós törekvések és külpolitika) idézi Bethlen István egyik nagyon fontos mondatát, amelyet Erdély és Felvidék visszacsatolásakor mondott ki: „drága árat kell majd fizetnünk ezért”. Aztán következett a véres újvidéki razzia, (1942) mely után Bethlen hangja drámaivá vált: „semmit sem fogunk visszakapni, de Újvidéket visszakapjuk majd”. Ne kelljen ezerszer ismételnem: visszakaptuk. Persze, jórészt nem azokon álltak bosszút, akik szóban és írásban képviselték azokat az eszméket, melyek ide vezettek. Nem ők, hanem főleg az ártatlanok kerültek a tömegsírokba. Ha a mai közéletben és közírásban hallom ezeknek az eszméknek a visszhangjait, akkor arra gondolok, hogy nem kéne-e nekik is, illetve a híveiknek is vezekelniük a névtelen tömegsírok előtt? Nem kéne-e bocsánatot kérni az ártatlan áldozatoktól? Nem kéne-e nekik is fejet hajtaniuk az ártatlan áldozatok névtelen tömegsírja előtt? Nem vonom kétségbe Áder János és Tomislav Nikolić főhajtásának jelképes jelentőségét a csúrogi emlékmű előtt, ám egy gondolat mégsem hagy nyugton. Nem csak jelképes gesztusok vannak, hanem megalázott utódok is. Az ártatlan áldozatoknak nevük van, nevüket nem olvashatom sehol. Írja-e majd az emlékműveken, úgy ahogy e „hideg napok” emlékművén? Azért fontolgatom ezt, mivel egyre többet hallok olyan bírósági ítéletekről, amelyek megerősítik a bosszúállók ítéletét. A bíróságokon sokszor 15 perc is elég volt ennek a dolgok kivizsgálására, ennyi időt szánt ugyanis a bíróság a tények felderítésére, melyek után elvetette a rehabilitálási kérvényt. Miért számít titoknak az, hogy hány pert vesztettek el azok, akik kérelmezték a rehabilitációt? Csak a néma csend maradt.  És hányan nyerték meg? Miért hallgatnak erről a politikusok? A dolgok további alakulása szempontjából is ajánlatos lenne ezt is ezt is nyilvánosságra hozni. Hadd tudjuk meg, hány ártatlan és hány, úgymond, bűnös nyugszik a tömegsírokban. Soha sem felejtem el az egyik volt osztálytársnőm szemében megjelenő könnycseppeket, amikor arról kérdeztem, hogy miért nem fordul a bírósághoz, hogy rehabilitálják az apját. Azt válaszolta, hogy annyi vesztes perről hallott, hogy nincs ereje kitenni magát a további megaláztatásoknak. És akkor jelent meg a szemében a két könnycsepp. Gyorsan letörölte őket. Még a könnyeket is titkolnia kellett. Ez beszédesebb, mint a kisebbségi politikusok e kérdést illető év végi sikertörténetei.

Barátok és antikváriumok

Budapesten (és Magyarországon) 1961-ben jártam életemben először, fiatal íróküldöttség tagjaként. Voltunk vagy ötvenem, az utazásról Bosnyák István írt egy részletes útinaplót. Nekem nem volt erőm erről az élményről írni, mert az út annyira túlszervezett volt, hogy nem is maradt igazán személyes élményem. Erősebb volt a Magyarországról szóló családtörténet, apám kalandos útja (1938 körül) a zöld határon oda és vissza, hogy részt vegyen egy lakodalomban. Aztán érkeztek Szenttamásra az ötvenhatos menekültek, akiket az utcánk, a Zöld utca, közelében levő kaszárnyában helyeztek el.  Jöttek vasárnapi ebédre, és takarót kértek, mert a hideg novemberi napokban fáztak a rosszul fűtött kaszárnyákban.  A hazáról, Magyarországról rémülettel és fájdalommal. beszéltek. Az ablakunk északra nézett, arra van Magyarország, mondogatta az apám. Amikor a menekültek visszatértek a kaszárnyákba, a sötét éjszakában észak felé lestem, s arra a rémületre gondoltam. Ezek után számomra hosszú évtizedeken át Magyarország titokzatos távoli földnek tűnt. Aztán egyszerre belecsöppentem. Nem csoda tehát, hogy 1961-ben nem tudtam feltalálni magam benne. A szervezők fél napot engedélyeztek, hogy Budapest utcáin csatangoljunk, s a kószálás közben megpillantottam egy antikváriumot. Beléptem és Nietzsche-könyvet kerestem. Az antikvárius csodálkozva végigmért, aztán megkérdezte, hova való vagyok. Jugoszláviai, válaszoltam. Addig jó maguknak, amíg Tito él, mondta, majd megmagyarázta, hogy egy Nietzschére néha hónapokig kell várni, és természetesen elő kell jegyezni.  Sokáig ne értettem, miféle kapcsolat lehet Nietzsche és Tito között, aztán vagy tíz év múlva kezdtem érteni. Eörsi István elvezetett a Központi Antikváriumba, ahol, mint mondta, van egy kiváló eladó, akinél könyveket jegyezhetek elő. Ő volt az, akinél a Nietzsche-könyvet kerestem. Akkor tudtam meg, hogy az illető 1956 után börtönbe került, s utána boldog volt, mert antikváriumban kapott munkahelyet. Közel tíz év, idézem fel ezt a jelenetet. Igen, mert legközelebb 1968-ban jártam Budapesten. Ajtony Árpád a MAFILM dramaturgja hívott, az Egy makró emlékiratainak megfilmesítése ügyében. Közbejöttek a csehszlovákiai „események”, a filmből nem lett semmi, Árpád pedig Franciaországba disszidált. Aztán mind gyakrabban utaztam oda-vissza. A legszebb élményeim mégis a nyolcvanas évek végéhez kapcsolódnak, akkor még egybetartozott a magyar demokratikus ellenzék, s az irodalom rendkívül fontosnak tűnt. Aztán megtörtént a csoda, amit rendszerváltásnak neveznek, de barátok szétszéledtek, és sokszor egymás ellenségei lettek. Az irodalom pedig elvesztette jelentőségét, a marketing és a szakkritikusok dolga lett. Metróval járom a várost, néhányan könyvet olvasnak, de egyetlenegyszer sem láttam, hogy valamelyik kortársam könyvébe merülnének el. Az emberek az angol sikerkönyveket lapozgatják. A csoda sem történt meg. Néhány barát, néhány antikvárium …. ez maradt. Kedveszegett vagyok. Még nem hirdették meg a választások pontos időpontját, ám a közbeszédet máris ez határozza meg. Miért történhet meg az, hogy Németországban, ha a dolgok úgy hozzák, szövetségre lép a baloldal és a jobboldal, miért lehetetlen ez Magyarországon?

Veszélyes város

Döbbenten olvasom a hírt: Tavaly Újvidék volt az ország legveszélyesebb városa. Az állítás nem impressziókon alapul, hanem az egy főre eső bűncselekmények, gyilkosságok, gyilkossági kísérleteik számán. A számok elrettentőek és félelmetesek. Ez már semmiképpen sem nevezhető rendőrségi ügynek, és gumibottal nem orvosolható. Ebben a kérdésben a városi vezetőségnek kéne önkritikusan lépnie, hiszen semmiképpen sem mondható, hogy néhány huligán művéről van szó, inkább a város közhangulatáról, közérzetéről kéne töprengnünk, ami azt jelenti, hogy szélesebb társadalmi akció szükségeltetik. Arra kéne választ találnunk, hogy hol vétettük el a lépést. Ez pedig az egész világban a várospolitika kérdéskörébe sorolható.

Kérdések és válaszok

1989. után úgy tűnt, új korszakba léptünk, de csak a vajúdás várt ránk. Nem tudom elképzelni, hogy mit hoz a vajúdás, csak azt sejtem, hogy valahol a mélyben reng a föld, az emberekben új kérdések fogalmazódnak meg, amelyekre egyelőre nincs jó és megnyugtató válasz. Csak a rossz válaszok szaporodnak. Attól tartok, hogy a jó válaszokról tragikus késedelemmel veszünk tudomást.

Új autoritárius hullám

A Bűnhődés bevezető esszéjében, a Nach Berlinben írtam az autoritárius kísértésekről. Az említett szöveg, 1990-ben jelent meg a pécsi Jelenkorban, ám az időpont ez esetben nagyon fontos, csak arra figyelmeztet, hogy akkoriban immár leomlottak a berlini falak, a kelet-európai értelmiségiek abban a hitben éltek, hogy ölükbe hullott a szabadság.

Az ingázó mester félelme

Pár hetet Németországban töltöttem, ahol feketén dolgoztam, meséli az idős táskajavító mester. Novemberben sok a kuncsaft, a német mester nem győzi egyedül a munkát. Éjjel-nappal dolgozom, s a műhely mögötti kis raktárhelyiségben alszom. Szerencsére, Németországban jobban fűtik a lakásokat, az üzlethelyiségeket, úgyhogy egy pléddel takarózom. Ilyesmit Újvidéken télidőben el sem tudok képzelni.  A bért félreteszem, hogy jusson az orvosokra, folytatja gondterhelten, mert kész tragédia betegnek lenni Szerbiában.

Az újvidéki pályaudvaron

Bedöcög az Avala expressz Újvidékre. Koromsötét peron fogad. Angol fiatalok kérdezik, valóban Újvidékre érkeztünk? Idősebb emberek cipelik bőröndjeiket a lépcsőn, mivel nincs mozgólépcső vagy lift. Már évtizedek óta figyelem, hogyan cipekednek az emberek ezen a lépcsőn. Le-föl. Volt egypártrendszer és aztán lett többpártrendszer arculatú egypártrendszer. Változtak az ideológiák, az utcák, és a terek nevei, de a vezetők mentalitása nem sokat változott. Látszik, hogy ők luxuskocsikkal utaznak. A plebsz pedig cipelje a lépcsőkön a bőröndöket, az angol fiatalok pedig találják fel magukat. Máskor hozzanak magukkal elemlámpát.

Irónia és remény

Roger Scruton mondata: „Röviden, igazi reményekkel kell helyettesítenünk a hamis reményeket, iróniával az egységet, és megbocsátással az engedelmességet”. Útkereséseim során szinte lehetetlen faladatot látok benne. Manapság a hamis remények ostromolnak bennünket, az egység prófétáinak kezében a hatalom, az engedelmesség kötelező. De mégis… Vállalom a szelíd iróniát és a megbocsátást. Lehet, hogy ez is a hamis remények egyike.

2014. január 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább

Topolya, Tanyaszínház, VMSZ

Mindenesetre undorítónak tartom, amit a párt tesz ezzel a picinyke megmaradt vajdasági magyarsággal! Szurkolok, hogy minél >

Tovább

Az új osztály nem bocsájtja meg a kormánynak, ha megtűri a békétlenkedést

A melósok örüljenek, ha egyáltalán kapnak munkát. Az engedetlen értelmiségiek nem olyan fontosak, többségük könnyen megvásárolható. >

Tovább

Az erőszak megtévesztően észrevétlenül, alattomoson lopakodik be a közéletbe

A polgárok a valóságtól megundorodva a gondtalan szórakozásba menekülnek. A teraszokon vidám a fiatalok kávéznak, és >

Tovább